fbpx

Levél a Túlvilágra Iskola Másként

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. szeptember 18.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Iskola Másként

Drága Maresz. Ma megkezdődött az iskola.
Ha erről azonnal a virágeső, ünneplőbe öltözött szülők és gyerekek, még egy utolsó fénykép az iskolába induló, kissé stresszes családdal, munkahelyeiket féltő szülőkkel – képe jutna eszedbe, rád kell cáfoljak.
Már nem azokat az időket éljük. Józsika hatodikos lett. Aranyos, humoros gyermekem. Feltette ma reggel a maszkot, felvette a kesztyűket, fertőtlenítette színpadiasan a kezeit, megrázta, majd összetette, ahogyan a politikusok szokták a nagyközönség előtt és azt mondta: – Hurrá, már hatodikos vagyok! Mivel a hang alig szűrödött át a maszkon, amire a gyerek rá is játszott, fulladoztunk a kacagástól.
De valahogy ezen felül semmi vicces nem volt abban, hogy ma reggel egyetlen szülő sem kísérhette el a gyereket – veszélyeztetve ezzel a munkahelyét, egyetlen gyerek sem felejtette otthon a virágcsokrot, amire gondolni sem volt szabad, egyetlen gyereknél sem amiatt aggódalmaskodtak, hogy kinőtte e nadrágját a hosszú nyári szünet alatt, vagy nem e szorítja az ünnepi cipője a lábát – hanem mindenki azon görcsölt, hogy ne maradjon otthon a maszk és fertőtlenítő. Megszakad a szívem emiatt a valóság miatt.
Józsika nem tudta, de ahogy elhagyta a házat, vettem a kutyát és szépen, lassan, a saját tempómban utána igyekeztem. Mire az iskolához értem, ők már az udvaron álltak a többi gyerekkel. Minden osztály a maga elkülönített kis téglalapjában.
Egymástól távol, s egy idő után talán önmaguktól is…
Mert éppen ezen gondolkoztam el – hogy minek van rombolóbb hatása? Annak a tehernek, amit elővigyázatosság címen a gyermekeinkre rovunk, vagy a fertőzésnek, magának?
Hiszen annyi egymásnak ellentmondó érv van. Itt van mindjárt az első, hogy azoktól a gyerekektől, csoportoktól tiltjuk és igyekszünk távol tartani gyermekeinket – akikkel, iskolán kívül, egész délutánokat együtt lógnak. Fittyet hányva a szabályokra, a távolságra és minden elővigyázatossági intézkedésre. Mert a barátság nem ismeri ilyeneket. Kutyasétáltatás közben, a parkban, közösen sportolva, vagy csak elütve az időt – senkinek sem jut eszébe, hogy veszélyben lenne. Ezzel szemben az iskola kapuin belépve egy sor olyan intézkedésnek elszenvedő alanyai, amik lehetetlenné teszik a feloldódást, a tanulást, a közösség építést és az élményeket.
És egyezzünk meg, a gyermekek igen jelentős százaléka nem a tanulásért várta és várja az iskolát – hanem a barátokkal való találkozásokért és élményekért.
Velük mi lesz?
Ők hogy fogják elkönyvelni ezt az évet?
Vagy azok a kisiskolás gyerekek, akiknek most kellene elsajátítaniuk az írás-olvasás tudományát?
Ezt online hogyan lehet?
És igen, mi a helyzet azokkal a nyolcadikat vagy tizenkettediket végző diákokkal, akik egy új vizsgarendszer elszenvedő áldozatai lesznek, amiről még maga a tanügyi minisztérium sem lát pontos képet?
Emberi életekről beszélünk. Derékba tört jövőkről és jelenekről, amiket egytől egyig a pandémia oltárán égetünk el.
Boszorkányüldözés folyik. Másmilyen, mint amihez hozzászoktunk, de kicsit sem emberségesebb. És ha engem kérdezel, én amondó vagyok, főként a te elvesztésednek a fényében, hogy inkább néhány boldog, önfeledt nap, mint több tucat szomorúságból, szárazságból táplálkozó év.
Aminek egyetlen közös mottója: a mit ne…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harminchetedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.