Családi idill Tizedik rész Öcs, az egyenletben

Szerző: Csata Éva • Fotók: Pexels, Unsplash • 2021. február 5.

Megosztom:

Családi idill

X. rész

Öcs, az egyenletben

A család kegyelem.
Ajándék…
Ajándék lónak nem nézzük a fogát!
Kapjuk.
Beleszületünk.
Nem kell megváltoztatnunk.
Meg kell keresnünk a helyünket és a lehető legjobbat kell kihoznunk abból, ami van, amik vagyunk és amivé lehetünk.
Peti kisebb, mint én. Ő az én öcsém. Ennek a hatalmas harcnak — anyusnak a világ és önmaga ellen, apus ellen, apusnak anyus démonaival szemben — éppen úgy elszenvedője, mint én magam.
Három évvel vagyok idősebb Petinél. Azaz volt három felhőtlen évem, amikor a szüleim csak az enyéim lehettek. Aztán megérkezett Peti. Aki mindig kicsi és kiszolgáltatott maradt, még felnőttként is. Kamasz lehetett, s otthon még mindig babáztunk. Petit nem lehetett magára hagyni, Petinek mindig valamiben segíteni kellett, Petinek meg kellett melegíteni az ebédjét, Petinek fel kellett szolgálni a vacsorát, Peti nem ment el az üzletbe, Peti nem vitte ki a szemetet. Peti mindig kicsi maradt. És fantasztikusan vissza tudott élni ezzel a helyzettel. Otthon. Anyáékkal szemben. De főként anyával és velem.
Apával csak Peti volt.
Aki pont úgy részt kellett vállaljon a feladatokban, mint bárki más.
Akinek pont úgy fel kellett cipelnie a csomagokat, mint a család többi tagjának.
Aki, amikor apussal volt és megéhezett, vagy csinált kaját, vagy nem volt elég éhes. Mert apussal más kártyája nem igazán volt, amit ki tudott volna játszani.
Ebből a szempontból Petinek egy óriási vesztesség volt apus elköltözése.
Mert egy zsarnok lett.
Egy igazi Férfi, aki a nő hátán utazik.
Peti nem kiszolgáltatott volt, hanem okos.
Soha nem felejtem el, amíg nekem mindenért meg kellett dolgoznom, ő játszi könnyedséggel vette az akadályokat. Ha tanulni kellett, ő volt meg elsőnek vele. Ha valamit memorizálni kellett, elég volt, ha ránézett, és tudta. Ha hosszabb szövegeket kellett bemagolni, elég volt, ha végigolvasta, s ment neki. Ha mateket, fizikát vagy kémiát kellett megoldani — ment neki, mint a karikacsapás. Nyelvérzéke szintén kiemelkedő volt. Kisujjában a román, német, angol. Mindig is igazságtalanságként éltem meg ezt a családi leosztást. Nem lehet egy családban egyik gyereket mindennel felvértezni, a másikat meg semmivel. Vagyis én küzdöttem minden egyes kicsi és nagyobb eredményért, ő meg csak végigszaladta az egész életét, és amit lehetett, mindent learatott. Semmiért nem kellett hogy küzdjön vagy szenvedjen. Csak egyszerűen elvette, ami kijárt. Így volt ez a külalakjával is.
Míg én nő létemre már tíz évesen tudtam a diétákról, megvontam magamtól a kenyeret, leveseket, édességeket, ő egész álló nap telezabálta magát mindennel, aminek volt egy kevés cukoralapja. Ehetett bármikor, bármit. Nem kellett attól rettegjen, hogy meghízik, vagy narancsbőrös lesz, esetleg pattanásos. Okos volt, csinos, jó kötésű, humoros, lehengerlő. Én pedig minden, ami ennek ellentéte. Szorongó, önbizalom hiányos, és ugyan csinos — de milyen áron? Az állandó diéták, megszorítások, félelmek, levegő visszatartások árán. Ez volt tehát az az ellentét férfi és nő között, ami bennem letette a két nem kapcsolata közötti fundamentumot.
Nem volt elég anya betegsége, a szüleim válása, a felfoghatatlan dolgok, amelyek a családi játszmák során zajlottak. Itt volt nekem a magam és a Peti élete és esélyei közötti egymásnak feszülő ellentét.
Peti szeretetreméltó volt.
Petire nem lehetett haragudni.
Imádni való volt.
Sokszor dühöngtem volna, vagy legalább büntettem volna, de egyszerűen nem volt miért. Annyira volt ártatlan ebben a történetben, mint amennyire én bűnös. Annyira szeretett, amennyire én sokszor nem tudtam szeretni. Szívattam, keresztbe tettem neki, haragudtam rá, kidobtam a szobámból, ha vigasztalásért jött, nem adtam meg neki.
Aztán beteg lettem. Valami súlyos fertőzés áldozata, amit az orvosok képtelen voltak diagnosztizálni. Soha nem felejtem el a család kétségbeesését. Anyuék igyekeztek felhajtani a legjobb orvosokat, a leghatékonyabb kezeléseket, de sajnos semmi sem segített. Egyszerűen nem lehetett tudni, mivel állunk szemben. Aznap este, talán tíz lehettem, éppen csomagoltam az újabb kórházi befektetésre. Anyu már minden szabadságát felélte. Apus kijelentette, ne aggódjon, ebben az esetben semmi sem számít. Mindent megteremt, csak végre egészséges legyek. Peti bejött a szobámba. Automatikusan ki akartam dobni, ahogy mindig is tettem — de amikor megláttam előregörnyedt vállait, lehajtott fejét és ritmikus, visszafojtott zokogás okozta remegését, egyszerűen nem tudtam mást tenni, mint odasétálni és átölelni.
Hatalmas szemeivel rám nézett és a lelke mélyéről jött síros hanggal azt mondta:
— Ha lehetne egy kívánságom, egyetlen egy, én most azt szeretném, hogy én legyek beteg, és nem te.
Na, ilyen volt Peti.
Az én Petim.
Aki mindenkit szeretett és őt nem lehetett csak viszontszeretni.
Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

  Homokóra láncostól  

•   Vér és döntés   

•   Barnabás, a vigasztalás fia   

•   Láncok az időben   

•   Génjeimben a hiba

Előkészületben:

•   Egy élettel tartozom   

•   Génjeimben a hiba II   

•   Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ