Tamarára egy zarándoklaton találtam rá. A futást ugyanis a zarándoklatokon való részvétel váltotta fel az életemben. Minden egy véletlennel kezdődött. Szerelmemet idézve, sorsszerűséggel.

Lelki és szellemi épülésem irányába állítottam minden egyes fölös energiaforrásomat. És imádtam. Meditálás, élet, meditálás, élet — meditatív élet. Életteli meditáció. Ezek voltak a sorrendek az életemnek ebben az időszakában. A jezsuitákat kezdtem el látogatni. Manrézákat, lelki gyakorlatokat, ahol fel mertem tenni magamnak a kérdéseket és be mertem állítani magamat a válaszok befogására, mármint hullámhosszilag.

Éppen egy megerőltető zarándoklaton vettünk részt. Zömében fiatalok. Lelkünkkel, győzedelmeskedve a test felett. Annak minden egyes igényével és szükségletével. Anélkül, hogy megtagadtunk volna bármit is. Sokan tették fel utólag a kérdést
— Hogyan tudtam szexuálisan beavatottként lemondani arról, amibe bepillantást nyertem? Nem hiányzott egy férfi közelsége, a szex? Végeztem-e önkielégítést, s ha igen mennyire gyakran tettem?

A válaszom minden egyes alkalommal nem kis derültségre és tamáskodásra adott okot. Annyira elhalványult életemnek ez a szegmense, hogy egyszerűen megszűnt létezni zavaró tényezőként. Keveset ettem, szinte semmit. Nem holmi kúrák, vagy önmagam formába hozása céljával, hanem az állandó jelenlét, meditatív állapot elérése vezérelt. Misétől miséig, naponta többször is. Ha csak a misét megelőző egy órát és az utána következő egy órát számoljuk, s ezt naponta három ízben, akkor felismerhető, hogy nem is igazán volt mikor magamhoz vennem táplálékot. Gondolom össze is szűkült a gyomrom. Így jártam végig a zarándokutat is. Ami nem volt rövid. Százötven kilométer, hegyes-dombos terepen. Néhány rizsfelfújttal a zsákomban. És megtapasztaltam azt az egységet Istennel, amit szavakba önteni nem igazán lehet. Csak az tudja miről beszélek, aki maga is sikeresen megtapasztalta.

Tamarával az utolsó előtti napon botlottunk egymásba. Nem különösebben igényeltem társaságot, de valahogyan mellém sodródott. Sorsszerű, beteljesítő találkozásnak bizonyult, mely egy életidőre szólt. Ő és én. A hegyen. Istent keresve, a másik embert megtalálva. Nem tudom mennyivel lehetett idősebb mint én. Szakmailag már letett az asztalra ezt-azt. Arca kortalan volt. Ahogyan lelke is. Nem öreg és nem fiatal — mindenre pont megfelelő.

Tamara hazakerülésünk utáni első héten fogadott. Egy alapítvány szakembere volt. A hírére nem sokat adtam — a nyugalma és megérkezése érdekelt. Nem árultam zsákba macskát. Elmondtam első alkalommal — tele vagyok sebekkel. Egyikük képzelt, másikuk valós, de mind véreznek. Volt amit Ricsinek sikerült begyógyítania, de vannak, amik gyógyíthatatlanok. Valahogy a kérdéseken és válaszokon túl az érdekel — hogy igazi örökség, kincs ez a kezemben — amit saját hasznomra és az emberiség épülésére fordíthatok, vagy egy nagy rakás szar, amit csak úgy egyszerűen nekem dobott a gép.

Le kell tennem, vagy éljek velük? Amennyiben meg kell tanulnom élni velük — meg szeretném tanulni használni őket. Mert fegyverek. Én pedig ölni többé nem akarok. Se magamra, sem másokra nem kívánok célozni. Élni akarok. Életet adni akarok. Befogadni és adni szeretnék. És ez jelen pillanatban egy sor akadályba ütközik, amelyek akkor jönnek és mennek, amikor úri kedvük tartja. Kontrollálatlanok. Hiába a meditáció, a lelki gyakorlatok, a lelki és szellemi épülés. A lelkem, mélyen bent, az ami — egy rettegő, fájdalmaktól szenvedő gyerek. Aki meg van húzódva a saját sarkában és onnan támad, ha valaki meg mer közelíteni. Ha én mennék magam felé, a múltban megsértett, megbántott, agyonsebzett gyermek felé, ugyanígy járok. Kíméletlenül támad. Nincs kegyelem.

Vissza kellett nyúlnunk mélyen, a gyökerekig. Az anyust és apust mozgató minden egyes levegő, víz és valós gyökérig. Hogy csak azokat pusztítsuk el, amik ellenünk dolgoznak. Így jutottunk el hozzám. A rettegő, remegő, csalódásoktól és fájdalmaktól bujdosó gyermekig. Aki bármire képes önmaga védelmezése érdekében. Nehezen fizettem a terápiát. Akkoriban alkalmi munkákból éldegéltem. Bértollnokság, cikkek, fordítások, pályázatok, amivel megkerestek. Hozott a konyhára, de közel sem annyit, mintha elszegődtem volna. A szabadságot azonban semmi sem tudja pótolni. Hogy azt és annak vállaltam el, amit akartam és amikor akartam. Hogy akkor léptem tovább, amikor szükségét éreztem. Ezekhez a bátorságot Ricsitől vettem. Nem a legjobb mester. Hiszen neki megvolt ehhez az anyagi háttere. Hogy ha elesett, számíthatott szülei segítségére. Míg én — egyedül a világban. Hiszen anyushoz és apushoz vissza nem menekültem voltam. Még nem. Még dolgom volt a csalódásokkal, dühömmel, haragommal, gyermekkorommal — ami belülről emésztett és rágott. Győztesen szerettem volna hazakerülni. Mint a legkisebb királyfi.

Viszont minden nehézség ellenére, a Tamarával való munka, ahogyan a találkozás is, sorsszerűnek bizonyult. Elértem lassan, évekig tartó munkával oda, ahol készen álltam végre egy másik ember el- és befogadására. Felnőttként azért ez merőben más volt, mint a Ricsivel való együttlét és beteljesülés. Hiszen Ricsivel annyira fiatalon találkoztunk, amikor még nem születnek elvárások az emberben. A kalandnak, a pillanatnak, a mának él. Míg felnőttként éppen ennek ellentétét teszi. Elfelejti a pillanatot, a mát és a jövőért és azzal kapcsolatos vélt és valós elvárásaiért kezd el hajtani. Ez a legtöbb kapcsolat bukásának mozgatórugója. A frissesség, a tisztaság, az üresség elveszítése. Hogy megismerkedésünk pillanatában nem a másikat látom úgy, ahogy van, hanem saját játszmáimhoz keresek szereplőt. Apa, férj, szerető, legjobb barát, kenyérkereső, családfenntartó, felfedező szereposztásban. Ha úgy érzem, hogy a felsoroltak közül legalább két szerepben megállja a helyét, minden más figyelmeztető jel felett szemet hunyok. Hiszen mindenáron játszanék. És rendeznék. Így kerül a másik gyanútlan, szerencsétlen mint boszorkány hálójába a kalandor a rossz apa, az elégtelen férj, a megcsaló szerepébe. Ezekkel a betokosodott boszorkányhálókkal szerettem volna szakítani magamban. Isten a megmondhatója, játszmából hoztam éppen eleget. Kifejezetten jól el voltam engedve otthonról. És ezzel kezdenem kellett valamit. Addig nem csalhattam lépre sem mást, sem magamat. Nem beszélve az ártatlan, szerencsétlen megszületendő gyermekeimmel — akik anélkül, hogy fel lennének készülve, éppen úgy elbánnak velük is, mint ahogyan velem tették. Ezt hívjuk csontvázaknak a szekrényben.

A szekrényem dugig volt. A fiókokba is jutott. Ahogy kezdett rend és fény lenni — készen álltam az ismerkedésre. Pontosan tudtam, hogy nem kell sehova mennem, sehol lennem — csak nyitva tartani minden egyes csatornámat, ahhoz, hogy eljöjjön annak, aminek és akinek jönnie kell.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!