30 ápr Családi idill Huszonkettedik rész
Családi idill
XXII. rész
A család kegyelem.
Ajándék…
Ajándék lónak nem nézzük a fogát!
Kapjuk.
Beleszületünk.
Nem kell megváltoztatnunk.
Meg kell keresnünk a helyünket és a lehető legjobbat kell kihoznunk abból, ami van, amik vagyunk és amivé lehetünk.
Másnap megkerestük a lelki vezetőmet. Andor közvetlen felettese lévén, természetszerűen ő volt az első, akit értesíteni kellett erről. Mivel terhességem egy nagyon korai szakaszában jártam, senki sem gyanakodhatott arra, hogy szülők leszünk. Endre figyelmesen és pókerarccal hallgatott végig. Egy szót sem szólt. Az arca, mintha márványból öntötték volna, egyetlen érzelmet sem árult el. — Tökéletesen megértettem. Kérdéseim sincsenek. Mindössze néhány dolog, amire fel szeretném hívni a figyelmeteket. Hiszen jelen körülmények között minden valószínűség szerint eszetekben sem jut figyelni ezekre:
1. A tanév végéig szeretném, ha titokként kezelnénk.
2. Andor a fent említett időszakig köteles elvégezni a feladatait, ahogyan eddig is tette.
3. Ili, tőled azt kérem, hogy ahogyan látszani kezd a terhességed, utazz el valahova. Természetesen nem kérem a valóságban, hogy ezt tedd, hanem sokkal inkább azt, hogy ezt hitesd el a közösséggel.
4. És végül szeretném. ha tudnátok, hogy nem vagyok csalódott. Számítottam erre. Olyan az egész, mint egy forgatókönyv, amelyet már azelőtt ismertem, hogy végigolvastam volna. Megakadályozhattam volna, de nem éreztem méltónak magam arra, hogy befolyásoljalak. Noha, Ili megkerestél… — de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni sem szakmailag, sem emberileg a segélykiáltásoddal. — Ameddig össze nem házasodtok, Andornak van visszaút az Egyház megbocsátó kebelére. És még egy, több mint valószínű az érsek úr is el fog jönni, ahogy tudomást szerez a dologról. Már amennyiben dolognak nevezhető kettőtök gyermeke — nevetett fel zavartan. Andorral zavarodottan, de mély megnyugvással telve hagytuk el Endre irodáját.
Sokkal rosszabbra számítottunk. Horrorisztikus forgatókönyveket gyártottunk, amelyek mindegyikében menekülnünk kellett. Ezzel szemben Endre tele volt szeretettel és megértéssel. Ennél többet nem kérhettünk. Ismét egy kegyelmi pillanat volt mindkettőnk számára. A döntés és nagy tisztázó beszélgetést követően a titkolózás volt a legnehezebb. Amikor egy fiatal pár gyermeket vár, a legcsodálatosabb érzés mind közül a büszkeség, amit a szívükben éreznek. Legszívesebben az egész világnak eldicsekednék annak a tényét, hogy nemsokára szülők lesznek. Mi ezt sajnos nem tehettük. Mi ugyanis (még) nem voltunk hivatalosan egy pár. Hamarabb leszünk szülők, mint egy pár — mondtam Andornak — aki keserűen felnevetett.
— Szívem, elhiheted, nálam jobban senki sem várja, hogy kézen fogva, téged az egész világ előtt felvállalva sétálhassak veled Marosvásárhely főterén.
Az érseki látogatásra következő hónapban került sor.
Rövid volt, tömör és lényegre törő.
— Azt szeretném fiam, ha megértenéd, hogy te mindörökké pap leszel. Ez egy szentség, nem egy ruha, amit kényünk-kedvünk szerint fel és le veszünk. Felkent vagy. Első a szolgálat, a hivatás, amelyet választottál. E szerint kellene élj. Félreléptél, tévedtél, rosszul döntöttél. Megértjük, elfogadjuk, megbocsátunk. Senki sem tökéletes, egyedül az Úr Jézus Krisztus. Azt ajánlom tehát, folytasd elkezdett utadat, a többiről én magam gondoskodom.
Amikor Andor megkérdezte, hogy pontosan mit is ért a gondoskodás alatt — ködösen célozgatott szerény személyem és a születendő gyermek eltartására, Andor elhelyezésére, illetve annak a lehetőségnek a megteremtésére, hogy ő maga is kapcsolatban maradhasson velünk, ugyanakkor folytathassa a szolgálatot úgy, ahogy azt mindenki elvárja tőle. A legkeményebb fegyver, amit bevetett, mégsem ez volt. Hanem Andor szüleinek említése. Akik több száz kilométernyi távolságból természetesen nem is sejtették azt, amin a fiúk keresztülmegy éppen.
Andor azonban hajthatatlan maradt. Annak ellenére, hogy biztattam én magam is maradásra, az érseki felajánlásra, a veszélyekre, amelyekre Endre intette. — Döntöttem. Végigcsinálom becsülettel az évet, majd kilépek. Ez ennyire egyszerű. Nekem mostantól máshol van dolgom. Mellettetek. És én nagyon, de nagyon szerettem emiatt. Nyolcadik hónapban született meg koraszülöttként, kis súllyal kisfiunk, András. — Boldog anyák, fiút szülnek — ismételgette anyus. De már csak nevetni tudtam rajta. Ezek szerint én akkor egy rakás boldogtalanság lennék…, de nem törődtem már vele. Volt mire figyelnem.
Andor későre tudott hozzám költözni. Andriska már negyedik hónapos kisbaba volt és óriási misztérium övezte, hogy ki lehet az édesapja. Úgy a szüleim, mint az Andor környezete mélyen hallgatott az utolsó utáni pillanatig. Andor utolsó napjának estéjén költözött át hozzánk. Egyedül pakolt, tologatott, fordult egyszer, kétszer, háromszor. Nem volt senkink, akit megkérhettünk volna, hogy segítsen rajta. A paptestvérek elfordultak tőle. Nem volt divat a kilépőt támogatni. Pedig azt hiszem ő szorult a legnagyobb támaszra ezekben az időkben. Annak a hétnek végén kijelentette, hazamegy a szüleihez, hogy elmondjon mindent. Andráska negyedik hónapos volt.
Egy borítékban képeket gyűjtöttünk össze én pedig egy kézzel írott levelet csatoltam, amelyben saját szavaimmal és gondolataimmal magyarázom el a kialakult helyzetet és köszönöm meg a fiúkat, életem legcsodálatosabb gyöngyszemét. Andor szülei kétszázötven kilométerre laktak tőlünk. Fontolgattuk, talán közelebb is költözhetnénk. Vagy talán oda… De ki akartuk várni, hogy lenyugodjanak a felkavarodott vizek. Abban maradtunk, hogy három napra rá találkozunk. — Telefonálni nem nagyon fogok. Ne aggódj értem kedvesem, sietek, ahogy tudok. Másnap kora reggel vonalas telefonom hangja költött. Igyekeztem, ahogy tudtam, hogy az erőteljes csengés ne verje fel Andriskát.
Endre volt az.
Andor, úton hazafelé, balesetet szenvedett.
A szülei őket értesítették. Gondolta, hogy nem tudhatnak rólunk, ezért is telefonált.
— Andor elhunyt. Részvétem! Ha bármiben segítségedre lehetek, kérlek ne habozz megkeresni, legyen éjjel vagy nappal. Titkát a sírba vitte. Szeretném ha már így is maradna. Papként temetjük el. A hívek nem kell tudjanak semmit arról, ami köztetek történt. Ugye megérted?
És megértettem.
Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
