Ezt követően igyekeztünk kerülni egymás társaságát. Egy közösségben éltünk, de látszólag nem a találkozásunk volt a cél. A körülmények, a szerepek, amelyeket betöltöttünk, mindennek ellentmondtak, amit akkor, ott abban a percben éreztünk és amiért onnan kezdődően elkezdtünk aktívan, egyre erőszakosabban felvenni a harcot. Nem telt el úgy nap, hogy ne azt mantráztam volna, hogy engedd el, engedd el, engedd el. De vannak dolgok az életben, amik nem azért jelennek meg, hogy felcsillanjanak és tovább is haladjanak. Bármennyire küzdünk ellenük — be kell teljesedjenek. A legközelebbi látogatásom alkalmával felkerestem lelki vezetőmet, akinek elmondtam, hogy bajban vagyok.

Itt tartok nagyon az elején.
Még semmi bizonyosság nincs a dologban.
Talán megtörtént, talán nem — de inkább igen.
Találkoztunk. Ebben a találkozásban benne volt ez az élet és még sok más. Eget és Földet rengetett meg anélkül, hogy elhangzott volna bármi érdemleges.
Egyelőre harcolunk mindketten, hiszen ez nem csak rólunk szól.
Ha beteljesítenénk azt a potenciált, ami ebben rejlik, azáltal sok száz, vagy akár még több emberi életre lehetnénk hatással — és kérem, segítsen.
Nem tudom mi vezette azt az embert, aki évekig mellettem állt.
Aki ebben a kapcsolatban tanítóként, mesterként volt jelen és csak másodlagosan emberként.

Lehetett egy rossz napja, lehettek benne olyan érzelmek, amiket ez a színvallás hozott felszínre — de rám ripakodott és elkergetett.

Nem kell ezzel foglalkozni — jelentette ki halasztást nem tűrő hangon.
És akkor nem foglalkoztam.
Azaz, nem harcoltam tovább.
Közelebb mentem rácsodálkozni.
Összebarátkoztunk.

Ártatlan, közös programokat szerveztünk, hogy láthassuk egymást emberként, olyan helyzetekben, amely felfedi a másik ember hibáit. Ami rombolja a misztikumot és azt a mázat, amit álmokból építettünk, belső harcaink idején a másik köré. Azonban ez sem bizonyult hatásosnak. Minél közelebb kerültünk, minél inkább megismertük a másikat — hibáival egyetemben —, annál természetesebbnek tűnt az egymás iránt táplált megnevezhetetlen csokorból álló érzelmeink tárháza.

Soha nem hittem, hogy az embernek lenne másik fele. Aki nélkül hiányos. Aki pótolni hivatott azt, ami belőle hiányzik. De mi egymásnak ilyenek voltunk. Kiegészítői. Minden kérdésemre, félelmemre, fájdalmamra volt válasz és gyógyír a jelenléte. Hogy egészen pontosan mi járhatott lelki vezetőm fejében, amikor úgy döntött, hogy kettőnk vállára helyezi az ifjúság vezetését, nem tudom. Munkánkat precíz figyelemmel kísérte. Gyakran jelent meg anélkül, hogy számítottunk volna rá. Minden érdekelte, mindenre rákérdezett és feszülten figyelt. Akkor, ott, talán még megállíthatta volna azt, amibe mi, fiatalon, sokkal kevesebb tapasztalattal egyszerűen belefolytunk, mert természetes volt.

Nem hiszem, hogy nem lehetett érezni a közöttünk sistergő levegőt. A hatalmas vonzást, amiben éltünk. Minél jobban taszítottuk egymást, annál közelebb kerültünk egymáshoz. Ha lehetne utolsó szó jogán — védelmünkben — egyetlen egy gondolattal visszautalni az akkori jelenre, én erre emlékeznék. Hogy hatalmában állt megállítani, de nem tette. Hogy lelki vezetőm volt, titkaimba avattam, de nem tett semmit, hogy segélykiáltásaimra válaszoljon. Hogy sokkal nagyobb tapasztalat birtokában volt mint mi, és kintről sokkal élesebb képet kaphatott arról, ami ellen mi bent küzdöttünk. Miért várta hát karba tette kézzel azt a pontot, ahonnan már a beteljesülés minden döntést maga mögé taszít?

Egy katolikus pap és egy világi munkatárs szerelme. Nagy dolog… — volt már példa rá, és minden bizonnyal lesz is. De amennyiben más példák a múltban esetleg visszafordíthatatlan tempóban zajlottak — ez mindvégig őszintén folyt, úgy, hogy közben lehetett volna tenni valamit.

Utólag azt gondolom, hogy lelki vezetőm olyan volt, mint egy magának való szülő.Akinek örömöt szerez annak a ténye, hogy gyereke teljesíti meghiúsult álmait. Mert karizmatikus ember lévén körülrajongták a nők. És az évek során minden bizonnyal találkozott eggyel-kettővel, akik kevés munkával lehettek volna az igaziak. És noha szerette volna, soha nem volt meg benne a kellő erő ennek a lépésnek a megtételére. Itt azonban, az első sorból olyan volt számára az egész, mint amikor a szülő, egy végigrohant és dolgozott életidő után megkapja a második esélyt. Az unokákkal. Amit már nem élhet meg szülőként ugyan, de tetemes mennyiségű kárpótlást kaphat az elsőre elcseszett esélyéből. Végignézte, végigélte, és közben semmit sem tett. Mi pedig éltünk a mának. Remélve, hogy a holnap majd megerősít, elveszi a kísértést, kiemeli valamelyikünket ebből az áldatlan állapotból, megoldja helyettünk a konfliktust. De természetesen ennek a megoldása ránk várt.

Munkám hosszabb időre külföldre szólított. Egy plebániára mentem besegíteni és új módszereket tanulni. Ottlétem ideje alatt teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy létezik katolikus pap életében szerelem. A döntés csak az, hogy megmarad azon az életpályán, amit választott és egyszerre két mammonnak szolgál, vag felfedi kettős élete fölött a mindent takaró fátylat és megteszi a legdöntőbb lépések egyikét.