Lélegzetvisszatartva nem szóltunk semmit. Mintha meg sem történt volna mindez. Nehogy elillanjon a valóság, mint egy illékony álom. Aztán bejelentették, hogy apus eladja a lakását és hazaköltözik anyushoz. Eladta. A pénzt el akarta osztani közöttünk. Nem engedtük. Azt tanácsoltuk, tegyék be a bankba és kirándulják el. Így jutottak el mindenhova, de ami ennél is fontosabb volt, önmagukhoz.

Végre szerették, becsülték, de ami ennél is fontosabb, megértették egymást. Valószínű csak egymáshoz kellett nőjenek. Kellett ehhez egy rakás elrontott év, két fájdalmakkal és traumákkal átitatott gyermek, egy rettenetes válás, apának majd még kettő, hogy eljussanak oda, ahonnan indultak. Egymáshoz. Elégtétel volt? Igen! Elsősorban a gyermekeinknek, akik két igazán boldog, egymáshoz csiszolódott nagyszerű nagyszülőt kaptak. Ők semmit sem éltek meg abból a rettenetből, ami eddig elvezetett.

Ők a remekművet látták. Izzadtságszag nélkül. Kipihenten, kisimultan, szeretetteljesen, békésen. Tele nagyszerű, kiszínezett sztorikkal, amikről csak mi tudtuk, hogy családi legendák, amiknek a valóságalapja legfeljebb az álmok lomha világában gyökerezik. Egyszer apus elutazott valami osztálytalálkozóra. Mivel második felesége volt osztálytársnője volt, anyus úgy döntött, marad. Féltékenység semmi. Anyus a magabiztosság, önbizalom, női kecs és báj megtestesítője egy idős testben. Aminek a kisugárzása verte a fiatalokét. Átmentem, s noha nem úgy készültem, végül ottmaradtam.

Beszélgettünk.
Bort nyitott.
Ittunk egy, kettő, három, négy pohárral. Majd előkerült egy második üveg, amit szintén ketten fejeztünk be.
Ekkor kérdeztem meg, amit soha nem is akartam hallani.
– Mi történt?
– Mikor történt?
– Miért történt?
Anyus mesélni kezdett.
A bizonytalan gyermekkorról.
A kikapós, egymást agyba-főbe csaló szülőkről.
A visszajelzések hiányáról. Hogy soha nem tudta hányadán áll.
Arról a férfiről, aki a semmiből belépett az életébe.
A szerelmükről.
Annak elmúlásáról.
A brutalitásról.
Az erőszakról.
Hogy annak az állatnak csak akkor esett jól, ha megkínozhatta őt.

Apa türelméről, hogy éveken át megpróbálta ezt helyrehozni, de soha nem járt sikerrel.
A sok rossz döntésről és az ébredésről.

Hogy egyszer csak valaki, jó helyen, jó időben azt mondta, hogy — megbocsátok neked. Megtisztultál. Menj békével.
Mintha egy zsák követ vettek volna le a lelkéről.
A mondat eredetileg nem is neki szólt. De valamiért akkor és ott meg kellett hallania.
Persze kár, hogy nem hamarabb.
Hogy nem korábban, de utána mindent megtett annak érdekében, hogy helyrepofozza, amit szétvert.
Így került el apushoz.
Tudta, ha helyrehozza azt a szálat, akkor a mi dolgaink is elsimulnak.
Igaza volt.

Ekkor értem több éves terápiám végére. Nem voltak nagy eredményeim. Inkább egy erős függőségem a terápiával és terapeutával szemben. És akkor jöttek anyusék. A hihetetlen idillel. A nagy beteljesüléssel. Gyermekkorom vágyálmainak materializálódásával. És azt hittem, hogy mindez a terápia hatása életemben. Miközben végig ők voltak.

A megbizonyosodás.
Hogy helyre lehet hozni dolgokat.
Hogy nem számít az idő.
Csak az, ami van.
Sem a volt, sem a lesz, csak a van.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!