Hagyományok vonzásában A szatmári keramikusok

Szerző: Matusinka Beáta •  Fotók: Kassay Costan Bernadett  • 2021. október 26.

Megosztom:

Hagyományok vonzásában

A szatmári keramikusok

Nem múltidézés a cél. Inkább egy helyzetfelmérés és jelentés a XXI. századból.  Vajon a hagyományos mesterségek már csupán a falumúzeumokban, fesztiválokon és oktató jellegű gyerekfoglalkozásokon felbukkanó érdekes elemként játszanak szerepet? Vagy valami örök érvényű útravalóként fennmaradt valami belőlük és még élnek is a mindennapi tudatban, körforgásban? Foglalkoznak a fiatalok a helyi identitást képző régi dolgokkal? Van-e minderre szükség? Mindez a változás valóban lehet-e a modernizáció mérőfoka, léteznek-e átörökítők? Talán az itt „megszólaló” mesteremberek körvonalaznak egy aktuális képet. 

Sályi Róbert és Sályi Panna, avagy a Sályi kerámia

A néhai Hiripi Zsuzsa, szatmári fazekas és kerámiaművész műhelyében kezdődött el minden. A család felajánlotta számukra, hogy dolgozzanak itt és vigyék tovább a műhely szellemiségét. Nagyon fiatalon kezdtek el ide járni. Panna 20 éves volt, Róbert kicsivel több. Kaptak egy darab agyagot egy barátjuktól, gondolták alkotnak ők is valamit. Kicsi ékszerekkel kezdték, majd elhozták Zsuzsához, hogy égesse ki nekik. Amikor elkészültek, azt tanácsolta nekik, hogy vigyék el a szebeni fazekasvásárra és hátha meg fogják ezeket az ékszereket vásárolni vagy legalább kirándulnak egyet.
Elmentek egy kicsi dobozkával, kipakoltak a vásárban és álltak emögött félénken, hogy vajon kell-e a termékük. Lassan azonban megvették a portékákat. Az első vásárlójuk volt az egyik legjobb vásárló, akinek nyilvánvalóan tetszett, amit elkészítettek, kellemes visszaigazolás volt, egy nagy löket ahhoz, hogy hazaérkezve nagyobb lelkesedéssel folytassák az elkezdett munkát. Viszont még mindkettőjüknek munkahelye volt. Egy jó évnek kellett eltelnie, amíg vállalkozást nyitottak és teljesen ráálltak minderre. Majd az éves helyi, nagybányai, kolozsvári, váradi, szebeni kerámia-, fazekas-, kézművesvásárokon árulhatták az elkészült ékszereket. A legelején kevesen voltak ékszerkészítők, viszont valahogy kialakult egy erdélyi társaság, egy jó kis csapat, akik bőrből, nemezből vagy éppen tűzzománcból készítettek ékszereket. Fiatalok voltak, sokan elvégeztek egy egyetemet és nem akartak egy munkahelynél leragadni. Alkotni akartak, bele a világba. Különböző fesztiválokon, kulturális rendezvényeken mindig volt egy kézműves sor, azóta tartó barátságok alakultak ki a székelyföldi, nagybányai és más városokból érkezőkkel. Az esték nagyon szépek voltak. Egy szabadabb életet ígért az egész és végül is úgy érzik, hogy meg is találták benne, az összes nehézségével együtt. Autodidakta módon tanulták, de Hiripi Zsuzsa nagy segítség volt a fejlődésükben. Általa jobban megismerték az anyagokat, nála égettek. Majd az évek során kidolgozottabbak, precízebbek és színesebbek lettek a munkáik. Majd agyaglapból kezdtek el asztali és fali dekorokat készíteni.

A fazekasság és kerámiaművészet

Az anyag megegyezik. A fazekasság egy szakma, amiben stabil szabályok és kemény munkamenet van, főként, ami a korongozás menetét illeti. A lakás- és konyhakultúrához tartozik, használati tárgyak előállítását jelenti. Az ékszerkészítés egy szabadabb folyamat, amit elképzel az alkotó, megvalósíthatja. A fazekasságban adottak a formák, amelyhez nem igazán szabad nyúlni, hiszen őseink által egy 2000 évvel ezelőtt elindított folyamat.

A nádudvari korszak

A fazekasság egy régi álmuk volt.
Panna 40 éves volt, amikor elkezdték, hiszen számos mesterségben: bőrdíszművesség, fafaragás, nemezelés, takács, szövés van felnőttoktatás is. Nádudvar a fekete kerámia hazája, Sályiék pedig Fazekas Ferenc népművészmestertől tanultak. 2 éven keresztül kéthetente 3 napra elutaztak ide és megtanulták a korongozás alapjait, majd levizsgáztak. A szombatok 12 órásak voltak a fazekasműhelyben. Eleinte délutánra már nagyon elfáradtak, de később onnan hazaérkezve itthon is gyakorolták a tanultakat. Majd megvették az első korongokat és első év végére karácsonykor már árulták a saját készítésű fazekas portékáikat. Öt éve ez egy újabb kezdés volt számukra, de az élmény ugyanolyanná vált, mint első alkalommal az ékszerek árusításánál, kedvező volt a fogadtatás. Az ékszerek készítése is megmaradt, de ezután a fazekasság került előtérbe.
Úgy érzik, hogy megfiatalodtak itt. Olyan az iskola szellemisége, az oktatói, hogy csak ajánlani tudják azon fiatalok számára, akik valamilyen kézműves szakmát szeretnének tanulni. Érthető, hogy manapság a fiatalok nem ebben látják a jövőt, a digitális világban a mesterségeknek nincs akkora sikere. Viszont a nádudvari népi kézműves iskolában számos olyan példa tapasztalható, hogy olyan diákok, akik máshol nem találták meg a helyüket, itt megtalálták az alkotásban, a szabadságban és ifjú mesterekké váltak. Így egy fiatal is megtalálhatja, kifejezheti önmagát az anyagban. Ha jól és alázattal csinálja, vállalva, hogy ugyanakkor kemény munka is, anyagilag is megéri.

Milyen úton tovább?

Az iskola által találtak rá Les Gábor fazekasra, aki szintén nincs már köztünk. Ő ismertette meg velük a jól szervezett magyarországi fazekas társaságot, vásárokat, a követendő példákat, általa kerültek be ebbe a körbe, amelybe ők nem születtek bele, nem a családból hozták. Szerintük Erdélyben a mesterségek megóvása még nincs ilyen biztos alapokra helyezve, még van egy kis átmeneti káosz. Természetesen akadnak jó helyek, mint például a szebeni Astra múzeum, ahova ők is járnak a fazekas termékeikkel. A vámfalusit leszámítva Szatmáron nem igazán volt fazekas központ, ezért nehéz volt az elején szakmailag elindulni. A régi tányérok széldíszítéseiből vettek ki hagyományos elemeket, a csíkozás és pöttyözés technikáját próbálták kiragadni a helyi elemekből. Mégis egy sajátos népi kerámiát szeretnének alkotni.
Tanulmányozták könyvekből a helyi sajátos díszítőelemeket, de mégis saját díszítésekre volt szükség. Így alakultak ki a sajátos, egyedi kis virágok, levelek, madárkák. A mester is azt javasolta nekik, ha tájegységes úton is indulnak el, ha az ember bemegy egy vásárba, messziről ismerje fel az egyedi elemeit a mesternek. Nem akartak másolni, utánozni, meg szerették volna találni a saját formavilágukat, díszítésüket. Nagyon nehéz volt mindezt megtalálni, mely egy állandó keresési folyamatként talán sohasem ér véget. Hullámvölgyekbe kerültek, eleinte nem tudtak mihez nyúlni. Egy olyan új dologgal szembesültek, amelyhez nehéz volt megtalálni a saját termékeik díszítését, formáját és hogyan továbbját. Majd újabb és újabb formák jöttek. Manapság egy modernebb konyhának kell megfelelni, precízebben, finomabban és színesebben kell alkotni. Régen a népi fazekasok tömegszámra gyártottak, a leg alapvetőbb jellemző a funkcionalitás volt. A mai vásárlók igénye nagyobb, szeretik a szépet. Néha vannak furcsa kérések is, néha kipróbálnak egy-egy meglátást, ami nekik is belefér az ízlésükbe, de nem másznak ki a saját formavilágukból.

A saját hang

Már az iskola alatt kezdett körvonalazódni. A népi tájegység díszítést tanulták, miközben kialakultak az egyéni hangok, mely utána folyamatosan finomodott. Nehéz volt ez az út, majd egy-egy álmatlan éjszakát követően kristályosodott a saját hang.

A közös alkotás

Házaspárként fazekasnak lenni érdekes kérdés. Furcsán tekint erre a külvilág is. Nehezen fogadja el. Pedig 25 éve alkotótársként élnek és dolgoznak együtt. Van olyan folyamat, amit Róbert csinál és van olyan, amit Panna, majd ezt összehangolják. De külön-külön is meg tudják oldani, ha a saját, egyéni elképzelésük alapján alkotnak. Ha közös alkotói folyamat, akkor összehangolják, kiegyeznek benne, a férfi korongozik, a nő díszít. Nem szólnak bele a másik munkájába, de alakítják egymást. Régen is családokban dolgoztak, több generáción keresztül, hiszen nehéz egyedül felkészülni egy fazekasvásárra. Így is ketten, 2–3 hónapot készülnek egy-egy nagyobb vásárra. Nehéz volt termelésre is megtanulni dolgozni, megszabni, hogy napjára hány tálat, fazekat kell készíteni, az időt beosztani a fülezéshez, festéshez, égetéshez, mázazáshoz. Meg kellett tanulni a ritmusát is ennek a mesterségnek. Panna jobban átlátja az ütemezést, a munkafolyamatot. Állandóan új és új formákat és színeket találnak ki. Próbálnak fejlődni és mindig mozgásban lenni és nem ugyanazt csinálni, hanem évről évre változni egy kicsit.

Megtalálni önmagad az anyagokban

Minden reggel izgalommal lépnek be a műhelybe és nap mint nap megtalálják önmagukat az anyagban. Ugyanazzal a kíváncsi várakozással nyitják ki a kemencét, vajon milyen lett az este otthagyott alkotás, mivé alakult az anyag, milyenek lettek a színek? Minden nap tartogat valami új és jó érzést. Ebbe nem lehet beleunni. Ha szereted azt, amit csinálsz, akkor érdemes reggel felkelni, bejönni, tudod, hogy mi vár rád. Egyik nap korongozol, másnap fülezni kell, amire nagyon oda kell figyelni, mert félszáraz kell legyen az anyag ilyenkor. Nem mindegy, hogy mikor történik a karcolás, vagy éppen a színezés. Fontos odafigyelni a folyamatra. Van olyan darab, amit sajnálnak eladni, mindig vannak kedvenc darabok.

Az éves ciklus és a fejlődés

Az év első két hónapjában ékszereket és kicsi márciuskákat készítenek a márciusi vásárokra. Majd ezután kezdik el a fazekas korongozást a nyári és őszi vásárokra. A 2020-as év nehezebb volt tervezés szempontjából. Viszont fontosak a kihívások, melyek néha hullámvölgyet okoznak, máskor meg ambíciót adnak ahhoz, hogy fejlődjenek. Kell a gyötrődés, meg kell küzdened magaddal, hogy átess mindazon, amiből tanulni kell. Szeretni kell és alázattal viszonyulni a mesterséghez, talán ez tud legjobban kihúzni. Utána pedig megint jön valamikor a sikerélmény. Már megszokták azt, hogy igenis vannak ilyen hullámvölgyek, meg kell tanulni kezelni ezeket és ki kell tartani. Aki szereti a szakmáját, egy hullámvölgy nem tudja eltántorítani attól, főleg, ha megfelelő alázattal viszonyul hozzá. Amikor leülsz az anyag mellé, olyankor megszűnik a külvilág, belefolysz az alakítási folyamatba. A holtpontok alatt is az a fontos, hogy neki ülj mélyen, magadban és csináld. A szakmai visszajelzés, biztatás nagyon fontos. A kemény mag között lenni nem rossz érzés. A mesterüknek két- vagy háromféle dicsérete volt: nem rossz, ilyenkor folytatták, amikor azt mondta, hogy ez már egészen jó, az már nagy elismerésnek bizonyult. Mindenkinek szüksége van az elismerésre. A vásárlók szeretik, amiket készítenek. Bejárnak a műhelybe és még rendelnek. Jászvásárban egy vásár során díjazták a termékeiket és amikor tíz ember áll a stand előtt és mindenki akar valamit, annál nincs jobb visszajelzés — állítják.

A jövő

Ha az ember egyszer megtalálta magát valamiben, nincs értelme mást erőltetni. Hozza magát, ha valami újat kell készíteni. Róbert a nagyobb tárgyakat szereti, Panna a kisebb, formásabb, nyakasabb darabokat, ő abban látja a kibontakozási lehetőséget. Kevés az idő egyik vásárról egy másikra felkészülni, emiatt maga a gyártás kicsit mókuskerék is. De mindig oda kell figyelni kicsit a sajátos formákra és az ebben történő kibontakozásra. Ahogy jobban belelátnak és technikailag is fejlődnek, tanulnak, lehet előre is lépni az újítások felé. Évente tudatosan beterveznek egy-egy tanulótábort is, egyéb kurzusokat. Ilyenkor az agyagbányászástól kezdve, a gyakorlati sík alapjaitól dolgoznak az anyaggal.

Az alkotás

Mindent jelent. Ebben élnek, ez az életük, a mindennapi örömüket ebben találják meg. Nem is tudják elképzelni enélkül. Végül is ez az életük.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ