21 okt Hála Tizenkilencedik rész
Hála
XIX. rész
Ma már bánt, hogy soha nem kérdeztem meg Katától, amíg megtehettem, hogy milyen szerető volt a férjem. Sunyi kérdés, alattomos válaszlehetőséggel a borítékban. Hiszen csupán csak annyi érdekelt volna, hogy végül együtt háltak-e? Megérdemelte az az este a drámát, amely követte? Egyáltalán hol kezdődik a valami és ér véget a semmi?
A gondolatnál?
A tetteknél?
A bepróbálkozásnál?
A vágynál?
Amely ki tudja hol születik meg és hol tesz pontot a létezésére?
Nem mondták. Nem kérdeztem.
Leléptem.
És magammal vittem a házat, a gyermekeket, egy brutális szabályrendszert, mely mindannyiunk életét tönkretenni hivatott.
Hol sírtam, hol önmagamat sajnáltam.
Holott megértettem őket.
Főként Katát.
Akinek mindene megvolt, kivéve azt, ami az enyém.
Amit szintén birtokolhatott. Hiszen kölcsönadtam, megengedtem, hogy belépjen. Használja, körülnézzen. Egy szoba volt, mint a mesében. A századik, aminek a kulcsa ugyan a kezében volt, de anélkül, hogy erről szót ejtettünk volna — pontosan tudta, hogy tilos oda belépnie.
És mi lenne vonzóbb és kívánatosabb, mint a tabu maga?
A tabu él. A tabunak varázsa van. Mert folyamatos mozgásban van igenek és nemek között. Ha és akkor között. Beteljesülés és következmények között. Közöttem és Kata között. Mert ez kettőnkről szólt. Andrisnak szinte köze sem volt hozzá. Statiszta volt. Lehetett volna akárki. Péter, Jóska, Samu, Karcsi, bárki. Itt közöttem és Kata között zajlott a csörte. Egy olyan mérkőzésben, amelynek csak vesztesei voltak. Nyertesei nem.
Természetesen nem bocsáthattam meg.
Az egyenlő lett volna önmagam feladásával.
Ennek ellenére hiányoztak veszettül mindketten. És mindennél jobban érdekelt, hogy együtt szenvednek, vagy a magány viszketést okozó, bűzös posványában, pont mint én.
De büszke voltam megkérdezni.
Inkább kidobtam, bűntettem, elutasítottam, elfordultam, elmentem.
A szüleink nem értették a történeteket, amelynek részleteibe senki sem avatta be őket.
A gyermekek lábujjhegyen vették az akadályokat. Felnyesve a talpaikat, lábszáraikat, lelküket…
Kata túlzottan későre keresett meg — behúzott farokkal, őszintén, tiszta szívvel, soványan és csúnyán.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
