Visszasírva a meleget, a megszokottat, mely jövőt nem, de egy elképzelt biztonságot rejteget.
Nehéz nekem egyedül itt lennem.
Ezért is igyekszem a háttérben meghúzódva inkább szemlélője, semmint aktív cselekvője lenni a jelennek, mely rabul ejtett és melynek minden egyes lélegzetvétele hiányodra emlékeztet.

Ennek ellenére hiszem, vallom és tudom — a változás nem rossz.

Hogy rosszul érint?
Egészen biztosan.
De semmiképpen nem a rossz előszele.
Hanem egy olyan tartományé, amelyben fejlődhetem. Amelyben azzá válhatok, amivé lennem kell, amivé tulajdonképpen meghívást kaptam.

Amikor véget ért a háború — anyukáék kijelentették, ennél rosszabbat már nem élhetünk. Innentől már csak felfele tart az út.

Aztán nem sok időre rá beköszöntött a második nagy háború. Mely nem csak rombolt, hanem egyenesen nyomorba döntött testeket és lelkeket. Nehézkessé téve, ellehetetlenítve az újratervezést, újraindulást, építkezést.

Elnézem a mai gyerekeket.
Ennél jobb már nem lehet. Hiszen mindenük megvan. Sokszor ki sem kell szólniuk a szájukon — a szülő szavak, jelzések nélkül is követi a legújabb trendeket, megadva a gyermeknek azt a technikai eszköztárat, mely már nem a túlélést, hanem a tobzódást biztosítja.
Van ivóvíz — pancsolni való…
Van ruha — adományozni való…
Van étel — kidobni való…
Vannak játékok, eszközök, tárgyak — mozogni nem lehet tőlük.
Egy nincsen, vagy fogyóban van: az Én.

Bujkál, bujdosik, nem találva önmagát, a hangját ebben a brutális hangzavarban.
Változás szele motoszkál a lelkekben.
Változás szele hatja át a világ szövését.
Ez már így többé nem működhet.
Van egy egészséges körforgás — fent és lent, hullámhegyek és völgyek, apály és dagály, van és nincs, fehér és fekete, öröm és üröm, volt és lesz között…
Ennek az egyensúlya látszik elvesztődni.
A van vette át az uralmat.
És a van elvesztésétől rettegünk. Nem egyének, hanem társadalmak. Az egész világ.

Meg kell tanulni veszíteni, elengedni, letenni, eltemetni, gyászolni, szenvedni.
Mert egyensúly nélkül nincsen élet.
Üröm nélkül érvényét veszíti az öröm.
Születés nélkül nem hívhatjuk életre a halált.
Elfelejtettünk emberek lenni.

Megszületni. Belehalni a szenvedésbe. Újjászületni. Felépíteni a leromboltat. Eltemetni a halottakat. Elsiratni az eltávozottat. Megszenvedni az életet. És megünnepelni a halált.
De majd most…
Amikor a tavaszt nem örök nyár, hanem ősz, majd tél és újra tavasz követi — az ember megérti, hogy kötelessége és feladata, minduntalan újrakezdeni az életet…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonkilencedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.