A pillanat varázsához nem elég a helyszín maga — oda szereplők is kellenek. Apa, fia, pince, pálesz. Ebből kettő máris hibázik. A többiről meg jobb nem is beszélni. Apa van. Fia is van — de egyre kevesebb. A pálinka meg az asszonyé. Ahogyan az utolsó szó is. Mindig is mondottad — erős asszony ez a Kinga. Hallod Maresz, még annál is erősebb… Józsika meg egyre gyengébb. Amikor idejöttem még volt akarata. Lassan véleménye sem.

Kinga céget nyitott. Igaz nem nagyon értem én már mivel foglalkozik — de az valahogy még a Napnál is világosabb, hogy nem azzal, amivel kellene. Apám szerint a világnak egyensúlya van. Ami ha megbomlik, maga után bomlasztja az összes többi elemet. Míg végül minden elpusztul és kezdődik minden elölről.

Az én világomnak veled lett vége. Nem elemről elemre — hanem egyből elindítva a pusztulást. Kedden délben elaludtál. Én meg úgy döntöttem — hogy a lelkemet veled bocsátom útjára, hogy elkísérhessen. Azóta is szellemi sérült vagyok. Ezek a tudatlanok azt hiszik, hogy Alzheimer. De én pontosan tudom, hogy ez a te hiányod. Hiszen magaddal vittél mindent belőlem, ami értékes. Felbomlott az egyensúly — ahogy mondottam.

Józsikáéknál nem tudom mikor kezdődött. De minden bizonnyal jóval azelőtt, hogy idejöttem. Hiszen már akkor feltűnt. Nem nagy dolgokban. Hanem az apróságokban. Ahogyan a halálod is. Hogy szóltam volna, de nem volt kihez. Hogy megsimogattalak volna, de nem volt kit. Hogy meséltem volna, de már nem volt kinek. Akkor kezdtem el írni neked, hogy erőszakkal megragadjak valamit az időből, ami még visszafordítható. És akkor kezdtem szellemileg is egyre kevesebbet jelen lenni — hogy mindvégig melletted lehessek. Ritka lucid pillanataim némelyikében Józsikát láttam mosogatni. Majd lassan csak rá maradt. Aztán takarítani, míg végül csak rá hárult minden házi munka, amely azelőtt az asszony kiváltsága volt.

Egy napon a nappaliban gyűltek össze. De a társalgás fonalát nem Józsika vezette, hanem Kinga. Aki áttörő tervekről mesélt. Pénzről. Ötletekről, amiket megvalósítani kívánt. És amikhez eszközt keresett. Józsikát… Akinek az lett a feladata, hogy háttérországot nyújtson Kingának és az ő ötleteinek. Ekkor még nem volt bennem félelem. Ellenérzések igen. Hiszen mégiscsak szerepcsere történt. De azt gondoltam — naivan —, hogy ez már az új világ szele, amihez bennem nincsen meg a kellő nyitottság. De amikor napról napra sorvadni láttam a gyermekem — egyre világosabbá lett, hogy vészmadarak gyülekeznek a fejünk fölött. Férfiból asszony lett a gyermekünk. Aki elkísérte hódító körútjain diadalittas asszonyát.

Tartotta a táskát, gyermeket, frontot — csak a gyeplőt nem. Ahhoz elveszítette a jogát. És a jogokkal együtt borult az egyensúly is. Azzal, hogy természetesen ő ment gyermeknevelésire. Hiszen Kingának tervei voltak. És az új tervekben első körben sok, majd kevesebb, végül már semmi hely nem maradt annak a fiúnak, akihez mi ketten valamikor annyi reményt fűztünk.

De egy biztos. Ember maradt.
De már sem férfi, sem nő.
Túlélő. Aki teszi, amit tennie kell.
Mit mondhatnék neki? Hol a pince? A pálinka? Az apa? A varázslat? A pillanat? A fiam?…

Most is jól fogna a te bölcsességed. Te biztosan tudnád. Én már öreg vagyok ehhez az új világhoz. Amelyben egyre több nő férfi, egyre több férfi anya és háziasszony — én meg csak egy beteg és bolond öregember, akinek a szelleme veled együtt a túlvilágról figyel. De beleszólni, változtatni, képtelen.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat első része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?