Levél a Túlvilágra Az egymásban való feloldódásról

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. február 19.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Az egymásban való feloldódásról

Drága Szerelmem, addig utaztam az utóbbi időben, míg el nem fáradtam tőle. Na ne nyolcvan nap a világ körül jusson eszedbe, hanem szegény Nagymamám. Aki úgy utazta keresztül-kasul a világot, hogy közben ki sem mozdult választott magánya lassan ázó téglái közül.
De mindenkinél tájékozottabb volt. Az olvasmányai mindent megmutattak, amit látni volt érdemes. A legjobban a halála hatott meg. Mindig azt mesélte, amikor gyermekek voltunk — hogy kétféle olvasó ember létezik. Az, aki veszi az adott művet és elejétől a végéig átrágja. És az, aki egyszer elolvassa a végét a könyvek, hogy ha véletlenül időnap előtt éri a halála, ne maradjon befejezetlenül a lelkében a mű.
Olvasás közben érte a halál. S ő, mintha egész életében erre készült volna… A kezében lévő könyv, amit éppen olvasott — mintegy húsz oldalnyira lehetett a végkifejlettől. De mi, hozzá közel állók pontosan tudtuk: a történet a lelkében is véget ért. Már akkor, amikor elkezdődött. Csak bennünk él tovább. Örök időre…
Ezekben a napokban én magam is, nagymamához hasonlóan utazom. Tematikák szerint járom végig a múlt minden egyes kőbe zárt sikátorát. Megfogom a kezedet és lépésről lépésre haladok. Már nem rosszallóan, mint régebben, amikor még azt hittem, hogy a magam felett alkotott értékítélet eljuttat bárhova is. Hanem csendesen, szelíden, belesimulva a megváltoztathatatlanba. Hiszen mindennek éppen akkor és úgy volt helye és ideje, ahogyan megtörtént. Semmit sem bánok — de talán mégis csak az a legfontosabb, hogy semmin sem változtatnék. Hiszen egyéni és közös hibáinkban megvolt az a ma már ritka erény, hogy utat mutattak. Tanítottak és neveltek. Formáltak és iránytűként segítettek bennünket abban, hogy elérjük a legjobb Én-t. Aki majd képes lesz szembenézni saját elmúlásával.
Na de, azt akartam elmesélni neked, ahogyan megtanultalak szeretni. Nem a magam ölelésében — hanem a benned való feloldódásban. Fényévek vannak a kettő között. Az egyik csak nekem szolgál. A másik mindkettőnk épülésére való.
Nem egyenes út vezet oda. Hanem igazi önismereti szerpentin. Amely során a gyakorlatlan vezető az életével játszik. Sőt, nem csak a sajátjával, hanem a vele utazók is az általa hozott döntések áldozatai. Ha házasságkötésünk pillanataiban ezeket így valaki elmagyarázza, fejvesztve rohantunk volna, ki merre ér. De mivel nem tudtuk, maradtunk. A kezdők szerencséjével kijátszva minden egyes lapot, amelyet az Élet osztott le elénk.
A szexualitásét is. Ahol egyetlen rossz szó, mozdulat, elrévedő tekintet, meg nem köszönt ölelés, földnek koppanó érzelem — élethosszig tartó sebek okozója lehet.
És egy Élet, melynek a végén — slusszpoén — kiderül, hogy amiről azt hittük valami, anélkül akár még élni is lehet. Mert az intenzitás nem az összebújások számában mérendő — hanem, az egymásban való feloldódás sikerében.
Amikor utol kezdtük érni magunkat — felismertük, hogy soha nem a szexuális kielégülést kerestük, hanem az intimitás keresése késztetett lemondásokra és felvállalásokra. Hiszen nem az orgazmus okozza a kielégülést — hanem a közelség. Hogy annyira megbízhatom benned, hogy ha pillanatokra is, de lecsupaszíthatom előtted testem és lelkem azokkal a sebekkel, hegekkel, vágyakkal, reményekkel, fájdalmakkal és sikerekkel, amik azzá tesznek engem, aki vagyok.
A vagyok, aki vagyok-ká. És ennél teljesebb felvállalás, lecsupaszítás, feloldódás és feltárulkozás nem létezik. Ezek is hiányoznak a legjobban. És emiatt nem jelentett gondot az időnap előtt beköszönő öreg kor. Aminek jelei már a közös életünk derekán felsejlettek előttünk. Stressznek tulajdonított korai magömlésekben, ideig-óráig tartó intimitástól való félelemben, az egymás előtt való kitárulkozás kerülésében.
Igen, van, hogy az ember önmagától jobban retteg, mint a másiktól.
Mert soha nem te bántottál engem, vagy én téged. Inkább önmagunkon ejtettünk sebeket. Hasztalan elvárásokkal, teljesítménykényszerekkel, tökéletességre való törekvéssel, megfelelni vágyással, önmagunk elutasításával. Aztán — valahogyan mindig jött valami. Egy apró csavar, történés, egy szó, hang vagy jel — ami megengedte, hogy elfogadjuk egymás feltételek nélküli szeretetét. És tartott a kegyelmi állapot a következő csatáig — ami közel sem volt a háború elvesztése, csupán kisebb ütközet, mely végül elvezetett a végső győzelemig.
Köszönöm neked, bajtársam Életben, Halálban, Szerelemben és küzdelmekben.
Hiszen tanítottál élni, szeretni, szenvedni és ölelni, mindvégig egy olyan tükröt tartva előttem, mely lehetővé tette sorozatosan megismételt hibáim elkerülését. Beteljesítve azt a legfőbb jót, amiért itt vagyok: hogy szeressek és szeressenek.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat hetedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.