Az egyik ilyen terület, ahol ez számomra nyilvánvalóvá vált, az a távolság. Az idén egyszerre csökkentek és nőttek is a távolságok az én érzékelésben. Sokat hallottuk, hajtogattuk az összefogást, hogy ez most anélkül tényleg nem fog menni. És sokan is fogtak össze sokféleképpen, egyének teraszon énekelve, tapsolva, profilkép-kerettel, de úgyszintén gazdasági szereplők, politikai alakulatok, országok, közösségek. Azt érezhettük, hogy egyek vagyunk, együtt tudunk működni, közelebb kerülünk egymáshoz. Különösen igaz volt ez fizikailag, az összezártság idején.

Az egyik ilyen terület, ahol ez számomra nyilvánvalóvá vált, az a távolság. Az idén egyszerre csökkentek és nőttek is a távolságok az én érzékelésben. Sokat hallottuk, hajtogattuk az összefogást, hogy ez most anélkül tényleg nem fog menni. És sokan is fogtak össze sokféleképpen, egyének teraszon énekelve, tapsolva, profilkép-kerettel, de úgyszintén gazdasági szereplők, politikai alakulatok, országok, közösségek. Azt érezhettük, hogy egyek vagyunk, együtt tudunk működni, közelebb kerülünk egymáshoz. Különösen igaz volt ez fizikailag, az összezártság idején. Tehát mondhatni, hogy a járvány közelebb hozott minket egymáshoz, de talán sajnos csak azokat hozta közel, akik amúgy is közel voltak. Ahol távolság volt, ott még nagyobb szakadék keletkezett a vákuumban, érzelmi, gondolati és fizikai síkon is. A nyáron sok konyha-demográfus emlegette, hogy lám-lám megugrott a válások száma a karantén alatt, mert most aztán kiderült, hogy ki kicsoda valójában, mikor nincs lehetőség menekülni más életterekbe. De nem is kell ennyire messzire menni, biztosan mindannyian tapasztaltuk, hogy különbözőképpen éltük meg a járványhelyzetet, eltért a vírusról alkotott képünk, és másképpen ítéltük meg mindebben a saját szerepünket. Úgyszintén a vírus elleni védekezésben mindannyian egyénileg belőttük valahova az ideális óvintézkedés mértékét, és biza vérre menő viták alakultak ki akár családon vagy baráti társaságon belül is, ha valaki az általunk vélt ideális alá vagy fölé kalibrálta a sajátját. Nem beszélve a tavaszi „maszk-shamingről”, amikor rá-rá szóltunk másokra, hogy “legyen szívesek… “ vagy minket néztek csúnyán, ha éppen nem volt rajtunk, vagy aznap már másodszor ugrottunk le a boltba, túl a szigorúan szükséges egynél.

A távolság másik dimenziójában, az, ami korábban egy karnyújtásnyira volt, az most hirtelen sokkal messzebb lett. Például a szeretteink, akik bár mellettünk élnek, most távolságot kellett tartanunk, vagy az amúgy is távolba szakadt család és barátok, akikkel a találkozás elérhetetlenné vált. Különös tapasztalás ez nekünk, hiszen a mi generációnk felnőttkorára megszokta a szabadságot, így értetlenséggel áll olyan helyzetek előtt, amikor nem lehet ott édesanyja temetésén, gyereke születésekor a szülőszobában, barátja esküvőjén, vagy akár csak egyszerűen a családi karácsonyi asztalnál.

Miközben a hétköznapi élet színterei összemosódtak, más fizikai határok, mint például az országhatárok még jobban felerősödtek. A korlátlan, már-már mindenki számára elérhető utazás most csak a kiváltságosoknak, illetve a bátraknak maradt. Korlátok közé szorított határátkelések, megdrágult repjegyek, törölt járatok, papírok és tesztek, erről szólt az idén az utazás. Míg a világunk a korábbi években kinyílt és nagy lett, az idén kifejezetten összeszűkült. Legalábbis, ami a kifelé való utazást és világtágítást tekinti.

És ha már a kiváltságosoknál tartunk, sokat olvashattunk arról, hogy mint szinte minden, a járvány is mennyivel növelte az egyenlőtlenségeket a világban és a társadalmunkban. Többen írtak már arról, hogy kik az idei év nyertesei és kik a vesztesei, és sajnos a legtöbb területen az idei év sem cáfolt rá arra, hogy anyagi lehetőségeink határozzák meg azt, hogy mi lehetséges. Egy új dimenziót azonban a gazdasági szempont mellett igenis sajátosan felerősített az idei év, ez pedig a mentális egészség és megküzdéshez szükséges lelkierő. Egyesek egész évben facsarták a citromot a limonádéhoz, eleget téve az optimisták kedvenc intelmének, miszerint, ha az élet citrommal kínál, akkor ez a teendő. Ők azok, akik az idén nyelvet tanultak, online tanfolyamot végeztek, élvezték a szeretteikkel eddig nem tapasztalt minőségi időt, könyvet írtak vagy kovászt dédelgettek. Mások ez idő alatt belefásultak a bezártságba, a leszűkült élettérbe, egymás idegeire mentek és várva várják a mentőövet, a 2021-et, ami két nap múlva itt van. Talán elmondható, hogy az idei év különdíját a megküzdéshez szükséges belső erő kapja, de rögtön követi ezt a közönségdíj, ami a szerencsének jár. Mert van ami nem hozzáállás kérdése. Az, hogy sokan olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha akarjuk, megtehetjük, hogy fejben elmenekülünk a vírus elől. Ha akarjuk, megtehetjük, hogy nem olvasunk híreket, nem veszünk tudomást a helyzetről és időről időre úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. De sokan, leginkább azok, akik az egészségügyben dolgoznak, nem tehetik. Számukra nincs home office, nincs buborék, amibe menekülni lehet és számukra a járvány nem relatív, a vírus pedig nem hit kérdése.

Tavaly ilyenkor azon vitatkoztunk, hogy most kezdődik-e az új évtized vagy majd csak jövőre, az idén ez már senkit sem érdekel. Az, aki azt vallotta, hogy 2020-szal kezdődött, nyugodt szívvel hajlik arra, hogy ez biza rossz start volt, egye fene, kezdjük újra, legyen a többieknek igaza. Ha meg most kezdődik, akkor vajon mit hoz ez az új? Az már szabad szemmel is látszik, – legalábbis a világnak azon a felén, ahol jó dolgunk van-, hogy a mindenféle hiányérzet mellett, egyre nagyobb teret nyer a minimalizmus. Míg a tavasz a liszt és wc papír halmozástól volt hangos, az év végére többen eljutottak arra a felismerésre, hogy végül is lám-lám így is lehet élni, nincs szükség arra a sok mindenre. A vasalt ing helyett mackónadrágban is pörög a munka, személyes találkozók, utazások helyett ugyanolyan jó a videóhívás is, és hát nem rossz a több Balaton, kevesebb Adria, még ha ez a lehetőség sokaknak sajnos csak ősszel jön el, mert nyáron megfizethetetlen vagy a foglalás lehetetlen. Egy dolog talán kérdés nélkül kivétel, az iskola. Abban talán mindenki egyöntetűen egyetért– ezúttal kivételesen még a diákok is-, hogy az iskolára, na arra bizony szükség van, márpedig az otthoni négy falon kívül.

Most úgy tűnik 2020-ra a koronavírus járvány miatt fogunk leginkább emlékezni, de sokan emlegetik azokat a gyökeres változásokat, amik fényében önmagának a vírusnak az emléke akár teljesen elhomályosodhat. És persze nagyon sok minden történt még ebben az évben a járványon kívül, úgy a nagyvilágban, mint a mi kis életünkben, de az előbbi jelentősége talán abban rejlik, hogy egyetlen olyan élmény van, ami világszerte közös, és ez a koronavírus. Én nem tudnék hasonlóan intenzív, globális, közös társadalmi élményt említeni, ami azóta történt, hogy én megszülettem.

Hogy visszatér-e a „régi-új normális”, hogy tényleg katalizátor szerepe van a járványnak és új időszámítás kezdődik majd, nem tudjuk. Én személy szerint úgy tekintek most a világra, mint egy hógömbre, amit, ha felráznak, nem látunk semmit csak a fehérséget. Idővel kitisztul a kép, de a hópelyhek már nem a régi helyükre rendeződnek vissza.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Jómagam egy olyan cégnél dolgozom, ami a kezdetektől fogva távmunkára alapozta a működését. A cégnek nincs fizikai irodája, és a 300 dolgozó a világ minden tájáról, több mint 50 különböző országból kapcsolódik be a mindennapi munkahelyi vérkeringésbe. Korábbi munkahelyeimen volt már abban tapasztalatom, hogy milyen az, amikor otthonról dolgozom, mégis azt gondolom fontos különbséget tenni a távmunka (remote work) és az otthonról dolgozás (home office) között.

Dolgoztam nagy multinál, kis szervezetnél, globális cég helyi képviseleténél, és mindenhol, néhol szabályozott körülmények között, néhol informálisan, de volt arra lehetőség, hogy otthonról dolgozzak. Olyankor döntöttem az otthonról dolgozás mellett, amikor nem volt aznap a belső csapattal vagy külső partnerrel megbeszélésem, amikor olyan feladatom volt, ami elmélyülést igényelt, amikor esetleg beteg voltam, vagy el kellett intéznem valamit, hazautaztam a szüleimhez, vagy éppen csak péntek volt és nem volt kedvem bemenni, mert titokban már kora délután elkezdődött a hosszú hétvége. Ezek alkalomszerű esetek voltak, amelyek többségében reggel az ágyból/kanapéról hálóingben, a reggeli kávém mellett válaszoltam az e-mailekre, mosogatás vagy takarítás közben mikrofont lenémítva lebonyolítottam egy-egy telefonkonferenciát, majd miután a legégetőbb ügyeket elintéztem, bár a laptopot nyitva hagyva, de magamban a munkanapot lezárva elhalasztottam a komplexebb problémák megoldást, kérdések megválaszolását a másnapi/hétfői személyes találkozásokkal teli irodai napra.

Persze, nem voltam rest főnökeimet rámásolni minden levélre, amit küldtem, ezzel is építve a bizalmat és a látszatot, hogy márpedig otthonról is dolgozom. Ezzel szemben számomra elégtételt adott egy-egy ilyen nap, kiegyensúlyozottabbá váltam, megelőzte, hogy feszültség alakuljon ki bennem a munka és magánélet összeegyeztethetetlensége miatt. A munkakörnyezet változása feltöltött, üdítő volt reggelente egy órával tovább aludni a szokásosnál, mert a 9 órás kanapés munkakezdéshez nem volt szükség sminkre, vasalt ingre, utazásra és reggelizni is lehetett a laptop mellett anélkül, hogy csorba essen a szakmaiságomon.

Kétesélyesnek tűnt: vagy a téli sötétben, pizsamában, pizzaszeletekkel körülvéve napokig ki sem mozdulok majd a házból, vagy egy trópusi napernyő alatt, ananász koktélt szürcsölgetve a legújabb MacBook-om fedezékében tengetem munkanapjaim, mint egy tisztességes digitális nomád. A mindennapi valóságom, mint kiderült, sokkal inkább digitális, mintsem nomád lett. Az első hetek, hónapok azzal teltek, hogy kerestem a megfelelő munkakörnyezetet, előbb a lakás különböző zugaiban, majd kávézókban, co- working irodákban. Mivel kollégáim és akár a szűk csapat is, akivel nap mint nap együtt dolgozom a világ különböző pontjairól kapcsolódnak be a cég online vérkeringésébe, az első dolog amihez alkalmazkodnom kellett az, az időzónák eltolódása. Délelőtt 11-kor kezdődik általában az első megbeszélésem és van úgy, hogy bizonyos napokon a munka este 9-ig tart. Ez a munkaprogram kizárta azt, hogy co-working irodában dolgozzak, mert úgy éreztem, ha este 9-ig ülök egy irodában, akkor az rosszabb, mint a korábbi 9-től 5-ig tartó irodai üzemmód, és az co-working irodák rugalmas bérlete — amikor heti 1–2 napot tölthetsz ott tetszésszerűen — szinte kizárólag mindenhol délután 5 óráig enged a helyszínen tartózkodni.

A kávézókat egy-két kényelmetlenül eltöltött óra után szintén kizártam, mint opciót, ahonnan dolgozhatok. A napom, mint előző munkahelyeimen is, tele van megbeszélésekkel, egyeztetésekkel, csak ez most nem fizikailag történik, hanem videokonferencián. Korábbi tapasztalataimból kiindulva azt gondoltam, hogy e- maileket, elemzéseket, stratégiát lehet írni otthonról, de komplex problémákat megoldani, terméket fejleszteni, egy céget működtetni nem lehet személyes találkozás nélkül. Annak ellenére, hogy hiszek a személyes kapcsolatok erejében, meglepődve tapasztaltam, hogy de igen, lehet.

Nagyon sok online eszköz és megoldás támogatja a cégünk munkáját, de mindez nem lenne lehetséges anélkül a cégkultúra nélkül, ami jelen van nálunk.

Ennek egyik apró, de fontos eleme, hogy videokonferenciában mindenki bekapcsolja a kameráját és dedikáltan van jelen, nem mosogat vagy ebédet főz közben. A megbeszélés kezdete előtt, amíg arra várunk, hogy mindenki megérkezzen, ugyanúgy része az életünknek a „small talk”, mint a fizikai valóságban volt korábban. Elbeszéljük, kinek mi a helyzet a kutyájával, macskájával, gyerekével, éppen merre utazik vagy újabban milyen korlátozások vannak a saját országában a koronavírus miatt.

Mi, európaiak pulóverben, teával a kezünkben irigykedve nézzük az argentin kollégákat, akik napfényben, ujjatlan pólóban, napbarnított bőrrel ülnek az otthonuk teraszán, de elégedetten köszöntjük délutáni kényelmünkből amerikai kollégáinkat, akiknek álmos szemei és a kávé a kezükben árulkodik a hajnali 6 óráról. Íratlan szabály nálunk a kamera bekapcsolása, szinte ez az egyetlen pont, ami biztosítja a lehetőséget az emberi kapcsolódásra. Évente két személyes össznépi találkozó van a cég életében, ilyenkor úgy tekintünk kollégáinkra, mint akikkel évek óta ismerjük egymást, de mégis vannak olyan elejtett megjegyzések, mint „Ó, hát sokkal magasabb vagy mint gondoltam…”

Ezek közül szinte egyik sem állt rendelkezésre a kinti helyszíneken, így maradt az otthoni munkavégzés. Az első hetek a megfelelő otthoni munkasarok megtalálásával teltek. Figyelnem kellett arra, hogy milyen az asztal, a szék, a fényviszony, van-e töltő a közelben, milyen a háttér, mert azért mégis csak ez az a környezet, amiben nap mint nap látnak a kollégáim.

A munkahelyi identitásom és rólam kialakított kép egyik alapja az a pár inches, deréktól felfelé látszó én-részlet, amit nap mint nap megmutatok magamból. Mivel nálunk az otthoni munkavégzés nem egyféle kiszakadás a napi rutinból, hanem ez maga az élet, a munkám, a napom is teljesen másképp néz ki, mint korábban a home office-ban töltött napokon. Reggel korán kelek, elmegyek futni vagy úszni, bevásárolni, majd hazatérve sminket öltök, felveszek egy kényelmes, de elegáns ruhát, leülök az erre a célra kialakított munkaállomásomhoz és elkezdek dolgozni. Sokan azt gondolják, hogy a digitális nomád csak az az egyedülálló, 30 év alatti fiatal lehet, akinek a szakmája fordító, programozó vagy esetleg dizájner.

Én magam egy európai regionális vezetői pozícióban dolgozom teljes távmunkában. A brazil piacért felelős kolléganőm 40 éves elmúlt, gyerekes családanya. Míg nálunk javában zajlott a karácsonyi téli vakáció, őt a dél-amerikai természeti körülmények házon kívülre kényszerítették. Míg férjének a munkája nem tette lehetővé a távollétet, nyári szüneten lévő nagylányával egy óceánjáró kéthetes hajós kirándulásra fizetett be. Az elején aggódott az internetkapcsolat miatt, de mint kiderült gyorsabb és megbízhatóbb hálózat volt a hajón az óceán kellős közepén, mint egy adott pillanatban nálam itthon. Számomra lenyűgöző cáfolata az ő példája annak, hogy a távmunka és a digitális nomád életmód csak bizonyos szakmákban, életkorban vagy életformában lehetséges.

Nyilván pontosan tudom, hogy nem minden munka végezhető távolról, családom és barátaim is dolgoznak olyan munkakörökben, ahol elengedhetetlen a fizikai jelenlét. Csupán azt szeretném szemléltetni a mi cégünk történetével, hogy több munka végezhető gond nélkül online, mint gondolnánk. Nem kell más hozzá, mint a megfelelő mentalitás és egy erre felfűzött cégkultúra. Mivel a koronavírus miatt sokakat felkészületlenül ért a távmunka, rengetegen próbálnak segíteni ott, ahol tudnak.

A nagy online megoldásokat biztosító cégek sorra teszik ingyenesen elérhetővé a platformjaikat, telekommunikációs cégek megnövelik a rendelkezésre álló adatkeretet és nagyon sok szakértő gyűjti és osztja meg a tippeket. Nincs hiány az eszközökből, ezek használatát is sokan könnyen és gyorsan elsajátítják majd, de a hozzá tartozó lelkiállapot, életmódváltás és a cégkultúra kialakítása hosszabb időt vesz igénybe. Nem tudni mennyi ideig lesz szükség a mostani, vagy akár szigorúbb állapot fenntartására, így azt gondolom fontos elejét venni a mentális jóllétnek és ugyanakkor hatékony otthoni munkavégzésnek. A teljesség igénye nélkül, íme néhány tipp ahhoz, hogy jól vészeljük a következő időszakban egyre több embert érintő otthoni munkavégzést:

• Lehetőség szerint találj egy dedikált sarkot a lakásban, ami a munkavégzés területe. Hosszú távon fontos, hogy elkülönüljön a munka és a magánélet fizikai tere, rossz érzéssel fog eltölteni, amikor az ágyadról vagy kedvenc kanapédról is a munka jut eszedbe.

• Különítsd el a munkával töltött időt a minden mástól. Az otthonunk a magánéletünk színtere, itt többnyire az ehhez kapcsolódó tevékenységeket végezzük. Nagy a kísértés, hogy ebben a térben ne ezzel foglalkozzunk, amikor otthonról dolgozunk, így önfegyelemre van szükség. Amikor dolgozol, akkor dolgozzál. A laptopon zárjál be minden más ablakot, és fordítva. Amikor vége a munkára szánt időnek, kapcsold ki az e-mail alkalmazást, a Slack-et és minden mást, ami ehhez kapcsolódik. Otthonról dolgozva az elején nehezemre esett igazán kikapcsolódni, mert egy hosszú, otthon töltött munkanap után, mikor már késő volt bármit házon kívül csinálni, a kikapcsolódás az volt, hogy ugyanazon a kanapén ültem, ugyanazzal a laptoppal az ölemben, mint amivel az egész nap, csupán egy másik böngésző ablakot nyitottam meg…

Nem utolsósorban még akár közelebb is hoz egymáshoz benneteket egy ilyen helyzet, mert a háttérben látod a kollégád könyvespolcát, az otthonának egy szegletét, a kisgyerekét, amint odajön hozzá és akar valamit. Egy új oldalát ismerhetjük meg a józsiknak és melindáknak, akikkel korábban együtt dolgoztunk az irodában.

• Add mindenki tudtára, hogy mikor dolgozol. Családok, gyerekek most együtt kényszerülnek olyan helyzetbe, hogy otthonról kell ellátniuk a munkahelyi, iskolai feladatokat. Mivel otthon vagy, családtagjaidnak értelemszerűen úgy tűnik elérhető vagy. Fontos tisztázni, hogy amikor dolgozol, akkor tényleg dolgozol és kezeljék úgy, mintha nem lennél otthon: a párod ne mondja, hogy le kell vinni a szemetet vagy hogy éhes, a gyerek értse, hogy nem fogtok 5 percenként játszani.

• Tartsatok minél több olyan megbeszélést, amin mindenki részt vesz, mindenki bekapcsolódik és tudtok egymáshoz kapcsolódni. Az egyéni elszigetelődés az egyik komoly veszélye a távmunkának, mint az is, hogy könnyebb elveszíteni így a kapcsolatot a valósággal.

A sort lehetne folytatni, de valószínűleg nem az a legfontosabb prioritás most mindannyiunk életében, hogy ez tökéletesen működjön. Ez a mostani helyzet megugrása inkább talán csak annyiban fontos, hogy visszatérve majd a „normális” kerékvágásba, a cégek, munkáltatók, munkavállalók ezt a kényszerű távmunka kísérletet ne kudarcként éljék meg, hanem mint valami új időszámításnak a kezdetét.

Jó lenne, ha a most otthon töltött időszak nem a „home office” üzemmódban telne, hanem le tudnánk fektetni az alapjait a számos előnnyel járó „remote work” iránynak is.

Nagy kérdés, hogy kik lesznek a verseny győztesei, van-e valós esélye a helyi közösségeknek, kezdeményezéseknek, a lokális megoldásoknak, vagy nagy globális szereplők tarolják majd le a piacokat és a felhasználókat. Szintén érdekes kérdés, hogy kik lesznek a globális játék nyertesei, az Egyesült Államok és a feltörekvő Kína mellett milyen lapok jutnak Európának és azon belül Közép- Kelet Európának, Erdélynek.