Hagyományok vonzásában Az utolsó bikszádi szövőnő

Szerző: Matusinka Beáta •  Fotók: Kassay Costan Bernadett  • 2021. június 16.

Megosztom:

Hagyományok vonzásában

Az utolsó bikszádi szövőnő

Nem múltidézés a cél. Inkább egy helyzetfelmérés és jelentés a XXI. századból.  Vajon a hagyományos mesterségek már csupán a falumúzeumokban, fesztiválokon és oktató jellegű gyerekfoglalkozásokon felbukkanó érdekes elemként játszanak szerepet? Vagy valami örök érvényű útravalóként fennmaradt valami belőlük és még élnek is a mindennapi tudatban, körforgásban? Foglalkoznak a fiatalok a helyi identitást képző régi dolgokkal? Van-e minderre szükség? Mindez a változás valóban lehet-e a modernizáció mérőfoka, léteznek-e átörökítők? Talán az itt „megszólaló” mesteremberek körvonalaznak egy aktuális képet. 

Dorna Maria életéről

1952-ben született Bikszádon, ahol azóta is él. Szépnek érezte a gyerekkorát. Kislányként nagy volt a szabadsága a régi világban, tavasztól őszig a juhokkal, a disznókkal, a ludakkal járta a mezőket. Amikor már nagyobb lett, vitt magával varrást, horgolt és varrt is. 12 éves lehetett. Esténként is kimentek lovaskocsival a mezőre. Fiatal lányként a fonóba jártak, ott gyűltek össze és ismerkedtek a legényekkel is. Szép volt mindez – állítja.
Majd 20 évesen férjhez ment és két lánya született. Elmondása szerint mindketten tudnak szőni, de az egyik sosem szőtt, mert nem szeretett ezzel foglalkozni. Mivel nem volt fiuk, az apjuk kivitte őt a mezőkre dolgozni és boldogabban ment, minthogy otthon a házban dolgozzon. A másik lány többet szőtt. Majd később inkább a pálinkából csináltak egy kis pénzt. A kukoricát nem adták el, mert az kellett a disznóknak, a lónak, a tehénnek. A férje még elment dolgozni az országba – olyan idők jártak. De Maria nem ment sohasem, pedig már a nők is elmentek akkoriban, főleg akinek volt kire hagynia a gyermekét. De Marianak több kisebb testvére is volt, így az anyjának velük kellett foglalkoznia, iskoláztatnia őket. Majd öt unokát nevelt fel, ezek közül már egy sem él az országban.

A régi világban

Akkoriban a szövetet otthon készítették el, amelyre kézzel és tűvel mintákat varrtak. Télen a gyermekek gyapjút és kendert sodortak, a nők pedig szőttek. A kendert tavasszal vetették el, majd kétszer gyűjtötték be. Így kétféle kender volt: nyári és téli. A nyári kender valamivel finomabb volt, a télit később, ősszel gyűjtötték össze, melynek magvai lettek, bebújtak közé és kézzel szedték szét. Sarlóval vágták, kócok képződtek és azokat sodorták. Majd összenyomkodták az alapanyagot, elvitték feldolgozni a folyóhoz, vagy készítettek az emberek egy nagy gödröt, egy völgyszerűségből egy részt leválasztottak, oda kitették, hogy ereszkedjen meg, egy hét múlva kiszedték és meg volt lágyulva. Amikor megpuhult, feldarabolták.

Régen minden asszonynak volt otthon szövőszéke, hiszen nem lehetett az üzletben ruhaneműt vásárolni.

Az új világ

Azóta sokminden megváltozott Maria szerint. A nők elmentek dolgozni, megjelentek az anyagok az üzletekben, könnyebben lehetett vásznat szerezni. Ekkor már a varrónők ezekből kezdtek el ingeket készíteni. Maria apja haláláig nem tudta elhagyni a szövetinget. Nyáron azok a szövetruhák fehérek voltak és nem szívta meg úgy a nap melegét. Egész nap kaszált, fújta a szél, nyílásai voltak és az ujja is bő volt, a nadrág is tágas, és járta a levegő, nem mint a farmerben. Ha most valaki megpróbálna egész nap farmerben kaszálni, biztosan nem érezné kényelmesen magát.
Most a fiataloknak nem a régi dolgok a fontosak. Manapság már senki sem sző a faluban. Többen meg is kérik, hogy készítsen még valamit nekik, mert ha meghalna, ki készítene még nekik bármit is. Egyedül ő maradt a faluban, aki még sző. Már nem is a szükség miatt teszi, hanem egyszerűen nem tudná abbahagyni, talán bele is betegedne. Örül, ha tud még egy kis saját pénzt csinálni ebből. Boldog, amikor megvan a saját kis pénze és ajándékozhat az unokáinak. Az Amerikában élő unokáinak ajándékozott egy-egy népviseletet is, hogy maradjon számukra is egy emlék az itteni világból. Általános tendencia, hogy amikor a gyerekek felnőnek, elhagyják ezt a régiót, az unokákat meg a nagyszülők nevelik fel. Amikor az unokák is felnőnek, szintén elmennek. Ilyenkor öreg korukra teljesen egyedül maradnak az itteniek, őrzik a házat és az emlékeket.

A szövés számára

Maria egész életében a szövőszéken dolgozott. Miután férjhez ment mindig arra törekedett, hogy mindent mássá tegyen, mint ahogy otthonról az anyjától kapta. Azt akarta, hogy a lányként kapott staférungjában levő lepedő vagy éppen a törölköző még szebb legyen. Az első lány volt a családban, így az anyja elkészített mindent neki. De ő még szebbet akart, így először el kezdett alsószoknyát készíteni. Kiválasztották a mintát és dróton készítették. S aztán nem tudott már szabadulni az asszonyoktól. Később ruhát készített nekik, és mind így tovább, nem hagyta abba. Egy idő után ezeket már nem kérték, el kezdett díszekkel, gyöngyökkel foglalkozni, majd zsákanyagból zubbonyt készíteni a gyerekeknek. Majd szőtt kötényeket, kicsi tarisznyákat, kenyérnek való kendőt, amelyet akkor használnak, amikor kimennek a mezőre, kaszálóra. Az itt élő asszonyok nem vetik le a viseletet, amikor kimennek a hegyre, sőt visznek magukkal szövet abroszt, törlőkendőt, tányért. A törlőrongy is kevés munkát igényel, kivinni való az esztennára vagy akár a zöldbe, amit manapság a fiatalok is el kezdtek használni, ha éppen a zöldbe kívánkoznak.
Bixád, Certeze és még számos környékbeli Avas faluba készít szőttest Maria. Mostanában is sok tarisznyát készít még, a románul dresagi elnevezésű átalvetőben (két részes tarisznya, amit átvetnek a vállon) vasárnap a szentelt kenyeret viszik, megtöltik kaláccsal, tesznek bele egy üveg bort, utána a nők felvetik a vállukra és elmennek a templomba. Vagy szombatonként, amikor a halottak áldomása van, ebbe a tarisznyába tesznek mindent amire szükség van. Csak ilyenekkel járnak templomba errefelé az emberek. Ha felöltöznek ilyen nagy szoknyákba, melyek elmondása szerint úgy állnak mint egy repülőgép és úgy néznek ki benne mint a balerinák, nem mehetnek egy raffia neccel vagy műanyag zacskóval a kezükben. Ezzel kell menjenek. Noha már nem szőnek az asszonyok, ünnepnapokon felveszik még az anyjuktól vagy fiatal korukból megmaradt viseletet, de újakat már nem készítenek. Minek?
Maria számára a szövés kiteljesedést jelent. Úgy érzi megbetegedne, megbolondulna, ha nem szőhetne tovább. Így megvan az elfoglaltsága, dolgozik. A járványidőszak alatt is mindvégig dolgozott, amikor nem tudott aludni, felkelt és szőtt. A szövés mellett csipkéket is horgol.

Utolsó kívánság…

A fiúunokáját arra kérte, hogy rendezzen be a nagy házban egy emlékszobát, ahogyan ő nevezi, múzeumot, ahova beteheti azokat a hagyományos használati tárgyakat, amelyeket hátrahagy maga után. Természetesen a szövőszéket is. Szeretné még halála előtt látni ezt a szobát. Úgy érzi, megnyugodva mehet el, ha tudja, hogy az ő dolgai is elférnek a modern dolgok mellett. Noha Maria azon egyre csak fogyó mesteremberek társaságához tartozik, akiknek mindez még egyelőre nagyon is a jelen…

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ