
06 márc Levél a Túlvilágra Problémák — gondok vagy esélyek?
Levél a túlvilágra
Problémák — gondok vagy esélyek?
A legapróbb dolgok hiányoznak. A gyász a banális dolgokból táplálkozik és növekszik fullasztóvá. Ébredéskor a szuszogásod. A „Jó reggelt!”-ek, amik reménnyel és értelemmel töltötték meg a napot. Szöszmötölésed ismerős hangjai.
A fürdőszobából kiszűrődő hangok, melyekhez a lelkem képeket társított. A kósza gondolat, hogy mit kívánnék ebédre, amik délben a tányéromból köszöntek vissza rám. Soha nem tudtam, hogy beszéltünk-e róla, vagy csak egyszerűen már nem kellettek szavak a beszélgetéshez. A délutáni kávé, ami mindig az én feladatom volt. Ma is két személyre főzöm. Majd bánatomban a tiédet is megiszom, hiszen bennem még élsz. Dacolva halállal, sorssal, élettel és valósággal.
De ezekhez a meghitt csendekhez hosszú út vezetett. Zsigeri egymásnak feszülések. Hiszen még számított, hogy kinek is van igaza. Mígnem felismertük, hogy az igazság relatív. Ahogyan a beléje vetett hitünk is. Szeretettel emlékezem ezekre a viharos évekre. Az elalvásig tartó vitákra. Amikor azzal büntettél, hogy nem szóltál hozzám, de amikor lefeküdtünk, hozzám simultál, meleget és biztonságot keresve karjaimban.

Még a vérmérsékletünk is különböző volt. Én a megszokottat, a biztosat részesítettem előnyben, míg téged a folyamatos változás, fejlődés, menetelés villanyozott fel. Állandóan alakítgattad a házat. Mire megszoktam éjjel hogyan kell eljutnom a fürdőig, másnap már máshonnan közelítettem meg azt. Utolsó percekig terveztél.
Megkérdezted, hogy szerintem egy magadfajtának kell-e végrendeletet írnia? Vagy ez csak a gazdagok kiváltsága lenne? Mit ír egy egyszerű asszony a végrendeletében és kinek címezi meg azt. Amikor kezdtem kilábalni a gyászból, egy befőttes üveget találtam a konyhaszekrényben. Mosolyognom kellett — hiszen a kávén kívül semmiről sem tudtam soha, hogy pontosan hol is tartjuk. A befőttes üvegben volt egy konyhai alaprajz. De mire sikeresen eligazodtam volna a fűszerek és teák világában, a valóság és a mindennapok váltak ellenségeimmé.
Nem élet az élet már nélküled. Ezért a sajgó lelkem mellett a fejemben is találtam neked bebiztosított helyet. Úgy teszek, mintha mellettem lennél. Kint hagyom a kávét a pulton és vitatkozom veled, hogy megint nem tetted el. Felemelem az ülőke tetejét, és válaszolok az ellenem felhozott vádjaidra, hogy csak magamra vagyok képes gondolni.
A mai fiatalok ellenséges fegyvernek tartják a veszekedést. Menekülnek előle, mint a pestis elől. Azt hiszik nincs is baj, ha nem beszélünk róla. Ha eltemetjük a szőnyeg alá, míg végül a púptól már járni sem tudunk rendesen.

Márpedig a vita életmentő a házasságban. Nem az a fajta, amikor repül a nagymama száz éves készlete. Hanem az a fajta, ahol elmondhatom neked és önmagamnak, hogy mi okozott bennem elakadást.
Emlékszel a szomszédra? Ők így éltek. Számukra ez jelentette a normalitást. A folyamatos összekülönbözés. A legkisebb dolgokon voltak képesek fennakadni. Hogy milyen sót vett Ida, hogy hol vette a szifont Dénes. De amikor a gyermekük beteg lett — beköszöntött a beszédes csend ideje. Egy testként vették az akadályokat, míg meg nem oldódott a probléma. Onnan tudtuk, hogy minden rendben, hogy megjelentek az ismerős hangok. Amik azt jelentették, hogy helyreállt a világ.
Így hát mindig örömmel tölt el, ha a gyermekeket vitatkozni hallom. Ezzel szemben a csendek megijesztenek. Olyankor mindenki magában keresi a válaszokat. Kizárva a másikat lelkéből, életéből, megfosztva jogaitól. Hogy köze legyen.
A vitáink hiányoznak. Amik csoszogó és szöszmötölő összecsapásokká szelídültek, ahogy telt az idő. De a hangokból tájékozódva tudtuk, hogy van mellettünk valaki. Aki nem fél elmondani, hogy másként gondolja. Hiszen az egymás iránt való szerelmünk feltétel nélküli volt mindig is, amit a véleménykülönbségeink csak gazdagítani hivatottak.
Így ha megtalállak, vitatkozni fogok veled.
Micsoda dolog elmenni? Itt hagyni engem a csendben — melynek élei sebeket harcolnak a lelkemen. És elvenni a megbocsátás örömét, melyet dühtől feszült tested elernyedése koronázott meg karjaimban estéről estére.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat kilencedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.