Az estéket gyűlölöm a legjobban, hiszen a fájdalom nem szűnik. Nappalzsibbad, éjjel sajog, mint egy becsípődött ideg. Rákapok az altatókra. Titokban szedem. Kilopkodom anyus táskájából, majd nem elég a készlet és elmegyek a családunk orvosához. Csak úgy, mintha arra járnék. Ravasz vagyok, hiszen egyre erősebb a függőségem. Amilyen tajdag, fel sem ismeri. Nem tud mit kezdeni a gyásszal, fájdalommal, szenvedéssel. Ő csak a testi fájdalmakat ismeri.

Felírja a kért gyógyszert.
Egyre többet szedek.
Anélkül már nem is lennék.
Anyus észreveszi.
Egymásnak esünk.
A gyermekek megijednek.
Ezek már nem azok az emberek, akik a biztonságot jelentik számukra.
Teljesen kifordulunk magunkból.
Majd sírunk. Sokat és sokáig.

Apus elviszi a gyerekeket sétálni.
Van, ami nem nekik való.
Anyus arra biztat, hogy keressek egy manrézát.
Igaza van.
Megfontolom.

Legközelebb három hét múlva kapok helyet.
Feliratkozom.
A költségeket az egyháztól kapott pénzből fizetem.
Ezen sokáig kacagok, míg végül boszorkányos nevetésem zokogásba fullad.
Tíz napra megyek el.
A gyermekek jó kezekben vannak.
Én azonban nem.
Én semmilyen kézben nem vagyok.
A bemutatkozásnál ezt is mondom.
Kezeket keresek. Olyan kezet, ami megtart, mert elvesztődtem.
Egész héten ezen dolgozom.
A maradék három nap a megerősítésé.
Nincsenek továbbra sem terveim.
Gyenge vagyok és reményvesztett.
Anyus megijed tőlem, amikor hazaállítok.
A gyerekek mérsékelten örvendek.

Annyiszor láttak kiakadva az utóbbi időben, hogy azt sem tudják, mire számíthatnak.
Nem haragszom. Végül egymásra borulva alszunk el.
Ezek a napok a bújásokról szólnak.
Ölelés és puszi hiányban szenvedünk.
Állandóan ezt tesszük.
Ki sem kívánkozunk.
Csak bújunk és ölelkezünk.
Hétfőn orvoshoz megyek.
Elfogytam a fájdalomban, mint egy gyertya.
Anyus kerget el.

Nem találnak semmit.
— Tudja kedves ez teljesen normális ebben a helyzetben, ugyibár — jelenti ki a vén kecske orvosi köpenyben.
Az eredmények mást mondanak.
Rákos vagyok.
Pam-pam-pam
Ennyi daganat a mellemben.
Na végre — mondom.
Aztán megijedek és megbánom.
Mert mégiscsak ott vannak a gyerekek.
Anya vagyok, még ha nem is úgy viselkedem.
Anyus teljesen szétesik.
Apus vigasztalja.
Intimitásuk tőrdöfés minden egyes fájdalmamra.
A gyerekek nőnek.

Én haldoklom.
Egyre rosszabbul vagyok.
Döntenem kell! — szajkózzák mindenhol. Ilyen fiatalon nem is kérdés, hogy ki mit választ.
Mit tudnak ezek az emberek rólam, a választásokról, a döntéseimről, a rákomról, az életemről?
Meglátogat Tamara.
Anyuséknak felajánlja, hogy utazzanak el valahova a gyerekekkel.
Ketten maradunk.
Éjszakákat hányunk és beszélgetünk.
Hajam nincs, szemöldököm és szempilláim nincsenek.
Bepisilek a röhögéstől. Aztán zokogok. Andor ezt szerette rajtam a
legjobban. Mindig befalta és húzogatta. Azt mondta, akkora szempilláim
vannak mint Mini Mócnak.
Tamara ért engem.
Együtt döntünk.

Nem egyből, hanem minden egyes nap.
Vannak jó és rossz napok.
Sovány vagyok, kopasz és fénytelen.
Csak ez a hülye gyengeség ne lenne.
Anyusék visszajönnek.
Őszintén örülünk egymásnak.
A gyermekeket nem lehet levakarni rólam.
Mintha éreznék, hogy át tudnak adni belém minden egyes öleléssel egy
kevéske életet.
Tamara kísér el a kezelésekre.

Gyakran tölti velünk az idejét. Ez már nem szakmai, hanem szabadidő.
Igaz barátok leszünk.
Már van két gyermekem, egy barátnőm és egy parókám.
A parókát apus vette.
Ha felteszem pont olyan vagyok, mint a magam árnyéka.
Mint egy elfuserált Ili.
Azon gondolkodom, mit szólna Andor?
Kiállnak a csontjaim, levágták az egyik mellem.
Tamara szerint pályázni lehet mellekre.
Ezen besírok.
Megint addig röhögök, míg bepisilek.
Tamara szerint szuperül csinálom.
Aki ennyit kacag, meggyógyul. Ehhez élet kell.
Olyan az egész, mint a vércsere.
A gyermekek tele vannak élettel. Ölelnek. Az ölelésből lesz szeretet.
Szeretetből lesz erő. Erőből lesz kacagás. Kacagásból lesz élet.
Elcseszett mese ez a javából.