03 dec Hála Huszonötödik rész
Hála
XXV. rész
Akkor
Kata látszólag készen állt együttműködni az általam választott kollégával a terápiás munka során. Egészen hosszú utat bejártak. Úgy éreztem minden a legnagyobb rendben lesz.
— Fogalmad sincs mennyi szemetet tárol az ember magában — mondta. Vagyis van, a fene egye meg, mert te szoktad kiszedni. Tehát, te egy szemétszedő vagy — mondta hangosan hahotázva.
— Soha nem gondolkodtam még így a munkámról, de most, hogy felvillantottad ezt a roppant találó hasonlatot, azt kell mondjam, fején találtad a szöget.
— Még mindig nem értem, miért nem te foglalkozol velem.
— Mert nem lenne etikus. A másik oldala pedig tagadhatatlan — hogy éppen úgy része vagyok én is ennek a történetnek. Tehát képtelen lennék objektíven kezelni.
— Hülyeség. Nálad jobban senki sem ismer. Így tetten érnél egyből, ha hantázgatnék.
— Hát ne hantázgass! A te érdeked.
Nektek hogy mennek a dolgaitok? — Lassan és óvatosan. — Mégis, mikor engeded haza azt a szerencsétlen embert? — Nem engedélyről van szó. Egyszerűen úgy érzem, hogy még nem állunk készen erre a lépésre. — És mikor fogtok? El tudod te képzelni, hogy mekkora böjtje volt ennek a velem való kilengésnek? Mégis mennyi ideje szenved. — Nem azt akarom, hogy szenvedjen. Egyszerűen csak készen kell álljunk rá. Olyan lesz mint egy második fogadalomtétel. — Mire? Egy életre elköteleződtetek egymás iránt. Elég volt! Ne húzd tovább. Nem szent. Csak szeret. Ha látnád milyen medikákkal dolgozik együtt. Azonnal visszaparancsolnád, lábhoz.— Figyelj. Ha azok a fiatal hölgyek tényleg kihívást jelentenek számára, akkor nem én, nem mi vagyunk a helyes út, amit követnie kell. — Ahhoz képest, hogy az okosságodról diplomáid is vannak — elég hülyén tudsz gondolkodni. Hagyd a francba ezt az indiai lószart az utakról. Hívd haza, engedd be az ágyadba. Férfi. Nőre van szüksége. Szexre. Rád. — És nekem ugyanezekre nincs? Miért mindig azt hangsúlyozzuk, hogy a férfiaknak mi kell és mi jár? A nőkre ugyanezek a dolgok vonatkoznak. Csak talán jobban uralkodnak önmagukon. — Hát szívem, én nem tudom. Ha így lenne, rég itthon lakna és reggel az ágyadból kelne ki borzosan. Én csak azt mondom, hogy akkor álltok készen, amikor elkezdtek együtt élni megint. És itt az idő. — Jól van. Lehet, hogy igazad van. Megfontolom. — Ez megint fél évnyi gondolkodási időt jelent? — Nem. Igazad van. — Akkor várom a fejleményeket.
— Én is. veled kapcsolatban. Kössünk egyezséget. Én hazaköltöztetem Andrist, te meg magadra szedsz néhány kilót. És azokat a szemeteket, amiket kibányásztok, nem szorítod magadhoz, hanem leteszed és elengeded.
— Hihetetlen, hogy mennyire átlátsz rajtam. Tényleg nem tudom letenni. Éppen azon gondolkoztam, hogy kicsit szüneteltetek mindent és hazamegyek egy időre. Jó lenne anyámékat is bevonni ebbe az egészbe.
— Csodás ötlet. Édesanyád milyen állapotban van? Megbírna egy őszinte kitárulkozást?
— Ő igen. de apám nem. Állandó tagadásban él. Szerinte hülyeségeket beszélek. Az ő házasságuk mintaházasság volt. Anyám ivási szokásai simán belefértek a megengedett és elfogadható kategóriába. Ahogy a megcsalások is — hiszen csakis azért voltak, mert egy férfinek szükségletei vannak. És nem akarta anyámat ezzel terhelni.
— Akkor nem fogsz messzire jutni.
— Talán anyámmal. És alig várom. Annyira izgatott lettem ettől a beszélgetéstől. Mintha most ért volna meg bennem, hogy tényleg itt az idő, hogy hazamenjek és kitakarítsam a padlást.
— Akkor tedd azt. Menjek veled?
— Nem! Hívd haza az uradat és engedd vissza az ágyadba. Ne a nappaliba vess neki ágyat.
— Rendben. Egyezség első szintje kipipálva. — Részemről is.
Szerettem volna elkísérni. Úgy éreztem mellette lenne a helyem. Persze tudtam, hogy ez egy egyszemélyes feladat. Nem tehetek semmit helyette. Maximum támogathatom. Kata három hétig volt otthon. Ez alatt az idő alatt minden nap beszélgettünk telefonon. Voltak olyan napok, hogy órákat is. Mondtam, jeleztem és végig tudtam, hogy nem én vagyok a megfelelő személy ezekre a beszélgetésekre. A terapeutáját kellene hívja. Mire minden egyes alkalommal kijelentette: — Nekem barátnőre van szükség. Nem terapeutára. És ezzel együtt tudtam élni.
Közben hazahívtam Andrist. Jeleztem, hogy nem egészen az én ötletem. Katával kötött egyezségem része. Tehát tartozom. Ahogy magunknak is azzal, hogy lassan haladunk. Ha már második esély, nem szeretném elkapkodni. Első nap átcuccolt. Este leültünk a gyerekekkel és elmondtunk mindent, amit lehetett. Persze szép köretet építve a mese köré. Amit még megbírtak.
— Anya és apa nagyon fiatalon találkoztak. És azonnal egymásba szerettünk. Akkoriban nem egészen úgy történtek a dolgok, mint manapság. Aztán anélkül, hogy más nőkkel vagy férfiakkal randizgattunk volna, egybe is keltünk. És most, hogy betöltöttük a negyvenet — rájöttünk arra, hogy tulajdonképpen együtt lettünk felnőttek. És egy kis időre volt szükségünk ahhoz, hogy tisztázzuk, kik vagyunk külön-külön és merre tartunk együtt. Ez a válás, ahogy a második esélyként kapott egybekelés — nem rólatok szól. Természetesen érint benneteket, de elsősorban magunknak tartoztunk ezzel. — Én azt hittem, hogy valaki valakit megcsalt — jelentette ki a fiam szemöldökráncolások közepette.
Andris zavartan félrenézett, én meg nem engedtem, hogy elvigye a balhét.
— Nem. Ez ennyiről szólt. Tudom, hogy bonyolult. Sőt, egyenesen hülyeségnek hangzik gyermekfüllel. De felnőttként ennek nagyon nagy jelentősége van.
— S akkor most? — kérdezte a lányom, aki egy az egyben apja lánya volt.
— Most apa hazaköltözik. És minden megy a régiben.
— És mi van, ha megint tisztázásra lesz szükségetek?
— Ez egy életre szólt — jelentette ki Andris. Legalábbis nekem.
— Igen. Nekem is — erősítettem meg a kijelentését.
— Van még valami? — kérdezte a lányom. Ha nem felmegyek telefonálni.
— Nekem is dolgom van — mondta a fiam.
— Oké. Akkor vacsora húsz perc múlva.
Andris töltött egy-egy pohár bort, amíg odakészítettem a vacsorát.
— Hát, ez egészen könnyen ment — mondta.
— Igen, lassan igazi felnőttek.
— Kata? Tudsz valamit?
— Igen, ma is beszéltünk. Jót tesz neki az otthonlét.
— Tényleg? Attól féltem, hogy nem fogja bírni.
— Muszáj volt szembenézzen a démonokkal.
— Mit csinál?
— Az anyjával tölt egy csomó időt. Aztán egyedül. Sétálgat, rámol, gondolkodik és olvas.
— Őrület. Ezt a Katát nem ismerem.
— Ez egy új Kata. Akinek be kell épülnie a régibe. Ahhoz, hogy teljes legyen a kép.
— Csak tönkre ne tegye.
— Elvileg segítenie kellene. A beszélgetéseink alapján úgy tűnik, jót tett neki, hogy hazament.
— Az apja?
— Nem változott semmit. Pontosan ugyanolyan elérhetetlen. Csak most már elérhetetlen trotty. — Mi sem vagyunk már fiatalok.
— Na, na. Beszélj csak a magad nevében. Én most érzem igazán annak magam.
— Annak is nézel ki. Csodaszép vagy. Talán szebb, mint valaha.
— Jót tett ez az időszak. Annak ellenére, hogy nem volt könnyű.
— Nekem nem! Vagyis, túlzás, hogy nem. Mert rengeteget gondolkodtam. És rájöttem, hogy túlzottan természetesnek kezeltem azt, amim van. Csak a munka, a stressz, az újabb és újabb kihívások. Itthon meg csak vegetáltam.
— Szerinted helyre tudjuk ezt hozni? A gyakorlatban?
— Nem tudom. Azt hiszem a gyerekeket sikeresen elveszítettem. Az apjuk vagyok. De nem egy olyan apa, amilyen szerettem volna lenni.
— Talán összeegyeztethetetlen volt a karriereddel, amit építettél.
— De attól még odafigyelhettem volna. Te is építgetted a sajátodat.
— De közel sem olyan tempóban, mint te vagy Kata.
— És mit értünk vele?
— Amiről álmodtatok? Nem erről ábrándoztunk fiatalon?
— De nem ezen az áron. Akkor nem gondolkodtam tisztán. Nem számítottam ezekre a tényezőkre. Ha újrakezdhetném — sokkal több időt szánnék a gyerekekre. Amik akkor hülyeségnek, nem az én feladatomnak tűntek. Ha kisebbek lennének, elvinném őket én magam játszani és nem örülnék annak, hogy csend van a házban. Ha szabadidőm lenne, nem szaklapokat bújnék, vagy újabb konferenciára jelentkeznék be, hanem velük, veled tölteném.
— Még változtathatsz.
— Veled igen. Te képes voltál egy második esélyt adni ennek. De ők már nem.
— Szeretnek és tisztelnek. Örülnek annak, hogy hazajöttél.
— És ennyi. Felnőttek. Már nem igénylik a társaságomat. Én meg nem vihetem vissza az időt. Hogy első perctől része legyek a mindennapjaiknak. Ne csak az az apa, aki hazahozza a pénzt és lábujjhegyen kell a dolgozószobája előtt elmenni, mert tanul, vagy dolgozik, vagy pihen. Azaz, elérhetetlen.
— Sajnálom.
— Hát még én…
Andris hozzáállása a gyermekekkel szemben tényleg gyökeres változásokon esett át. Érdeklődéssel hallgatta, kérdezgette őket. Tapintatosan. Cseppet sem faggatózva, hogy bezárkózzanak. A gyerekek meg, kicsit meglepetten de alapjáratban örülve apjuk figyelmének — ráhangolódtak erre az új, számukra eddig el ismeretlen családi egységre. Ami későn jött. De ahhoz idejében, hogy még egy pár évet sütkérezzünk a fényében.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
