24 szept Hála Tizenötödik rész
Hála
XV. rész
Nehéz volt a kihagyott egy évet követően felzárkózni. Ez az évem nem arról szólt, hogy otthon a kanapé kényelmében olvasgattam a szakirodalmat, hogy egy pillanatra se maradjak ki semmiből, ami az általam választott területen belül működik.
A könyvtárak szegényesek voltak. Egyre több irodalmat vontak vissza. Pult alatt rejtegettük, egymásnak továbbadtuk, kijegyzeteltük és igyekeztünk túlélni — kihívásokat, rendszert, betegeket, napokat, éveket. A professzor, aki mellé helyeztek, idős volt és nyűgös. A háta közepére kívánt. Minden egyes percben igyekezett tudtomra adni, hogy mennyire nincs mit keresnie egy nőnek ezen a szakterületen. Kivéve, ha beteg az illető. Hisztériás. Mint minden nő.
Anyaként kevésnek tartott.
Nap nap után megmért és kevésnek talált.
Bezzeg a felesége című mondatokkal traktált, akit azonban mélységesen lenézett.
Ahogy haszonállatot szokás.
Szükséges, kell, de annál tovább semmi közöm hozzá szinten.
Tehetsége volt ahhoz is, hogy elijessze tanoncait.
A legnehezebb eseteket sózta a nyakunkba, hogy minél hamarabb meneküljünk el — ő meg mosolyogva kijelenthesse — neki volt igaza. Megint…
És igen.
Voltak, akik megengedhették maguknak a menekülést.
Voltak, akik számára ez alternatíva volt.
Számomra nem.
Én nem hagyhattam csapot-papot, hogy elmeneküljek. Egy több kilométerre fekvő kórházba, ahol elviselhetőbb a professzor.
Nekem maradnom kellett.
És ezt ő pontosan olyan jól tudta, mint én.
Hogy az én menekülésem egyet jelentene a teljes hátat fordítással.
Annak a ténynek a beismerésével, hogy nem nőknek való az orvoslás.
Az a férfiak kiváltsága.
És sokszor — mivel olyan érvekkel támasztotta alá, amikkel szemben nem voltak fegyvereim — én is úgy gondoltam, hogy igaza van.
Ilyenkor Andris állt mellém.
Megnyugtatott, erőt öntött belém, szeretett és felvértezett azzal a bizalommal, amit a magam számára soha nem voltam képes biztosítani.
Miközben szakmailag fejlődtem, a magánéletem sínylette meg.
A gyerekek nagyszülőkkel, gondozónővel, Katával, Andrissal, szomszédokkal és néha velem töltötték idejüket. Csak annyira lettem központi figura az életükben, mint bárki más.
Jöttem és mentem.
Vágyott, de soha el nem ért kívánság voltam számukra.
Miközben a szívem roppant bele.
Ha a kórházban voltam — mellettük szerettem volna lenni.
Ha meg otthon, akkor kórházi teendőim foglalkoztattak.
Egy adott ponton, lopva kapott szakirodalomból olvastam a ki és bemosakodás fontosságáról.
Az éles határvonalakról a mentális egészségünk megőrzése érdekében.
Az időről, aminek el kell választania két egymástól elkülönülő tevékenységet, ahhoz, hogy a lelkünk beérjen, levegőt vegyen és felkészüljön egy következő felvonásra.
Elkezdtem figyelni erre.
És bármily meglepő — egyre jobb lett.
A gyerekek is kezdték érezni, hogy van anyjuk. Én is, hogy valóban van családom, akik nem teendők egy az élet által összeállított listán, hanem ajándékok, amikért hálásnak kell lennem. Mennyire irigyeltem Katát. Aki gond nélkül végigmasírozott ezeken a stációkon. Kötelezettségek nélkül. Mindent kipipálva, mint egy eltorzult feminin Napóleon. Csatát csatára nyerve. És ha bántotta is valami, arról a külvilág semmit sem tudott. Mindenki rettegte. Hideg szépségét, magabiztosságát, állandó készenlétét, fegyelmezettségét, nőiességét, amit úgy használt, mint éles fegyvert, és eszét, amivel gyilkolni is tudott, hiszen az éle soha sem csorbult. Amikor belépett hozzánk — olyankor vedlett vissza azzá a lánnyá, akit hajdanában megismertem. Kimosakodott és bemosakodott az ajtónk előtt. Szerethetővé vált. Vágyott és követhető modellé egyre okosabb kislányunk számára.
Aki valósággal bálványozta a mindig friss, üde, vicces, hangos, szókimondó keresztanyját. Ezen alkalmakor nem álltam meg, hogy össze ne hasonlítsam magunkat. A csodaszép, fiatalos, divatos, bulis Katát — az öregedő, széthullt, magát soha utol nem érő, konzervatív, cseppet sem vicces önmagammal. Végignéztem a lányom szemével — akinek a tekintetében csintalan tűz égett, ha a keresztanyjával mulathatta az időt. És a férjem szemével. Aki végül nem azt kapta az élettől, amit megvett. Megváltoztatott a gyermekek születése. Felőrölt a mindennapi rutin. Kiszívta az erőmet a folyamatos pörgés. És elvette belőlem az utolsó csepp varázst az állandó fáradtság, amely a csontjaimig hatolt.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
