10 dec Hála Huszonhatodik rész
Hála
XXVI. rész
A zarándokút, amit Katával be szerettünk volna járni, nem volt a közkedvelt turistautak egyike. Direkt választottunk olyant, amit más nem járt végig.
Nem akarok találkozni olyan emberekkel, akik identitászavarban szenvedve menekülnek önmaguk elől. Egy tiszta utat akarok. Csak te meg én. Nekem nem mások szellemeire van szükségem vagy energiáira. Nekem a sajátom kell. Kis szenvedés, sok kaland. Mit szólsz? Bevállaljuk? — kérdezte utolsó hívása alkalmával.
— Mikor érsz haza?
— Jövő hét elején.
— És mikor indulnál?
— Hát azt meg kell tervezzük rendesen. Be kell vásárolni. Le kell foglalni a szálláshelyeket. Térképen ki kell jelöljük, hogy mennyit tudunk végigcsinálni egy nap alatt ideális esetben, aztán ha nem éppen úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene. És végigjárjuk.
— Menjünk manrézába. Egy lelkigyakorlat is éppen ezt a hatást fejti ki. Mehetünk egy hónaposra is.
— Nekem az nem oké. Szenvedni akarok. Szembe akarok menni önmagammal.
— Mostanában rendesen keresgéled a szenvedést. Ugye nem arról szól, hogy vezekelsz?
— Én? Ne hülyéskedj! Soha nem voltam áldozat.
— Most mintha azt játszanád. Tényleg ez kell? Elkísérlek. Nem mondom, hogy nem hülyeség, de éppen emiatt vonzó.
— Szóval akkor jössz?
— Nem foglak magadra hagyni. Ha ez kell ahhoz, hogy meggyógyulj, akkor melletted a helyem.
— És Andris? Neki beszéltél már erről?
— Még nem. Szerintem nem fog ellenkezni.
— Hát merne? — nevetett fel jóízűen Kata.
— Nem a merésről van szó. Hanem arról, ahogy új emberként próbál beleilleszkedni a régi szerepébe. Roppant érdekes.
— Hogyhogy?
— Hát itt vannak a gyerekek. Velük is teljesen új szálakat vesz fel. Eddig mindig elfoglalt volt. Elérhetetlen. A professzor… — itthon is. Most meg az az apuka, akire minden gyerek vágyik. Igazi jó fej.
— És veled?
— Nos, igen. Azt kéne mondjam, hogy jó hatással volt rá ez az egész történet. Mintha egy teljesen új férfit kaptam volna vissza. Törődő, szerető, gondoskodó, bújós, ölelkezős, puszilgató, a társaságomat kereső.
— Térj már a lényegre a fenébe!
— Igen. Abban is teljesen más. Szóval még a végén hálával tartozom.
— Ez az! Ezt akartam hallani. Hogy legalább volt értelme…
— Volt. Van. Szóval siess haza.
— Rendben. Sietek haza — mondta, majd bontotta a vonalat.
Ekkor hallottam utoljára a hangját.
Azzal a reménnyel, hogy hazajön és közösen elmegyünk megkeresni önmagunkat. Én megbizonyosodni, ő meg megtalálni.
Végül Kata nem jött el.
Sőt.
Teljesen magamra hagyott.
A kétségekkel, a félelmekkel és a falakkal.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
