fbpx

Levél a Túlvilágra Elengedni? Soha!…

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. július 10.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Elengedni? Soha!…

Kedvesem, ma megint a múltba tekintek, de nem fájdalommal, hanem szemtelen mosollyal az arcomon. Ugyanis, mint minden család által belakott házban, áll a bál.
Kinga testvére költözött be hozzánk, faluról. Istvánka betöltötte a 21-et és eljött az ideje annak, hogy vállaira vegye a társadalom terhét, mely megosztva is éppen annyira nehéz, mintha teljesen egyedül cipelné az ember. Amikor még mellettem voltál, Istvánka gyerek volt. Nem jósoltak neki fényes jövőt, hiszen úgy tűnt, semmi sem érdekli. Fekete feliratozott pólóiban, komor arccal tekintett a világba, de hajlamosabb volt nem felvenni a szemkontaktust azzal sem. Zömében a számítógép árnyéka mögé rejtőzött, ha meg összeült a család, zavart volt.
Nem a megszokott, kamaszos zavar volt ez, amikor a felnőtté váló gyerek nem tudja mit is kezdhetne önmagával, óriásira nőtt végtagjaival, megváltozott hangjával és folyamatosan változó Énjével, hanem az a beteges fajta, amire felfigyel a felnőtt, mert a csendek is kiáltásként buknak ki belőle.
Aztán, eljött az ideje az előbújásnak is. Elhagyva bábját mégiscsak érdekelni kezdte a világ. Persze közel sem az a fajta, amit mi magunk is betéve ismerünk, hanem a számítógépek világa. Felvételizett a számítástechnikára és harmadiknak jutott be, szülei és az egész család mély megdöbbenésére. Az arcáról ekkor sem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni.
Aztán beköszöntött az egész világot sújtó pandémia és kijelentette, hogy ide költözne, azzal a céllal, hogy munkát vállaljon. Saját autót szeretne venni. Igaz, hogy volna miből, hiszen a szülei első ugrásra segítenék, de ő ezzel is lázad. Hogy mi ellen, az még számára sem teljes tiszta.
Talán csak Önmaga ellen, akit folyamatosan keres, de mire elérné, megint elillan, változik, nyoma vész.
Nem tudom visszafogni magam, hiába is kényszerítem. Összehasonlítva a mi időnk huszonegy éves férfijait a ma huszonegy éves kamaszaival, mélyen elcsodálkozom. Miért éri meg a társadalomnak örök gyerek szerepébe kényszeríteni a fiatalokat?
Kinek jó az, ha kitépik ezeknek a fiataloknak a kezéből a döntést?
Miért hangzik el annyi egymásnak ellentmondó üzenet — nőj fel, de úgy, hogy maradj az én kisgyerekem…, vállalj felelősséget, de ha tetteidnek következményei lesznek, én oldom meg helyetted, hogy te ne sérülj…, menj el egyetemre, láss világot — de igyekezzél a közelemben maradni, hogy óvni és védeni tudjalak…, ess szerelembe, de ne vedd komolyan a kapcsolatot, hiszen még gyerek vagy ehhez…, hihetetlen, hogy még nem dolgozol — én a te idődben már rég kenyérkereső voltam…, ja, hogy munkát akarsz vállalni? …minek? hiszen én azért vagyok itt, hogy eltartsalak… — és hasonlók.
Igen, a mi időnkben ez nem így működött.
Huszonegy évesen sokan megjárták a frontot.
Megvédték a hazát.
Saját otthont építettek.
Fészket raktak, amit megtöltöttek utódokkal.
A ma szülője képtelen elvágni a köldökzsinórt. Azt hiszi gyermeke miatt képtelen, miközben mindvégig ő az, aki megakadályoz mindenféle leválási törekvést.
Istvánka is komoly harcok árán tudott bekerülni. Távol a szülőktől, de a nővére mellé, aki éppen úgy vizslatja, ahogyan anyja tette. Ha róla, a saját életéről van szó — mindez bosszantja. De, hogy máson esik a bántódás, talán fel sem tűnik neki. Mindenesetre én a gyerekszerepbe kényszerített fiatal férfinek szorítok. Mérföldkő ez.
A felvállalt fizikai megterheléssel, a szülőkkel és szűkebb, tágabb családdal szembeni harccal, a leválási törekvéssel, a kitűzött céllal és azzal a belső motivációval, amivel a világmegváltás is véghezvihető. A pénz gyűl, a gyerekarc egyre markánsabb, az akarat — amely pillangószárnyakon köszöntött be, egyre acélosabb, első csata megnyerve, jöhet hát a háború…
Milyen érdekes, hogy a legfontosabb csatáink mindig szeretteinkkel szemben zajlanak. Akik kezében a szeretet válik olyan fegyverré, mely képes ölni, romokba dönteni és megbetegíteni.
Mindezt úgy, hogy fel sem eszmél, észre sem veszi — szeret, szeret, addig szeret, míg ölelése kiszorítja belőlünk az utolsó lélegzetvételt is, mely az önállóságunkhoz köt, láthatatlan szálon.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonhetedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.