05 jún Levél a Túlvilágra Születésnap
Levél a túlvilágra
Születésnap
Kedvesem, földi születésed napja közeleg, miközben te már égi időszámításban méred az éveket. S noha mindezt tudom, nehéz szabadulni a megkövesedett szokások béklyóból. Ha valami ünnep volt egy életen át, a rendszerváltásnak köszönhetően nem lehet nem ünneppé tenni. A szokás hatalma erősebb.
Józsikáék nem engednek ki egyedül a temetőbe. Igazuk van. Kiszámíthatatlan az állapotom. Ezt most mégis egyedül szeretném megtenni. Annyi mondanivalóm van, annyi titkot szeretnék a füledbe suttogni, amire te már valószínűleg jóval előttem rájöttél, de most, hogy nyomodban járok, mégis fontosnak érzem megosztani veled.
Annyi nehézségen mentünk keresztül. A nélkülözésen, az egymás hibáztatásán, a gyermektelenség stuporos állapotán, amikor megfagyott a szívünk és már arra sem maradt erőnk, hogy egymásban keressük a hibákat, a Józsika születésén, amiről azt hittük, hogy csak jót hoz, aztán rá kellett ébrednünk, hogy a jó relatív, hiszen változtatnunk kellett addigi életünkön, de leginkább önmagunkon. A kapcsolatunk dinamikáján, ami annyira jól működött, onnan azonban akadozni látszott, amíg meg nem sikerült szoknunk az új rendet, amiben mindig és mindenkoron a gyermeké az első hely, mögötte kullogunk mi, saját kis esendő vágyainkkal. A gyermekek kirepülése a fészekből, ahol addig mindig és mindennek helye és ideje volt. Hirtelen felszabadult hely és idő, mi meg nem tudtunk mit kezdeni a rendelkezésünkre álló hatalmas terekkel. Az űr, ami néhány évünket jellemezte – amikor azt kértük Istentől, hogy valamit, bármit, akármit – csak még egyszer érezhessük, hogy értelme van mindennek…
Az unokák születése és csivitelése, ahogy kis ragacsos kezecskéikkel belakták a rendelkezésükre álló teret. És végül a távozásod…
Amiről pontosan tudom, hogy nem pont, csupán csak vessző…de amíg el nem érek az olvasásban addig a vesszőig, ahol le kellett vetkőznöd földi maskarádat, és égiekben kellett magad mögött hagynod elárvult lelkemet, nem tudok felszusszanni.
Emlékszem, amikor a gyermekek a halálról faggattak.
Elhunyt nagyszüleid képeit nézegettük. Az édesapád által készített fakazetta, amiben családi ereklyéidet tartogattad, a lábad előtt hevert. A gyermekek minden áron meg szerették volna tudni, hogy miért fehér-feketék a felvételek.
– Édesanyám – kérdezgették – nem voltak színek a világban mielőtt megszülettünk volna?
És mikor lett színes a világ?… – vágtak egymás szavába. A válaszod egyszerre volt igaz és hamis, szomorú és kétségbeejtő, nevetséges és
elgondolkodtató. Hiszen azt mondtad, minden kétséget kizáróan:
– A világ akkor lett színes, amikor megszülettetek… A halálról is pontos képet adtál a téged faggató gyerekeknek.
Ilyenkor kicsit én magam is gyermek lehettem. Hiszen úgy csüngtünk az ajkadon, ahogy csak azok tudnak, akik feltételek nélkül szeretnek. A halál – mondtad – az élet természetes része. Ahogy születünk, ugyanúgy, tartozunk egy halállal is. De ez közel sem a vég. Csak a fejezet vége. A lélegzetvétel a vessző után. Vagy, ha jobban tetszik, egy új bekezdés, ahol a szereplő tovább él, maga mögött hagyva az addig megszokott helyszíneket.
– És azokkal, akiket ott hagyott, mi lesz? – vette ki a számból a szót Józsika. Azok, ha dolguk van a történettel és vele, a nyomába fognak eredni. Hiszen a halállal a lelked, az, amire azt mondod, hogy Én, nem vesztődik el.
Csupán a test. Ami pontosan olyan, mint egy ruha.
Látod, hogy a ruhád, azaz, jelen esetben a tested mennyit változott az eltelt időben. Hol széltében, hol hosszában növekedik, aztán eléri teljes nagyságát – mint apának, vagy nekem – majd lassan fonnyadni kezd, míg végül teljesen elhasználódik, mint egy ruha.
A lélek azonban érintetlen. És kortalan. Tovább szárnyal, keresve a legfőbb jót, ahonnan vétetett.
Majd földi kalandjai végéhez érve, szépen összefogja az elhasznált ruhát, jelen esetben a testet, búcsút vesz és elmegy. Oda, ahova igazán tartozik…
– És azokkal, akik itt maradnak, mi lesz? – firtatta Józsika, akit valósággal megbénított a veszteség félelme. Ők majd követni fogják, ha eljön az idő.
– És honnan fogják tudni, hogy hova kell menniük?
Onnan, hogy mindannyian onnan születtek bele a világba. És azon a ponton eszükbe fog jutni az igazi otthonuk…
Ennek fényében is ünnepelnem kell földi születésed napját. Hiszen minden egyes napunkat bearanyozta jelenléted. A szereteted, a lényeglátásod, a jóságod és példamutatásod. Annyira egyszerűvé tettél a szereteted fényében mindent, életet és halált, hogy mi, hátrahagyottak, pontos útmutatóval a kezeinkben – követjük szeretet-indákból font nyomodat, oda, ahonnan vétettünk és ahol minden bizonnyal várni fogsz ránk.
Tegnap, ma, mindörökké.
Isten éltessen, kedvesem…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonkettedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.