14 máj Családi idill Huszonnegyedik rész
Családi idill
XXIV. rész
A család kegyelem.
Ajándék…
Ajándék lónak nem nézzük a fogát!
Kapjuk.
Beleszületünk.
Nem kell megváltoztatnunk.
Meg kell keresnünk a helyünket és a lehető legjobbat kell kihoznunk abból, ami van, amik vagyunk és amivé lehetünk.
A falu, ahonnan Andor származott, csodálatos. Hegyvonulat lábai alatt fekszik, mintha el lenne dugva csupa gyönyörűség kezei közé. Eszembe jut, hogy terveztük az esetleges ideköltözésünket. Vártuk, hogy hogyan vélekednek majd a szülők. Andor tartott tőle. — Édesanyám nehezen fogja viselni. Édesapám azonban büszke lesz. Végre egy unoka. Szerintem ő mindig attól tartott, hogy impotens vagyok vagy meleg. Nem is tudom melyiktől féltett jobban. …Most pedig mindjárt két unokáról fog értesülni — gondolom. Fájdalmamban felhorkanok. Endre hangja töri meg a csendet. — Megérkeztünk.
A házuk takaros, udvaruk tiszta. Hívogató otthon. Mint egy ölelő kar… Mint Andor. Majdnem elsírom magam, de tudom, ez most nem a megfelelő idő erre. Erősnek kell maradnom. A gyermekeimért. Endre megy elől, mutatja az utat. A beszélgetés nem hozza meg a várt és remélt katarzist. Andor anyukája elzárkózik tőlem, mintha egy sarlatán lennék. Hiába mondom, hogy nem kell semmi tőlük, csak szólni szerettem volna, hogy tudjanak az unokákról. Mégiscsak Andor gyermekei…
Andor édesapja pontosan úgy, ahogy azt Andor megjósolta, mellém áll. Végig fogja a kezemet. A képeket hosszan nézi, miközben potyognak a könnyei. Andor édesanyja mindeközben imádkozik. Egy pillantást sem vet rájuk. Legszívesebben ordítanék, megráznám, lehülyézném, hát van ennek esze?
Endre biztatóan fogja a másik kezem.
Időnként megszorítja, mintha tudná, mikor állok készen a támadásra.
Andor édesapja kikísér a temetőbe.
A képeket az asztalon hagyjuk.
A temető nem jelent nekem semmit.
Andor nem ott van. Bennem van. Andrisban van, születendő magzatomban van és lelkemben van. Örökre!
A hazafelé vezető út szomorúsággal, fájdalommal, lemondással és reményekkel telített. Semmi olyan nem történt, amit Andor ne jósolt volna be. — Édesanyámnak majd idő kell szerelmem — ismételgette elég gyakran ahhoz, hogy most is halljam a hangját. Endre a házunk előtt felajánlja, hogy anyagilag segíteni fog. Még nem tudja hogyan, de valami havi járandóságban gondolkodik. Be is tartja a szavát. Még annak a hónapnak a végén egy, a nevemre címzett borítékot kézbesít a postás. Sokat segít, bár nem a pénz az, ami igazán hiányzik.
Sikerül kihordanom a terhességet. Súlyban szinte semmit sem gyarapodom. Emiatt sok szidást kapok. Ezeknek fogalmuk sincs, hogy számomra minden egyes nap küzdelem élettel és halállal. Kegyelem, hogy végül minden egyes nap mégis az élet győz… Sarolt a kiírt nap után érkezik egy héttel. Alkalmazkodó, jó baba. Mintha tudná, csendben kell maradnia — anyuci egészsége nem áll biztos alapokon. A legjobban a friss apukák jelenléte fáj a koraszülöttek osztályán. Minden szobára jut egy-két apuka. Kivéve az enyémet. Ahol az egy főre eső apukák száma a nullához közelít.
Andor jelenlétét nem érzem. Nem szól hozzám. Nem vigyáz rám a felhők mögül. Rettentő, fájdalmas és mély csend van. Van, hogy siratom és van, hogy haragszom rá. Úgy érzem, tehetett volna érte, hogy maradjon. Felvehette volna a küzdelmet. Kitéphette volna a halál szívét. Megerőszakolhatta volna. De ő nem akart küzdeni. Sietett elmenni. Minket magunkra hagyni. Aztán megbánom. Magamban elnézést kérek. Megijedek, hogy mi van akkor, ha a bennem megszólaló hangot nem is hallja. Akkor kimondom hangosan is. Aztán magamra haragszom meg. Mi lett belőlem, te jó ég? Magamban beszélek. Képzelt személyekkel.
Apus visz haza.
Legalább mindenki azt hiszi, hogy ő az apa. Kicsit idős és leharcolt, de legalább
apa. Ez is sokkal jobb, mint a semmilyen…
Az első hat hét alig telik.
Tavaszodik.
Kimennék.
Andris végtelenül aranyos. Mindent behoz, hogy átélhessem a tavaszt én magam is, a befűtött és elsötétített szobában, ahova csak lábujjhegyen illik berontani. Andris ugyanis ezt teszi. Hátravágja az ajtót, majd lábujjhegyen húga kiságya fölé hajol, mindent összefogdos és alig várja már, hogy játszhassanak.
Árnyalatnyi közöttük korkülönbség.
Csak annyi mint élet és halál között.
Egy szemvillanásnyi.
Ma még volt, holnap már nem lesz. Ennyi választja el a két testvért.
Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
