Anyus valami három hétig tűrhette, akkor felöltöztetett mindkettőnket és elvitt a családunk orvosához.
— Vitaminra van szükséged. Fel kell épülnöd, meg kell erősödnöd kedvesem. Én tudom, hogy ami történt borzalmas és elfogadhatatlan, de meg kell tanulnod élni vele, mert most már nem csak magadért felelsz. Anya vagy!

Az orvos diagnózisa minden várakozásunkat felülmúlta.
— Ili kedvesem, gyermeket vársz…
Annyira emlékszem, hogy egyre tompábbak lettek a színek, a fények, a hangok.
A következő snitten már az ágyon vagyok. Anyus suttogva meséli részletekbe menően Andor távozását. Nem akarom, hogy sajnáljon! Talpra fogok állni.
— Anyuka (degradál le idegesítően egy döntésképtelen, kifáradt csak arra jó némber szintjére, amiért legszívesebben instant kikaparnám mindkét szemét, ha nem lenne tövig rágva a körmöm) természetesen orvosként megértem, ha el akarod vetetni ebben a helyzetben a magzatot (milyen magzatot? Ez tiszta hülye, s ha tovább folytatja ebben az iramban megölöm, mire a mondat végére ér) és megteszek mindent annak érdekében, hogy a procedúra (így nevezi PROCEDÚRA) fájdalommentesen és minél hamarabb lezajlódjon.

— Nem, köszönöm. Ha kell, végigcsinálom egyedül az egészet. De senki sem fogja megölni bennem azt az utolsó darabot, amit magaménak tudhatok Andorból — jelentem ki nem kevés éllel a hangomban. Anyus, aki azelőtt talán a józan eszemben reménykedett, stratégiát vált és mellém áll.
— Az övé a döntés! Tiszteletben tartjuk, természetesen. A család mellette áll.
Duzzogva hagyom el a rendelőt.
De a történtek éppen elég erőt biztosítanak ahhoz, hogy lendület legyen bennem a felálláshoz.
— A mai napot még sötétben, de holnaptól… holnaptól már új emberként — döntöm el.

Másnap tartom magam az ígérethez. Nem könnyű. Szenvedek mint a kutya. Az állandó zsibbadt fájdalmat időnként az egyre több időt ébren töltő kisfiam szeretete töri meg.
Anyus mellettem áll maximálisan. Sokszor már idegesít állandó vizslatása. Mintha attól tartana, hogy egy óvatlan pillanatban kicsinálom magam.
Őszintén?
Milliméterekre vagyok tőle — de Andris mindenért kárpótol.
Endrét nem hívom fel. Sokszor kapom magam a telefonnal a kezemben, hogy éppen fogalmam sincs, hogy miért is állok ott. De végül, amikor felismerem, hogy Endrét akartam hívni, gyorsan leteszem a kagylót és valami teljesen hasznavehetetlen házimunkába fojtom a terméketlen gondolatcsírát.

Terhességem könnyű lefolyású. Talán harmadik hónapban lehetek, amikor döntő elhatározásra szánom el magam. Nem magam miatt, hanem gyermekeim miatt. Másnap felöltözöm, és anélkül, hogy hagynám anyussal lebeszéltetni magam erről, felkeresem Endrét. Az irodájában fogad. Állapotom még nem nyilvánvaló. Nekem fog kelleni elmondani azt, amihez a szó már oly kevés. Látszólag örül nekem. Végül, csak ők győztek… — ha már egyáltalán volt győztes ebben a helyzetben. De hogy nem egy win-win, az egyszer biztos.

Elmondom, hogy miért vagyok itt. — Andort eltemették. Nekem meg fogalmam sincs, hogy hova. Azt sem tudom pontosan, hol élt. Kérlek Endre, kérlek, segítened kell. Nem egészen miattam, hanem gyászoló szülei és gyermekeim miatt. Nyelvbotlásnak véli. Semmit nem reagál a rejtett közlendőmre. — Jól hallottad Endre, igen. Terhes vagyok Andor második gyermekével. Endre a régi. Nem viszi túlzásba érzelmei kinyilvánítását.

— Mondd Ili, te tulajdonképpen most miből élsz?
— Fájdalomból! — jelentem ki magabiztosan.
Két hét múlva ütemezi be az indulást. Valami búcsús mise lesz a szomszéd faluban, s amíg engem majd Andor szüleivel hagy, ő addig egy kalap alatt elintézi a látogatást. — Csak, hogy ne legyen furcsa… — magyarázkodik. Miközben meg fogalma sincs, hogy nekem már semmi sem az. Tűkön ülök. A két hét úgy repül el, mintha puskából lőtték volna. Andriskát anyuval hagyom.

Amíg összekészítem a gyermekemről készült fotókat, nem tudok nem arra az utolsó napra gondolni. Akkor is ugyanezt tettük az utolsó együtt töltött percekben. Színeztük a jövőt — ki a franc gondolta, hogy csak szürke lesz? — és válogattuk a képeket Andriskáról. Akkor egy levelem is volt. Ma már csak én vagyok. Én a gyászoló, én az anya, én a gyermek, én az örök vesztes, akinek megvolt a kegyelem, de csak mutatóban. Hogy ne szokjon hozzá. Csak éppen annyira, hogy fogalma legyen róla.
— Itt a jó… hol a jó?

Vajon a levelemmel és a képekkel mi lett? Abban reménykedem, nem kapta meg senki. A szülei nem tudtak volna magyarázatot találni rá, segítség nélkül. Endrével keveset beszélünk. Ő a vezetésre figyel, én a tájat nézem. Megpróbálom kitalálni, hol történhetett a baleset. De nem kérdezem meg. Nem szeretném, hogy beégjen a retinámba, ahol még annyi csodálatos kép vár rám arról a két gyermekről, akit mégis csak ajándékba kaptam.

— Ajándék lónak ne nézd a fogát — csendül fel gyermekkorom anyjának az erőteljes hangja. Így aztán igyekszem, csak befelé nézni…