Hála Tizennyolcadik rész

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2021. október 15.

Megosztom:

Hála

XVIII. rész

Gyermekeink csodaszépek voltak. Olykor kövérek. Amit csak lopva vettünk tudomásul — bízva benne, hogy mulandó, mint a vágott virág élete. Máskor hosszú végtagokkal, mint Túnya Csáp — mindennek nekimenve, mindent leverve, mindenkire haragudva — de főként ránk, mert mi voltunk a legközelebb.
Mi meg kevésbé látványos változásaink közepette betöltöttük a negyvenet. Andris és én csendben. Sunnyogva. Mint lányos házban ólálkodó szeretők. Kata természetesen akkora csinnadrattával, hogy három napig ültük, mint a cigány lakodalmat szokás. Folyt a kaja, pia. Ment a grassza. Mindenki hozta a maximumot. Én is, csak éppen csendből. Amit önismereti címkékkel láttam el. Magamat kerestem a hétköznapokban, a betegekben, a kollégákban, a fiatal medikusok mindegyikében, a gyermekekben és az este magamat kenegető egyre idegenebb nőben. Leragadtam valahol a huszonéves önmagam mellett. A szakadás fájt, mint az istennyila.
Ott lézengtem a hangos partin, mint elveszett katasztrófatúlélő. Idegennek tűntek az emberek, a helyzet, a hangos zene és az erőltetett jókedv. Arcomra fagyott a mosoly, mint fára a szökni képtelen falevél. Úgy menekültem be a házba, csendes zugot keresve, hogy közben igyekeztem minél kevesebb csendet csapni a zajban. Nehogy a végén feltűnjek. Akárkinek, senkinek, valakinek. Elsőre a fürdőt céloztam meg, de tudtam, sokáig nyugtom nem lehet. Előbb-utóbb valakinek majd pisilnie kell. Majd a gardrób felé indultam el, ahonnan benyitva csendes nevetést és suttogást hallottam. Annyira ismerősek voltak a hangok, hogy végigsimogatták a lelkemet. Majd megdöbbenve ismertem fel Andris és Kata fojtott kuncogását, mely betöltötte a nem érzelmek számára épített teret.
A féltékenység olyan erővel szorította el a torkomat, hogy a könnyek sietve hagyták el az arcomat. Menekülve, félve a drámától, amely felettünk lebegett. Csendben magunkra csuktam az ajtót, és közelebb mentem, készen állva a maradásra. A szembesülésre. Az elkerülhetetlenre. Az évek óta fejünk fölött lebegő végre. Meglepődve kapták fel a fejüket. Az arcukon ülő rettenet szerint nem tudatos döntés hajszolta őket egymás karjaiba.
Andris — nadrágját gombolgatva, ingét rángatva, idegesen lépett felém. Mintha a közelség képes
lenne hidat emelni a fölé a szakadék fölé, amit az idő vájt közénk.
Kata arca merev volt és feszes.
Nem láttam rajta bűnbánat nyomát.
Mintha ő is tudta volna, amit én.
Eleve elrendeltetett…
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

  Homokóra láncostól  

•   Vér és döntés   

•   Barnabás, a vigasztalás fia   

•   Láncok az időben   

•   Génjeimben a hiba

•   Egy élettel tartozom

Előkészületben:

•   Génjeimben a hiba II   

•   Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ