Sok az olyan lény benne, amely nagyon sok más kultúrában is megjelenik. Mitől lesznek ezek magyarok, miben mások?

A folklór alapvetően nemzetközi, a szellemi javak mindig is szabadabban áramoltak, mint például a tárgyi kultúra vagy a társadalmi jelenségek. Innen adódik, hogy olyan archetipikus elképzelések, mint például a sárkány szinte minden nép kultúrájából ismertek. Bár ez esetben nyilván számolni lehet az őskori leletek, például egy a földből előkerült dinoszaurusz-csont képzeletet inspiráló hatásával is. Magyarrá sok esetben a társadalmi-természeti környezet teszi ezeket az ősi képzeteket, hogy mihez vagy kihez kötik aztán, ki válik a nemzeti kultúrtörténetben sárkányölő hőssé (lásd Erdélyben a Bethleneket és Báthoriakat). De ha már a sárkányt hoztam példának, a magyar népmesehagyományban a sárkány sok tekintetben más, mint nyugat-európai társai: míg például egy német vagy angolszász mesében a sárkány mindig egy szörnyeteg, kígyószerű fenevad, a magyar mesékben sokszor mitikus antropomorf alak, aki emberként viselkedik, vára, felesége van, emberként eszik-iszik, buzogánnyal harcol vagy megbirkózik az ellenfelével.

Mit jelentett ön számára ennek a könyvnek a szerkesztése? Mi a személyes indíttatása ennek az enciklopédiának?

Számomra egyfajta kirándulás volt ez a könyv, hiszen elsősorban a népköltészet kutatója vagyok, hiedelem-témákkal csak szórványosan foglalkoztam korábban. E könyv felkérésre született, e magyar bestáriárium a két illusztrátor képzőművész, Németh Gyula és P. Szathmáry István ötlete volt, ők kerestek meg ez ügyben. Éppen jókor, mondhatnám, hiszen akkor (két esztendeje) ment nyomdába négykötetes kézikönyvem, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus, amely az erdélyi hiedelemlények és hiedelemtörténetek teljességre törekvő enciklopédiája.

Csodálatos illusztrációk születtek a könyvhöz. Ön hogyan viszonyul ezekhez?

Hajlamos vagyok jómagam is belefeledkezni a könyvben látható képi világba. Némelyik lényt egyébként sok tekintetben másként képzelném vagy képzeltem el néprajzi gyűjtéseim közben, de éppen ettől szép ez a műfaj is, hogy nem szab határt az emberi képzelet világának. Meg aztán sokszor tájegységenként is eltérő lehet egy-egy hiedelemlény tipológiája. Például a lidérc a keleti magyar nyelvterületen többnyire tüzes csík formájában tűnik fel az égen, míg az Alföldön vagy a palóc területen egy csenevész csirke – ám mindkét esetben ördögi szellem.

Talán az egyik legizgalmasabb különbség a népek kultúrája között, az a halálfelfogás. Ha megnézzük a halálhoz köthető mitikus lényeket, akkor mi rajzolódik ki?

Nagyon érdekesnek tartom azt, hogy külön személyként is megjelenik a könyvben a Halál. Milyen az ábrázolása a magyar néphagyományban?

A magyar folklórban a Halál olyan megszemélyesített, kísértetszerű lény, amelynek fő tevékenysége a haldokló személyek felkeresése és elvitele. Ismereteim szerint viszonylag kevés sajátosan magyar jellegzetességet mutat, javarészt a krisztianizált toposzok köszönnek vissza a róla alkotott képben (csontváz, vállán kaszával, fehér lovon érkezik stb.), bár vannak természetesen e képzetkörben is rendhagyó variánsok, mondják például ősz hajú öregembernek is. Talán érdekesebb a Halálról szóló epikus hagyomány ama csoportja, amely már a népmesék világával rokon, és a Halál elmés módon történő becsapásáról, az esedékes halál furfangos halogatásáról szól. Egy öregasszony például mindig azt írja ki a kapujára, hogy jöjjön érte „holnap”, és a Halál újra és újra dolgavégezetlenül kénytelen elkullogni onnan. Több más, vele kapcsolatos történet példázatszerű: a Halál az őszülő haj által vagy pislákoló gyertyák megmutatásával jelzi a halandónak (a komájának), hogy hamarosan eljön érte, s van olyan történet is, miszerint még ő is megsajnál egy kisgyerekes asszonyt, ám Isten figyelmezteti rá, hogy ne tépelődjön, mert – mint mindenre – gondja lesz majd az árván maradó gyermekekre is.

Mondana néhány specifikusan magyar hiedelemlényt? Például a vérmedvét én annak látom.

A nyugat-európai kultúrával történő összehasonlításban valóban magyar, vagy legalábbis kárpáti jelenségnek tűnik, elvégre régiónk egyik csúcsragadozójáról van szó. Már a történeti forrásokban is szó esik róla, az általa okozott károkról. A magyar kultúrtörténetben különös jelentőséggel bír az az ikonográfiai ábrázolás, amely az utóbbi évek egyik leginkább figyelemre méltó művészettörténeti felfedezése: a székelyszentléleki templom északi külső falán feltárt freskó ugyanis azt ábrázolja, hogy Szent László lóháton ülve megküzd egy vérmedvével. A jelenet külön érdekessége, hogy e felfedezés által az is nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az esetben a Szent László-legendárium egy középkori történettípusa került megfestésre. A 16. század elején egy ideig Nagyváradon tartózkodó lengyel humanista, Paulus Crosnensis Ruthenus jegyezte fel a magyar lovagkirályt dicsőítő hőskölteményében, hogy Szent László megszabadította a jobbágyokat a Várad környékétől garázdálkodó vérmedvétől.

Viszonylag kevesen tudnak róla felénk, mégis egy nagyon különös egyénisége a magyar hiedelemvilágnak. Mit kell tudni a noráról?

A nora különös színfoltja a magyar népi hiedelemvilágnak. Olyasféle, a magyar kultúrába az utóbbi néhány évszázadban harmonikusan integrálódott hiedelemlény, mint például Erdélyben román hatásra az ottani kutyaember, a prikulics. A norát kizárólag a Felföld északkeleti részein, Borsod, Abaúj, Torna és Zemplén megyékben emlegetik, javarészt a szláv nyelvterülettel érintkező vidékeken, valamint olyan településeken, melyeknek lakossága részben vagy egészben ruszin eredetű. A nora lényegében a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye, azonban vért ritkán szív, inkább „csak” megszopja éjjelente áldozatai mellét, főként az alvó férfiakra veszélyes.

Valamiféle újhullámát éli manapság az ősi vallások felvétele, nagyon sokan térnek át pogány hitre. Amellett, hogy a legtöbb esetben valószínűleg divatról van szó, ön szerint mire tud megtanítani minket a kereszténység előtti hitvilág?

Akármilyen fantasztikus dologról, a modern kor embere számára távolinak tűnő történetről is van szó, fontos kihangsúlyozni, hogy e népi hiedelemvilág kultúránk és ezáltal identitásunk része. S mint ilyen, nem vonatkoztatható el tőlünk, a nemzeti öndefiníciónk is ezáltal teljes. Függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne vagy sem. Noha a vallásszociológiai felmérések szerint magyaroknak már alig tíz százalék él aktív vallási életet, attól még ez egy keresztény nemzet. Akkor is, ha netán az illető ateista, vagy mostanság vált neopogánnyá vagy a Krisna-egyház hívévé. Így van ez a kereszténység előtti (pogány) hitvilág egyes, a 20. századot megélt hiedelemelemeivel: attól még, hogy a modern kor embere már nem hisz bennük, sok-sok megelőző generáció magyar népének tudatvilágának organikus módon volt része, és többnyire mélyen hittek abban, hogy mindazok a lények, melyekről a mondák szólnak, a tényleges valóság, az őket körülvevő világ szerves része. De mindezt folklórkutatóként még nekem is volt szerencsém megtapasztalni egy-egy archaikus népi kultúrájú vidéken: miközben már az ezredforduló éveit számoltuk, például a gyimesi völgyekben még szinte konszenzusos módon éltek a közösségi tudatvilágban ezek a hiedelemlények. S ha szóba került, a legtöbb ilyen mondát úgy mondták el, mint velük vagy valamely közeli ismerősökkel, hozzátartójukkal valóban megtörtént esetet, vagyis igaz történetet.

Az ébredő természet lágy ölén keskeny kis ösvény vezetett a főépületig. Szerencsére ezen a napon az időjárás is nekünk kedvezett, lassan-lassan a dühöngő égbolt arca is megváltozott, és ha nehezen is, de végre ránk szórta melengető fényét a vidám napkorong. Az impozáns, kétemeletes kastélyépületet kackiás ablakok díszítik, bejáratát pedig falépcsős feljárón lehetett megközelíteni. Belépve a kastély épületébe, a beszorult téli hideg és a magas mennyezetű lovagterem fogadott. Sajnos a kastély eredeti bútorai nem maradtak fenn, így az itt látható, masszív fából készült faragott asztalok és székek a 20. század remekművei. Ekkor rekonstruálták a 17. századi kazettás mennyezetet is. A lovagterem jelenleg kiállítások színtere. A terem hátsó részéből lehet feljutni a második emeletre, mely már egy felújított terem és csakugyan kiállításoknak ad otthont. Innen tovább juthatunk a Veres-toronyba, ahonnan belátható az egész udvar, a kastélyhoz tartozó minden épület és természetesen a gyönyörű táj is.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

A néhai Hiripi Zsuzsa, szatmári fazekas és kerámiaművész műhelyében kezdődött el minden. A család felajánlotta számukra, hogy dolgozzanak itt és vigyék tovább a műhely szellemiségét. Nagyon fiatalon kezdtek el ide járni. Panna 20 éves volt, Róbert kicsivel több. Kaptak egy darab agyagot egy barátjuktól, gondolták alkotnak ők is valamit. Kicsi ékszerekkel kezdték, majd elhozták Zsuzsához, hogy égesse ki nekik. Amikor elkészültek, azt tanácsolta nekik, hogy vigyék el a szebeni fazekasvásárra és hátha meg fogják ezeket az ékszereket vásárolni vagy legalább kirándulnak egyet.

Elmentek egy kicsi dobozkával, kipakoltak a vásárban és álltak emögött félénken, hogy vajon kell-e a termékük. Lassan azonban megvették a portékákat. Az első vásárlójuk volt az egyik legjobb vásárló, akinek nyilvánvalóan tetszett, amit elkészítettek, kellemes visszaigazolás volt, egy nagy löket ahhoz, hogy hazaérkezve nagyobb lelkesedéssel folytassák az elkezdett munkát. Viszont még mindkettőjüknek munkahelye volt. Egy jó évnek kellett eltelnie, amíg vállalkozást nyitottak és teljesen ráálltak minderre. Majd az éves helyi, nagybányai, kolozsvári, váradi, szebeni kerámia-, fazekas-, kézművesvásárokon árulhatták az elkészült ékszereket. A legelején kevesen voltak ékszerkészítők, viszont valahogy kialakult egy erdélyi társaság, egy jó kis csapat, akik bőrből, nemezből vagy éppen tűzzománcból készítettek ékszereket. Fiatalok voltak, sokan elvégeztek egy egyetemet és nem akartak egy munkahelynél leragadni. Alkotni akartak, bele a világba. Különböző fesztiválokon, kulturális rendezvényeken mindig volt egy kézműves sor, azóta tartó barátságok alakultak ki a székelyföldi, nagybányai és más városokból érkezőkkel. Az esték nagyon szépek voltak. Egy szabadabb életet ígért az egész és végül is úgy érzik, hogy meg is találták benne, az összes nehézségével együtt. Autodidakta módon tanulták, de Hiripi Zsuzsa nagy segítség volt a fejlődésükben. Általa jobban megismerték az anyagokat, nála égettek. Majd az évek során kidolgozottabbak, precízebbek és színesebbek lettek a munkáik. Majd agyaglapból kezdtek el asztali és fali dekorokat készíteni.

1952-ben született Bikszádon, ahol azóta is él. Szépnek érezte a gyerekkorát. Kislányként nagy volt a szabadsága a régi világban, tavasztól őszig a juhokkal, a disznókkal, a ludakkal járta a mezőket. Amikor már nagyobb lett, vitt magával varrást, horgolt és varrt is. 12 éves lehetett. Esténként is kimentek lovaskocsival a mezőre. Fiatal lányként a fonóba jártak, ott gyűltek össze és ismerkedtek a legényekkel is. Szép volt mindez – állítja.

Majd 20 évesen férjhez ment és két lánya született. Elmondása szerint mindketten tudnak szőni, de az egyik sosem szőtt, mert nem szeretett ezzel foglalkozni. Mivel nem volt fiuk, az apjuk kivitte őt a mezőkre dolgozni és boldogabban ment, minthogy otthon a házban dolgozzon. A másik lány többet szőtt. Majd később inkább a pálinkából csináltak egy kis pénzt. A kukoricát nem adták el, mert az kellett a disznóknak, a lónak, a tehénnek. A férje még elment dolgozni az országba – olyan idők jártak. De Maria nem ment sohasem, pedig már a nők is elmentek akkoriban, főleg akinek volt kire hagynia a gyermekét. De Marianak több kisebb testvére is volt, így az anyjának velük kellett foglalkoznia, iskoláztatnia őket. Majd öt unokát nevelt fel, ezek közül már egy sem él az országban.

Mezőpetriben született, sváb származású hagyományőrző. Noha közel van a hetvenhez, élete során ritkán hagyta el még rövid időre is a szülőfaluját. A szatmári svábokra jellemző tornácos, úgynevezett gibris házán nem változtatott, az 1830-as években épült jellegzetesen nádfedeles csűr pedig a szépen rendezett udvaron ékeskedik. Szülei egymás között svábul beszéltek, vele már gyerekként magyarul. Édesapja 5 évig volt Oroszországba deportálva a második világháborút követően és valószínűleg a sok szenvedés hatására, gyermekeik számára már a magyar nyelvet választották.

Régen sok gyerek volt, ma már jóval kevesebbet vállalnak és a kivándorlás is nagy érvágás volt Mezőpetrinek. A 80-as évek során is sokat mentek ki, de ezután is, főleg a fiatalok, akik után rengeteg üres ház maradt a községben. Mai napig is hozzávetőlegesen 90 ház áll üresen, nyáron hazajönnek Németországból egy hónap szabadságra, vakációra az idősebbek, sokszor a fiatalok is. Ilyenkor augusztusban él a falu. Egyébként ki van öregedve. Amikor Mária az unokájával végigsétál a falu végéig Piskolt irányába, nem igazán talál hasonló korú kisgyereket. A Regat, más néven Teleki utcába kell menjenek, ahol több fiatal család él és játszótársra is találhat a kicsi.

Születésétől fogva Tamásváralján él. 15–16 évesen kezdett el nagyapja pálinkafőzdéjében segédkezni, megtanulta hogyan működik, majd a nagyapa halála óta 12 éve egyedül csinálja. Gyerekként nem igazán tetszett neki ez a világ, mivel összepiszkolódik itt az ember keze. Kissé haragudott is a nagyapja rá emiatt. Majd ahogy teltek az évek és látta, hogy meg lehet élni ebből, valahogy elfogadta, hogy ez lehet az ő útja is. Az édesapja sem szerette igazán ezt a világot, Halmihegyen dolgozott. Így két generációra, Zoltán ahogyan kezdett nőni és járt ide dolgozni, kérdezték is a többiek, hogy ha a nagyapáé a pálinkafőzde, miért dolgozik az unoka? Nagyapja mindig azt válaszolta, hogy így tudja igazán megtanulni, nem csak nézve. A nagyapa egész életében ezzel foglalkozott. A kommunizmus idején még börtönbe is került emiatt, mivel tilos volt ekkor pálinkát főzni.

A gyerekkorát kissé zűrösnek nevezi. Nagykárolyban született és itt is nőtt fel. Már 13 évesen a nyári vakációban napszámosként dolgozott, mivel csak az édesapja volt kenyérkereső és szükség volt a plusz keresetre. A kommunizmus alatt 50 lej jó pénznek minősült, ennyit keresett egy nap alatt. 18 éves korában vasöntő lett. Ferenc 25 éves volt, amikor az édesapja meghalt, és mivel a vasöntő munkát már nem fizették a legjobban, átvette apja mesterségét. Így lett ő is pék. Édesapja 35 évet dolgozott pékként és 50 évesen halt meg. Annak idején, amikor az édesapja fiatal volt, hentesinasként kezdte. A kommunizmus beköszöntével viszont megszűntek a hentesboltok és beiratkozott egy 3 éves iskolába, ahol megtanulta a pékmesterséget. Egész élete során ugyanabban a nagykárolyi pékségben, ahogyan akkor nevezték, a kenyérgyárban dolgozott. Majd leégett a gyár. Amikor hazaért a munkából, otthon elmesélte, hogyan készíti a kenyeret.

Egy olyan családba született, ahonnan a művészetet magába szívta. Nagyapja és dédszülei festőművészek és szobrászok voltak. Sokszor figyelte, ahogy nagyapja fest abban a műteremben, ahol ők most élnek. Egyszer a nagyapa, látván, hogy unokájában mekkora kíváncsiság van a festészet iránt, az alábbiakat mondta: „Neked nem azt kell festeni, amit a világban látsz, a fákat és a virágcsokrokat… adok neked valamit, te ezt rajzold le.” És ekkor kikeresett a nagymama kézzel varrt terítői közül egy régi kalotaszegi nagyirásos, négyes tulipános mintájú kicsi hímzett terítőt. Olyan 6-7. osztályos lehetett Enikő, amikor a nagyapja egyszer csak azt mondta, hogy neki bizony a néprajzzal kellene foglalkoznia. A festőművész nagyszülők festőállványa azóta is a szobában áll. Enikő fiatal lányként többször kacérkodott azzal a gondolattal, hogy művészi pályára lépjen, de mindeközben érdekelte az informatika, a matematika, az irodalom és a kertészet is, aztán mégis az emberi része, a helyszíni néprajzi gyűjtés, a terepmunka és a népművészet került hozzá a legközelebb. Közben az alkotói folyamat is szerves részét képezte a mindennapjainak. Agyagozott még iskolásként Hiripi Zsuzsáék műhelyében, ahol korongozni is tanult. Imádta a zenét, a légkört, ami abban a műhelyben fogadta. De valahogy mindig az volt az érzése, hogy nincs meg az a tehetsége vagy kitartása, ami igazán kiemelkedővé tenné.

14 évesen talpig népviseletben ment el az unokatestvére esküvőjére Kolozsvárra, a fején fejdísszel és mindenki őt csodálta, sokan fényképet is készítettek vele. Majd 15 évesen férjhez ment, és elkezdett az esküvőkre dolgozni, a vőlegényeknek inget, felöltőket varrni. 16 évesen vált anyává. Idős korára, amióta nem tud a mezőre járni, ismét többet varr, segít a férje is a gyöngyfűzésben, a lánya és a menye is besegít. Szász fejdíszeket is készítenek. Szeret ezzel foglalkozni, pénz is jön belőle, kevés a nyugdíj. Amikor fejdíszeket készít, semmi mással nem foglalkozik, nem főz, nem takarít, csak erre koncentrál. Van egy unokája, aki kíváncsi a régi fényképekre, viseletekre. Szerinte a fiatalok is szeretik a hagyományokat, szokásokat, csak megváltozott minden körülöttünk.

Ez egy kényszermegoldás volt, de ugyanakkor egy hasznos eljárás is, hiszen egyik gyereket sem lehetett repülősnek küldeni. Ő Râmnicu Sărat-on végezte el az ötéves faipari középiskolát, amelyet a szülei is támogattak. Egyszerű emberek voltak, de nagyon nyílt eszűek, tudták, hogy a gyereknek tanulnia kell, és akkor nagyobb esélyei lehetnek egy jobb életre. Annak idején, aki tanult és jó iskolát végzett többnyire jól alakult az élete, másoknak inkább a fizikai munka jutott, amely kevésbé volt fizetőképes. A faipari líceumra azért esett a választás, mert gyerekként is erősek voltak a kezei és akkor még tudott járni. Érezte, hogy képes továbblépni és az egyetemet elvégezni.

Ezelőtt 9 évvel nekifogott egy uniós programnak

5 évig tartott és 25 családról fel kellett fejleszteni 62 családra az állományt, amelyet egy méhész társával együtt csinált. Ez azzal is járt, hogy kisvállalatot kellett csinálni, így joga lett a mézet árusítani piacokon, az országút mellett vagy beadni a feldolgozó üzemekbe.

A két mesterség viszonya

Noha jó lenne egyensúlyban tartani a kettőt, néha a két munka üti egymást, amikor a műhelyben is van munka és a méhekkel is foglalkozni kell. Az állatok nem tudnak várni, oda muszáj menni. Mindkettőnek megvan a haszna és a szépsége. De talán a méhészet az, amelyik hasznot is hoz és kényelmesebb, kellemesebb. Nem kerül olyan sok fizikai munkába, a méhek tudják a dolgukat. Ő csak rá kell vezesse a méheket, hogy többet termeljenek. Időskorra marad a méhészet. Az asztalosság anyagmozgatással jár. Fel kell venni, be kell állítani a gépeket, a szabást, a formát. Porral jár, amely egészségtelen.

A szakmák sorsa

A fiatalok közül nagyon kevesen választják az asztalosságot, mivel sok munkával jár és nem trendi, keveset lehet keresni. Aki nagyon jól tud finom munkát végezni PAL anyagból, sikere van, jól keresnek. Akik fával dolgoznak, nagyon ritka. Sokféle gépre van szükség, amelyik sokba kerül. A méhészek közül viszont sok fiatal van, népszerűbb, viszont kiszámíthatatlanabb, függ az időjárástól. Egyre több iskolában népszerűsítik a szakmákat, mivel sok külföldi gyár jött be és ismét szükség lehet a szakemberekre.