18 febr Hála Harmincnegyedik rész
Hála
XXXIV. rész
Azt szeretem a manrézában a legjobban, hogy elkopik az éle azoknak a dolgoknak, amikről úgy véltem, hogy jelentőségteljesek Elhalványulnak események, emberek, történtek — az időnélküliség fényében. Osztoznék ebben Andrissal. A professzorral. Aki hiába vénült meg, ma sincs éppen úgy semmire ideje, mint ahogyan fiatalon sem volt. Így a leglényegesebb dolgok maradnak ki az életéből. Jelen esetben például az élet értelme.
Ami bakancslistás tételünk volt. Így: megtalálni az élet értelmét. Aztán, kihúztuk. Mert azt hittük megvan. Amikor orvosok lettünk. Amikor állást kaptunk a legnevesebb professzorok árnyékában. Amikor mi magunk árnyékoltunk be másokat. Amikor megszülettek a gyerekek. Amikor elveszítettük egymást. Majd Katát. Amikor évfordulókat ünnepeltünk. Amikor bővült a családfa ága. Amikor… De az élet értelmének felkutatása elmaradt. A szerepeket játszottuk. Ezerrel. Kényelmes volt, vagy éppen szorított, nem számított. Bennünket úgy neveltek, hogy a szerep oltárán ég el az egyén. Ezen égett el Kata is. Mint egy félreismert boszorkány. Skarlát betűvel a homlokán.
Itt annyira egyszerűnek tűnik minden. Mondom a szerzetesnek — hazavinném. — Nem a bölcsek köve — mondja mosolyogva. Nem lehet szállítgatni. Az ember egyik pillanatban felismeri, másikban mire megfogná, bepalackozná, ismét eltűnik. Életformává kellene válnia. Magunkon kellene állítani. — Jó, jó, de hogyan? — kérdezem. — Hasonló életmód kialakításával. Amiből ha fogytán a varázs, vissza lehet jönni. Ide, vagy a hegy tetejére, vagy a templom sarkába, akárhova, amiről úgy érzem, közel a forráshoz.
Ott a sok pénzem és nem költhetem arra, ami igazán kell. Nem csomagoltathatom be ezt, amit itt kapok ajándékként, hogy otthon majd Andris kinyithassa, és velem együtt átélhesse. Nem tehetem. Másodszor érzem igazán hangsúlyosan, hogy a kapcsolati hálóm, a vagyonom, a kivagyokénségem szart sem ér az igazán fontos dolgok piacán. Amikor Katát elveszítettem, ugyanezt éreztem. Most megint hangsúlyossá válik. A maradék időben Katával foglalkozom. Lassan, lépésenként, tégláról téglára bontogatom le azokat a falakat magam körül, amiket halála után építgettem. Nem kicsi munka. Van, hogy dühös vagyok, lemondó, szomorú, extatikus, depressziós, mániákus — majd ez mind együtt. A lelki munka soha nem egyszerű. Lefogyva, de újult erővel talál rám a végtelen idő harmadik hete. Csomagolnom és mennem kell. Olyan vagyok, mint Jézus tanítványai a hegyen.
Uram, jó nekünk itt lennünk — építsünk sátrakat… Lakjunk itt, hagyjuk a francba a völgyet, a betegeket, árvákat, szenvedőket — mi éljünk jól, a többi vesszen…
De haza kell mennem.
Saját, különbejáratú élet vár.
Férj.
Felnőtt gyerekek.
Család.
Betegek.
Ott a helyem.
Ott van az értelem. Amit itt megtaláltam, ott kell megélnem, befektetnem, kamatoztatnom.
A visszafelé tartó háromnapos vándorlásom ötre nyúlik.
Lépten-nyomon megállok.
Hol a tájban gyönyörködöm, hol az emberekben, akikkel találkozom.
Fotókat készítek, elmentem.
Naplót vezetek.
Annyira más ember vagyok, ugyanazon az úton.
Miközben semmi sem változott.
Kivéve egy dolgot.
Magamat.
A reptéren boldogan lélegzem be Andris ismerős illatát.
Annyira elfogyottnak tűnik. Az idő megette. Vajon mindent elfogyasztott belőle, vagy a leglényegesebb, jó mélyen, biztonságban őrizve, mint egy felbecsülhetetlen kincs, még benne van? Kézen fogva megyünk az autóig. Nem mer szólni. Őrzi a pillanat, az egymásra találás varázsát. Annyi mindent mesélnék, de nincsenek rá szavak. Időt kérek — amiről már tudom, van, létezik. Mi, emberek misztifikáljuk. Másnap reggel egy összebújós éjszaka után megállás nélkül mesélünk. A már lebontott falak minden egyes kimondott szóval, érzéssel, őszinte bevállalással tégláról téglára kevesebbek. Mígnem el nem tűnnek teljesen.
Elégedett vagyok.
Ez lenne a boldogság?
Amikor az embernek nem kell semmi és senki, mert mindene és mindenki ott van benne elérhető kartávolságban, csak éppen magához kell ölelnie.
Azzal, ami jó, ahogyan azt sem titkolva, ami rossz volt. Mert a dolgok nem fehérek és feketék. Nem pozitív vagy negatív töltetűek. Minden bennük van. Egyszerre. Jól megférve. Nem zavarva egymás működését. Mi osztályozunk hiábavalóan. Címkézünk, teszünk, veszünk, kiválasztunk, elkülönítünk, elteszünk és előveszünk. Miközben minden éppen úgy van jól és akkor, ott ahol és amikor történik. Ez az a pontja az életemnek, amikor szépen kiegészíti egymást múlt és jelen. Csak a jövő nyitott. Az, amelyikről azt hittem, hogy eleve halva született. Mégis milyen tennivalója akadna társadalmilag, emberileg, szerepileg, nőileg egy idősödő embernek?
Minden színtéren bizonyítottam.
Mindenemet letettem akkor és ott, amikor szükség volt rá.
És mindig azt hittem, hogy az idős emberek, a fiatal generáció életét hivatottak beteljesíteni.
Most, hogy magam is ebben vagyok, más fényt és éleket kapnak a dolgok.
Nem célom és feladatom a gyermekeim életét élni.
Már nem normális azzal kelni és feküdni, hogy volt-e széklete az unokának?
Ki tudtok-e jönni a fizetésetekből?
Működik e házasságotok?
Tartasz-e szeretőt?
Ezek nem az idős ember gondjai.
Mindenkinek saját élete és útja van.
Az enyém nem a gyermekeim életének az elburjánzott ága.
Ott kell lennem, ha szükségük van rám.
De nem szabad célom legyen mindez.
Meg kell találnom az enyémet.
Azt, amivel majd el kell számolnom.
A gyermekeinket ajándékba kapjuk. Sok minden megtanítanak jelenlétükkel. Sok mindenre rávezetnek azzal a közelséggel, amit felnevelésük, majd az azt követő eltávolodásuk jelent. Éppen ezért ez sem az az oltár, amin el kell majd égnem. És hányan félreértik… Gyerekek és szülők egyaránt. Azok, akik rákiabálnak az éppen programot szervező nagymamára — hogy mégis mi más dolgod lenne, minthogy az unokáidra vigyázz?… Ahogyan azok a nagyszülők is, akik folyamatosan gyermekeik életén lógnak — az lévén az egyedüli kincs, mely értelemmel tölti be mindennapjaikat. Anyagilag és szerepeinkből fakadóan is eljutottunk az életünknek egy olyan szintjére, ahol végre, ismét mi magunk lehetünk a főszereplők.
Ezt mesélem az elképedt Andrisnak — aki még hajlik azt hinni, hogy nélküle bebukik a kórház sebészeti osztálya. Miközben meg rá kell mutatnom arra, hogy a fiatalok is megérdemlik a saját esélyeket a tévedésekre és tanulásra. A bukásra és felemelkedésre. És hogyan tehetik ezt élesben jobban, mint ha hagyjuk őket végre felnőni.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
