19 febr Családi idill Tizenkettedik rész
Családi idill
XII. rész
A család kegyelem.
Ajándék…
Ajándék lónak nem nézzük a fogát!
Kapjuk.
Beleszületünk.
Nem kell megváltoztatnunk.
Meg kell keresnünk a helyünket és a lehető legjobbat kell kihoznunk abból, ami van, amik vagyunk és amivé lehetünk.
Mindig én voltam az a gyerek, akire építeni lehetett. Ezt anyustól tudom. Anyussal későn vált elszakíthatatlanná a kapcsolatunk, talán akkor, amikor Peti úgy döntött, hogy felnő, távol marad, kilép a családi idillből, amiből köszönte szépen, egyáltalán nem akart szakítani magának.
Az első három évem meghatározó volt. Tudom, úgy tartja a tudomány, hogy emlék lenyomataink valamikor öt éves korunktól kezdenek lenni, de nekem határozottan vannak az első három életévemből. Nem történések, hanem éles benyomások. Az a nagy szeretet és nyugalom, ami körülvett. A meleg, az, hogy mindig számíthattam valakire, anyusnak a mély és oszthatatlan jelenléte, az apus okozta biztonság, ami Peti születésével mintha eltörött volna.
Onnan kezdődően minden átalakult. Hirtelen kellett önállóvá és nagylánnyá válnom. Aki besegít, odaviszi a tejesüveget, betakarja a bealudt anyját, oldja a feszültséget bohóckodásokkal, igyekszik jó kislánynak lenni, szépnek, nem meghízni, nem kilógni a sorból, nem okozni a galibát, hanem jó cselekedetekkel tompítani azt. Ha végignézed a családi fotótárat, láthatod ennek a gyönyörű kibontakozását az arcokon, a kezeken ahogy összefonódnak, a felálláson, a körülményeken. Első három évben vagyok Én, mindenütt, anyán, apuson, a nagyszülőkön, a hegyen, a völgyben, görkorival és korival, biciklivel és ugrókötéllel. Aztán negyedik életévemtől Peti mellett, Peti mögött, Petivel, Peti alatt. De már soha többé magamnak. Csak úgy, bele a világba, ahogy Peti tehette. Akkor is, amikor jelen volt, és azt követően is, ahogy lelépett.
Rengeteget dolgoztam és szorongtam.
Ez a munkamánia és az állandó szorongás jellemezte egész gyermekkoromat.
És természetesen átfolyt és mélyen befolyásolta a fiatal-felnőtt énemet.
Tíz évesen a fertőzés közel hozta az elmúlást. Tizenöt évesen egy hozzám igen közelálló barátnőm halála az elmúlás okozta fájdalmat, amit nem oszthattam meg senkivel, mert nem illett szenvedni.
Nálunk ez volt:
Elesel, felállsz és továbbmész.
Hatodikosok lehettünk.
Már egy éve volt menstruációs vérzésem.
Lassan utolértek a többiek is.
De nem mindenki.
Tehát, még mindig presztízst jelentett.
Így kommunikáltuk le a fiúknak, hogy nagylány lettem, velem már nem szarozhattok — hogy hasfájásra panaszkodva hazakérezkedtünk vagy nem tornáztunk. És a tanárok szó nélkül elengedtek.
Főleg a férfiak.
Nem tudtak mit kezdeni ezzel.
Mondom anyámnak aznap reggel amikor megjött: — ha ma nagyon fáj majd a hasam, hazajövök és lefekszem.
Mire anyám: — mi nem vagyunk ilyenek! Fáj a hasad, beveszel egy görcsoldót. Be akarsz verni egy szeget — veszed a kalapácsot. Problémáid vannak — megoldod.
Na akkor aznap reggel tudtam — hogy nem lesz könnyű életem.
Nem az a nő leszek akin segítenek — hanem aki megoldja…
Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
Előkészületben:
• Egy élettel tartozom
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
