Mivel nem korlátozzák a mozgását, úgy korzózik, ahogyan jónak látja. Gyakran besétál hozzám is. Mennyire érdekes az állati ösztön, ahogy a gyengébb, betegebb, idősebb családtag felé közelít. Hogy míg a gyermekkel vadul, olykor durván játszik, hozzám gyengéden, lassan, szinte félve közelít. Hogy nehogy ledöntsön bizonytalanná vált lábaimról.

Vacsora után mindannyian — hiszen senki sem szeretne lemaradni a frissen szerzett élményekről — kikísérjük a kutyát. Séta közben beszédesebb az est csendje, elhangzanak kisebb és nagyobb horderejű dolgok, de a legfontosabb mindenekfelett, hogy nem bujkálunk többé egymás és önmagunk elől. Hogy megéri mindez a vesződséget? Igen. Minden bizonnyal megfizethetetlen. Noha ez csak az idő elmúlásával fedi fel önnön kincseit.

Közben Józsikáék legjobb barátai válnak. Megrendíti a családot a felbomlóban lévő szövetség. Fogalmuk sincs kihez legyenek lojálisak. Ahhoz a feleséghez, akivel kebelbarátok több évtizede, vagy ahhoz a férjhez, akivel együtt nőttek fel? Eget rengető kérdések, melyekre egyáltalán nem létezik megfelelő megoldás. Ha meghallgatnák az öreget, elmesélném, hogy mi is jártunk már hasonló cipőben.
Emlékszel Lajosra és Máriára?
Hát, hogy ne emlékeznél?

Egy egész életet helyeztünk bele annak a kapcsolatnak a kincsesládájába. Aztán, nem tudni miért, egyszer csak Mária úgy döntött, hogy ő boldogtalan. Hogy az Élettől sokkal több jár neki, mint amennyi eddig megadatott. Lajos esetlensége örökre retinámba égett, ahogy állt és tanácstalanul vonogatta a vállait a helyzet súlya alatt. Mária órák alatt csomagolta össze életük pillanatait, majd romokat hagyva maga után, távozott. Lajossal három napunkba tellett, hogy megpróbáljuk elfedni a Mária hagyta űrt, legalább a lakás felületén, ha már a lélek foltozhatatlannak bizonyult.

Mennyit is volt távol?
Két évet, hármat?…
Csak arra emlékszem, hogy egyik este, minden előjel nélkül hazajött és bekopogott saját lakása, romokban maga mögött hagyott élete ajtaján. Azt mondta, hogy tévedett. Nem a kapcsolatban, hanem benne volt a probléma. Így magával vitte új élete színterére is, mint féltett, törékeny kincset. Észrevétlenül kibontotta és hagyta eluralni ismételten életét. Lajos szótlanul ült.

Soha nem gondolt arra, hogy Máriában keresse.
Kézenfekvőbb volt önmagát bántani.
És soha nem sikerült ott folytatni, ahol abbamaradt…
Életük kötésmintáján örök lyuk tátongott, emlékeztetve őket arra, hogy mennyire törékeny is a bizalom.

Drága Maresz, köszönöm neked, hogy a kettőnk élete úgy borított be utolsó percekig, mint egy meleg takaró. Ennek hiányában reszketek — várva a pillanatot, amikor szeretetedtől felmelegített lelkem újra felszusszanhat, tudva, hogy hazaért…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harminckettedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.