Levél a Túlvilágra Esélyek

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash, Freepik • 2020. november 13.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Esélyek

Drága Maresz, én annyit gondolkodtam azokon a dolgokon, amik most történnek körülöttünk, hogy teljesen beleszédültem. Tudod, az embernek tényleg van esélye gondolkodni azokon a csendes estéken, amikor a kihalt utcákon kutyát sétáltat. Be kell vallanom, ez már önmagában véve is egy terápiás lehetőség. Gyógyír nem csak a testnek, de leginkább a léleknek.
Mielőtt hozzánk került volna ez a kis blöki, a napjaim a négy fal magányában teljesedtek ki. Intermezzót csak a Józsikával való beszélgetések jelentettek, amiket úgy vártam és vágytam, mint éhező a lágy kenyeret. Aztán megérkezett a kiskutya, aki gondoskodásra szorult. És hirtelen a napjaim megteltek élettel. Mert alapjaiban véve ennyit jelent a gondoskodás: Életet.
Milyen érdekes, hogy fiatalon azt hittük áldozat a javából, ahhoz, hogy egy emberöltő után kiderüljön ennek ellentéte. S mennyi mindennel jártunk hasonló módon…
Na de, vissza a kutyához és az Élethez.
Akárcsak ebben az áldozat-élet-gondoskodás párhuzamban, az aktuális történésekben is van egy hatalmas nagy esély az újrakezdésre.
Minden csupán csak felfogás kérdése. Még tovább menve: hozzáállásé.
Dönthetek úgy is, hogy a háború megöl. Ahogyan úgy is, hogy első körben megölöm a bennem élő háborút, hogy a békét keresve túléljem a megszorító körülményeket.
És én így döntöttem.
Az élet nem addig szól, amíg azt a világ fütyüli.
Hanem addig, ameddig dolgunk van benne. És nekem dolgaim vannak.
Bármennyire is ellenkeztem.
Amikor elmentél, annyira vigasztalhatatlan voltam, hogy ha tehettem, a felejtés útját hívtam segítségül. Az ember ugyanis képes meggyógyítani, de ugyanígy megbetegíteni is önmagát. Teljesen belebutultam a fájdalomba. Addig a napig, amíg az unoka először ki nem nyitotta a lelkem ajtaját, felszakítvaa felejtés posványából, és azt nem kérte tőlem, hogy: Tata, mesélj!…
A mesélés igen nemes feladat. És emlékezésre sarkall.
Így hát, önmagamat megtagadva, de ezáltal mintegy életre keltve, emlékezni kezdtem. És mesélni.
Annyi értéket hordozunk önmagunkban, amiket mind úgy teszünk félre, hogy az utánunk érkezők rendben találják és felhasználhassák, túlélésük zálogaként. Aztán becsukjuk lelki szekrényeink ajtaját, és mindent elfed a por. Hamu és por.
Számomra tehát ez a nap jelentette a fordulópontot.
A halálból vissza az életbe.
A kontinuitást, meg a kiskutya érkezése. Aki állandó felügyeletre és gondoskodásra szorul.
Ha egyszer sikerült döntenem, visszatérve fájdalmaim halálának torkából, talán másodszorra is menni fog. Sőt, mindez úgy, hogy magammal csalogatom a kétségbeesett családot is.
Hiszen ez a feladatom.
Megmenteni őket az Életnek.
Életet adni ugyanis nem egy pillanat műve. Hanem egy egész, hosszan tartó folyamat legelső állomása.
Nyilván, most már a sokadik állomás utasa vagyok.
De amíg élet van bennem, tartozom a szeretettel. És lehet, hogy a világ trendjei nem kedveznek nekem. De hiszem, hogy akárcsak a béke, az Élet is belülről fakad. És dönthetek úgy, hogy éltetem, ahogyan úgy is, hogy halált fakasztok a lelkemben. A harcok mindig esélyek. A győztes koronája soha nem a győzelem, hanem a tanulságok, amelyeket magával visz.
Kegyelem, gondoskodás, élet és szeretet. Ezekből szeretnék táplálni és táplálkozni. Hiszen mindig van tovább. Nem mindegy, hogy hogyan. Virágzó lélekkel, vagy a felejtések falai között, mely megfojtja az elmét és lelket, valamint a háborúk talaján termő esélyeket.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenötödik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.