Levél a Túlvilágra Helyünk a világban

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. július 17.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Helyünk a világban

Ma reggel vérvételre mentünk. Azt hiszem joggal kijelenthetem, hogy életem első alkalma volt, amikor az otthonunkat jelentő várost, az átutazó szemével láthattam.
Kellett ehhez az évek távolsága.
Amikor benne vagyunk az élet sűrűjében, csak darabjait vagyunk képesek fogni.
Ezért is vesztődünk el a traumákban, vagy éljük meg pillanatnyinak az örömöt, mert képtelenek vagyunk felülemelkedni és az egész részeként kezelni azt.
Azon az utcán hajtottunk át, ami éveken át második otthonomnak számított.
Hiszen jól, rosszul, ledolgoztam megannyi évet ugyanazon a helyen.
Ma már persze ez sem erény.
Sikereinket megszüljük, hogy mint elárvult utódokat, magunk mögött hagyva anélkül, hogy kezeiket fognánk és gondoskodnánk életminőségük jobbá, vagy bár elviselhetőbbé tételéről — továbbállunk. A sikerek, mint elárvult gyermekek, mások birtokába kerülnek. Mi meg továbbindulunk, újabb sikereknek és kudarcoknak életet adva, majd elárvulva, magukra hagyva, hogy mint lelketlen béranyák, bejárjuk a kört, ami végeredményben ugyanoda vezet vissza, ahonnan elindultunk, azaz önmagunkhoz.
Régebben ezeket a félkarból született sikereket felneveltük.
Mondom, egy fél emberöltő ugyanazon a helyen.
Amikor elkezdtem, azon gondolkodtam hónapokig, hogy most már az élet nélkülem folytatja tovább útját. Hiszen a munkahelyen töltött idő, nem élet. Valami vakvágány, ami rabul ejtett és egyetlen célja, hogy elrabolja tőlem a legféltettebb kincsemet, az időt.
Aztán jobb lett. Még nem jó, de jobb.
Lettek célok, lezajlott a megtermékenyítés és elkezdtem szülni a sikereket és kudarcokat.
Ez volt az íz — ami visszavonzott. Hogy darabként lehettem az egész része, mely működésbe lendíti a mechanizmust. Hogy nélkülem már nem ugyanaz. Hanem valami más, aminek én lehetek a titkos adaléka.
Az utca szinte semmit sem változott.
Persze felütötte a fejét a régi műhely helyén egy divatos kávézó.
A régi pártitkárság irodájában egy menyasszonyi ruha kölcsönző — talán az ezredik a soron, mely ugyanazt a boldogságot kínálja, ugyanannyiért mint a többi kilencszázkilencvenkilenc, de valakinek majd ez lesz az egyedüli, mely a boldog élethez a titkos adalékot jelentheti.
Most, talán először, nem a lehajtott fejjel munkába igyekvő, kiégett, elfáradt és csalódott negyvenes voltam. Hanem a második eséllyel áthajtó örök fiatal.
Akinek valami csoda folytán megadatik a varázslat, hogy egészben láthassa, amit addig el csakis részeiben volt képes szemlélni.
Csodálatos. Varázslatos. Lehengerlő. Ámulatba ejtő.
Mi pedig úgy trappoltunk el, lehajtott fejjel emellett a csoda mellett nap mint nap, mintha természetes, vagy egyenesen, magától értetődő lenne.
Még az indíttatás sem volt meg bennünk, hogy a részek átkán felülemelkedjünk.
Hasonlóképpen jártunk el az ajándékba kapott életünkkel is.
(Természetesnek véve a szerelmet, az ölelő karokat, a vigasztalást. A részeket, melyek varázslatossá tették az egészet, egyedivé és megismételhetetlenné az életet.)
Fennakadva semmiségeken, melyek elhomályosították látásunkat, hogy utólag derüljön fény arra, mekkora kincset is birtokolhattunk…
Az időskor egyik legnagyobb átka ez a fajta éleslátó bölcsesség.
Ami után a szemem képtelen a részek befogására, felülemelkedik és rálátást nyer az egészre. A lelki látás elvesztése, hasonló a fizikai látás elvesztéséhez. Mert a kicsinyes, bárki számára elérhető tartalmakon túl kezdődik az igazi üzenet, amiért itt vagyunk, amiért küldettünk és ami útlevél majd haza, oda, ahol végre fény derül mit is jelent részként úgy élni, lenni és mozogni — hogy pontosan tudjuk — nélkülünk nem ilyen lenne az egész. Nem jobb vagy rosszabb, csak nagyon más. Kevésbé ilyen, nem én, te, mi és együtt — ami az élet igazi adaléka.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonnyolcadik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.