18 márc Home office és remote working. Same same, but different
Home office és remote working. Same same, but different
Az elmúlt hetekben, napokban egyre több munkáltató döntött úgy, hogy hazaküldi dolgozóit a koronavírus terjedésének megfékezése érdekében. Hétfőtől a tanárok és diákok életében is egy új szakasz kezdődik, amire próbál mindenki a lehetőségekhez mérten felkészülni.
Érezhetően sok a bizonytalanság, tanácstalanok a diákok, tanárok, cégvezetők, munkavállalók. Nem tudni mennyi ideig lesz szükség a mostani távmunka és távoktatás fenntartására, de szakmai körökben egyre többen emlegetik, hogy ennek már éppen ideje volt bekövetkezni, hiszen a munka és oktatás világa le volt maradva a világban zajló trendek mögött, ami a mobilitást, rugalmasságot vagy a digitális eszközök és módszerek kihasználtságát illeti.
Jómagam egy olyan cégnél dolgozom, ami a kezdetektől fogva távmunkára alapozta a működését. A cégnek nincs fizikai irodája, és a 300 dolgozó a világ minden tájáról, több mint 50 különböző országból kapcsolódik be a mindennapi munkahelyi vérkeringésbe. Korábbi munkahelyeimen volt már abban tapasztalatom, hogy milyen az, amikor otthonról dolgozom, mégis azt gondolom fontos különbséget tenni a távmunka (remote work) és az otthonról dolgozás (home office) között.
Dolgoztam nagy multinál, kis szervezetnél, globális cég helyi képviseleténél, és mindenhol, néhol szabályozott körülmények között, néhol informálisan, de volt arra lehetőség, hogy otthonról dolgozzak. Olyankor döntöttem az otthonról dolgozás mellett, amikor nem volt aznap a belső csapattal vagy külső partnerrel megbeszélésem, amikor olyan feladatom volt, ami elmélyülést igényelt, amikor esetleg beteg voltam, vagy el kellett intéznem valamit, hazautaztam a szüleimhez, vagy éppen csak péntek volt és nem volt kedvem bemenni, mert titokban már kora délután elkezdődött a hosszú hétvége. Ezek alkalomszerű esetek voltak, amelyek többségében reggel az ágyból/kanapéról hálóingben, a reggeli kávém mellett válaszoltam az e-mailekre, mosogatás vagy takarítás közben mikrofont lenémítva lebonyolítottam egy-egy telefonkonferenciát, majd miután a legégetőbb ügyeket elintéztem, bár a laptopot nyitva hagyva, de magamban a munkanapot lezárva elhalasztottam a komplexebb problémák megoldást, kérdések megválaszolását a másnapi/hétfői személyes találkozásokkal teli irodai napra.
Őszintén be kell vallanom, hogy home office napjaim többségében a proaktivitás helyett inkább reaktív voltam, de összességében felelősségteljes és önálló munkavégzésre képes munkavállalóként egy-egy ilyen nap nem befolyásolta egy adott projektek végkimenetelét, az éves célkitűzéseket, a cég vagy az én saját teljesítményemet.
Persze, nem voltam rest főnökeimet rámásolni minden levélre, amit küldtem, ezzel is építve a bizalmat és a látszatot, hogy márpedig otthonról is dolgozom. Ezzel szemben számomra elégtételt adott egy-egy ilyen nap, kiegyensúlyozottabbá váltam, megelőzte, hogy feszültség alakuljon ki bennem a munka és magánélet összeegyeztethetetlensége miatt. A munkakörnyezet változása feltöltött, üdítő volt reggelente egy órával tovább aludni a szokásosnál, mert a 9 órás kanapés munkakezdéshez nem volt szükség sminkre, vasalt ingre, utazásra és reggelizni is lehetett a laptop mellett anélkül, hogy csorba essen a szakmaiságomon.
Tavaly óta egy remote-only cégnél dolgozom, ahol nincs fizikai iroda, mindenki otthonról, pontosabban távmunkából dolgozik. Az elején örültem a lehetőségnek, hiszen egyébként nem lett volna alkalmam innen, Közép-Kelet Európából egy olyan cégnél dolgozni, aminek nincs itt irodája. És bár Budapest egy szuper város, rengeteg lehetőséggel, mégis Varsóval és Prágával kell megküzdenie olyan helyzetekben, amikor egy nemzetközi cég a közép-kelet európai képviseletét és irodáját alakítja ki. Mikor elkezdtem a munkát, nem tudtam pontosan mire számítsak, milyen lesz majd a teljes távmunka.
Kétesélyesnek tűnt: vagy a téli sötétben, pizsamában, pizzaszeletekkel körülvéve napokig ki sem mozdulok majd a házból, vagy egy trópusi napernyő alatt, ananász koktélt szürcsölgetve a legújabb MacBook-om fedezékében tengetem munkanapjaim, mint egy tisztességes digitális nomád. A mindennapi valóságom, mint kiderült, sokkal inkább digitális, mintsem nomád lett. Az első hetek, hónapok azzal teltek, hogy kerestem a megfelelő munkakörnyezetet, előbb a lakás különböző zugaiban, majd kávézókban, co- working irodákban. Mivel kollégáim és akár a szűk csapat is, akivel nap mint nap együtt dolgozom a világ különböző pontjairól kapcsolódnak be a cég online vérkeringésébe, az első dolog amihez alkalmazkodnom kellett az, az időzónák eltolódása. Délelőtt 11-kor kezdődik általában az első megbeszélésem és van úgy, hogy bizonyos napokon a munka este 9-ig tart. Ez a munkaprogram kizárta azt, hogy co-working irodában dolgozzak, mert úgy éreztem, ha este 9-ig ülök egy irodában, akkor az rosszabb, mint a korábbi 9-től 5-ig tartó irodai üzemmód, és az co-working irodák rugalmas bérlete — amikor heti 1–2 napot tölthetsz ott tetszésszerűen — szinte kizárólag mindenhol délután 5 óráig enged a helyszínen tartózkodni.
A kávézókat egy-két kényelmetlenül eltöltött óra után szintén kizártam, mint opciót, ahonnan dolgozhatok. A napom, mint előző munkahelyeimen is, tele van megbeszélésekkel, egyeztetésekkel, csak ez most nem fizikailag történik, hanem videokonferencián. Korábbi tapasztalataimból kiindulva azt gondoltam, hogy e- maileket, elemzéseket, stratégiát lehet írni otthonról, de komplex problémákat megoldani, terméket fejleszteni, egy céget működtetni nem lehet személyes találkozás nélkül. Annak ellenére, hogy hiszek a személyes kapcsolatok erejében, meglepődve tapasztaltam, hogy de igen, lehet.
Nagyon sok online eszköz és megoldás támogatja a cégünk munkáját, de mindez nem lenne lehetséges anélkül a cégkultúra nélkül, ami jelen van nálunk.
Arra kellett rájönnöm, hogy a távmunka sokkal inkább szól a megfelelő mentalitásról, mint a rendelkezésre álló online eszközökről, megoldásokról és folyamatokról.
Ennek egyik apró, de fontos eleme, hogy videokonferenciában mindenki bekapcsolja a kameráját és dedikáltan van jelen, nem mosogat vagy ebédet főz közben. A megbeszélés kezdete előtt, amíg arra várunk, hogy mindenki megérkezzen, ugyanúgy része az életünknek a „small talk”, mint a fizikai valóságban volt korábban. Elbeszéljük, kinek mi a helyzet a kutyájával, macskájával, gyerekével, éppen merre utazik vagy újabban milyen korlátozások vannak a saját országában a koronavírus miatt.
Mi, európaiak pulóverben, teával a kezünkben irigykedve nézzük az argentin kollégákat, akik napfényben, ujjatlan pólóban, napbarnított bőrrel ülnek az otthonuk teraszán, de elégedetten köszöntjük délutáni kényelmünkből amerikai kollégáinkat, akiknek álmos szemei és a kávé a kezükben árulkodik a hajnali 6 óráról. Íratlan szabály nálunk a kamera bekapcsolása, szinte ez az egyetlen pont, ami biztosítja a lehetőséget az emberi kapcsolódásra. Évente két személyes össznépi találkozó van a cég életében, ilyenkor úgy tekintünk kollégáinkra, mint akikkel évek óta ismerjük egymást, de mégis vannak olyan elejtett megjegyzések, mint „Ó, hát sokkal magasabb vagy mint gondoltam…”
Az első kávézóban töltött pár órám rádöbbentett arra, hogy mennyire fontos a zajmentes háttér, a jó fényviszony és a megfelelő internetkapcsolat.
Ezek közül szinte egyik sem állt rendelkezésre a kinti helyszíneken, így maradt az otthoni munkavégzés. Az első hetek a megfelelő otthoni munkasarok megtalálásával teltek. Figyelnem kellett arra, hogy milyen az asztal, a szék, a fényviszony, van-e töltő a közelben, milyen a háttér, mert azért mégis csak ez az a környezet, amiben nap mint nap látnak a kollégáim.
A munkahelyi identitásom és rólam kialakított kép egyik alapja az a pár inches, deréktól felfelé látszó én-részlet, amit nap mint nap megmutatok magamból. Mivel nálunk az otthoni munkavégzés nem egyféle kiszakadás a napi rutinból, hanem ez maga az élet, a munkám, a napom is teljesen másképp néz ki, mint korábban a home office-ban töltött napokon. Reggel korán kelek, elmegyek futni vagy úszni, bevásárolni, majd hazatérve sminket öltök, felveszek egy kényelmes, de elegáns ruhát, leülök az erre a célra kialakított munkaállomásomhoz és elkezdek dolgozni. Sokan azt gondolják, hogy a digitális nomád csak az az egyedülálló, 30 év alatti fiatal lehet, akinek a szakmája fordító, programozó vagy esetleg dizájner.
Én magam egy európai regionális vezetői pozícióban dolgozom teljes távmunkában. A brazil piacért felelős kolléganőm 40 éves elmúlt, gyerekes családanya. Míg nálunk javában zajlott a karácsonyi téli vakáció, őt a dél-amerikai természeti körülmények házon kívülre kényszerítették. Míg férjének a munkája nem tette lehetővé a távollétet, nyári szüneten lévő nagylányával egy óceánjáró kéthetes hajós kirándulásra fizetett be. Az elején aggódott az internetkapcsolat miatt, de mint kiderült gyorsabb és megbízhatóbb hálózat volt a hajón az óceán kellős közepén, mint egy adott pillanatban nálam itthon. Számomra lenyűgöző cáfolata az ő példája annak, hogy a távmunka és a digitális nomád életmód csak bizonyos szakmákban, életkorban vagy életformában lehetséges.
Nyilván pontosan tudom, hogy nem minden munka végezhető távolról, családom és barátaim is dolgoznak olyan munkakörökben, ahol elengedhetetlen a fizikai jelenlét. Csupán azt szeretném szemléltetni a mi cégünk történetével, hogy több munka végezhető gond nélkül online, mint gondolnánk. Nem kell más hozzá, mint a megfelelő mentalitás és egy erre felfűzött cégkultúra. Mivel a koronavírus miatt sokakat felkészületlenül ért a távmunka, rengetegen próbálnak segíteni ott, ahol tudnak.
A nagy online megoldásokat biztosító cégek sorra teszik ingyenesen elérhetővé a platformjaikat, telekommunikációs cégek megnövelik a rendelkezésre álló adatkeretet és nagyon sok szakértő gyűjti és osztja meg a tippeket. Nincs hiány az eszközökből, ezek használatát is sokan könnyen és gyorsan elsajátítják majd, de a hozzá tartozó lelkiállapot, életmódváltás és a cégkultúra kialakítása hosszabb időt vesz igénybe. Nem tudni mennyi ideig lesz szükség a mostani, vagy akár szigorúbb állapot fenntartására, így azt gondolom fontos elejét venni a mentális jóllétnek és ugyanakkor hatékony otthoni munkavégzésnek. A teljesség igénye nélkül, íme néhány tipp ahhoz, hogy jól vészeljük a következő időszakban egyre több embert érintő otthoni munkavégzést:
Lehetőség szerint találj egy dedikált sarkot a lakásban, ami a munkavégzés területe. Hosszú távon fontos, hogy elkülönüljön a munka és a magánélet fizikai tere, rossz érzéssel fog eltölteni, amikor az ágyadról vagy kedvenc kanapédról is a munka jut eszedbe.
Különítsd el a munkával töltött időt a minden mástól. Az otthonunk a magánéletünk színtere, itt többnyire az ehhez kapcsolódó tevékenységeket végezzük. Nagy a kísértés, hogy ebben a térben ne ezzel foglalkozzunk, amikor otthonról dolgozunk, így önfegyelemre van szükség. Amikor dolgozol, akkor dolgozzál. A laptopon zárjál be minden más ablakot, és fordítva. Amikor vége a munkára szánt időnek, kapcsold ki az e-mail alkalmazást, a Slack-et és minden mást, ami ehhez kapcsolódik. Otthonról dolgozva az elején nehezemre esett igazán kikapcsolódni, mert egy hosszú, otthon töltött munkanap után, mikor már késő volt bármit házon kívül csinálni, a kikapcsolódás az volt, hogy ugyanazon a kanapén ültem, ugyanazzal a laptoppal az ölemben, mint amivel az egész nap, csupán egy másik böngésző ablakot nyitottam meg…
Kapcsolj videót, ha megbeszélésed van. Sokat számít, hogy látod az embert, akivel beszélsz, könnyebb elkerülni a félreértéseket és konfliktusokat.
Nem utolsósorban még akár közelebb is hoz egymáshoz benneteket egy ilyen helyzet, mert a háttérben látod a kollégád könyvespolcát, az otthonának egy szegletét, a kisgyerekét, amint odajön hozzá és akar valamit. Egy új oldalát ismerhetjük meg a józsiknak és melindáknak, akikkel korábban együtt dolgoztunk az irodában.
Add mindenki tudtára, hogy mikor dolgozol. Családok, gyerekek most együtt kényszerülnek olyan helyzetbe, hogy otthonról kell ellátniuk a munkahelyi, iskolai feladatokat. Mivel otthon vagy, családtagjaidnak értelemszerűen úgy tűnik elérhető vagy. Fontos tisztázni, hogy amikor dolgozol, akkor tényleg dolgozol és kezeljék úgy, mintha nem lennél otthon: a párod ne mondja, hogy le kell vinni a szemetet vagy hogy éhes, a gyerek értse, hogy nem fogtok 5 percenként játszani.
Tartsatok minél több olyan megbeszélést, amin mindenki részt vesz, mindenki bekapcsolódik és tudtok egymáshoz kapcsolódni. Az egyéni elszigetelődés az egyik komoly veszélye a távmunkának, mint az is, hogy könnyebb elveszíteni így a kapcsolatot a valósággal.
A sort lehetne folytatni, de valószínűleg nem az a legfontosabb prioritás most mindannyiunk életében, hogy ez tökéletesen működjön. Ez a mostani helyzet megugrása inkább talán csak annyiban fontos, hogy visszatérve majd a „normális” kerékvágásba, a cégek, munkáltatók, munkavállalók ezt a kényszerű távmunka kísérletet ne kudarcként éljék meg, hanem mint valami új időszámításnak a kezdetét.
Jó lenne, ha a most otthon töltött időszak nem a „home office” üzemmódban telne, hanem le tudnánk fektetni az alapjait a számos előnnyel járó „remote work” iránynak is.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
