2020-evtized-vege

2020, egy évtized vége, vagy egy új kezdete?

Szerző: Faludi Orsolya •  Fotók: Unsplash • 2020. december 31.

Megosztom:

2020, egy évtized vége, vagy egy új kezdete?

Tavaly ilyenkor azon vitatkoztunk, hogy most kezdődik-e az új évtized vagy majd csak jövőre. Idén az év végéhez közeledve, senkit sem érdekel ez már, kivételesen mindenki örömmel temeti a 2020-at, várva várja a 2021-et, mondogatva ez majd más lesz. Egyesek már március óta.
Mindeközben azért titokban egy-egy pillanatra megállunk, szembe menve az árral, mondván, hogy mégsem volt olyan rossz ez az év, vagy félve beismerve azt, hogy nem biztos, hogy minden gyökeresen megváltozik körülöttünk két nap múlva, mikor éjfélt üt az óra, legyen ez bármilyen időzónában
Az egyik ilyen terület, ahol ez számomra nyilvánvalóvá vált, az a távolság. Az idén egyszerre csökkentek és nőttek is a távolságok az én érzékelésben. Sokat hallottuk, hajtogattuk az összefogást, hogy ez most anélkül tényleg nem fog menni. És sokan is fogtak össze sokféleképpen, egyének teraszon énekelve, tapsolva, profilkép-kerettel, de úgyszintén gazdasági szereplők, politikai alakulatok, országok, közösségek. Azt érezhettük, hogy egyek vagyunk, együtt tudunk működni, közelebb kerülünk egymáshoz. Különösen igaz volt ez fizikailag, az összezártság idején.

 

Tehát mondhatni, hogy a járvány közelebb hozott minket egymáshoz, de talán sajnos csak azokat hozta közel, akik amúgy is közel voltak. Ahol távolság volt, ott még nagyobb szakadék keletkezett a vákuumban, érzelmi, gondolati és fizikai síkon is.
Az egyik ilyen terület, ahol ez számomra nyilvánvalóvá vált, az a távolság. Az idén egyszerre csökkentek és nőttek is a távolságok az én érzékelésben. Sokat hallottuk, hajtogattuk az összefogást, hogy ez most anélkül tényleg nem fog menni. És sokan is fogtak össze sokféleképpen, egyének teraszon énekelve, tapsolva, profilkép-kerettel, de úgyszintén gazdasági szereplők, politikai alakulatok, országok, közösségek. Azt érezhettük, hogy egyek vagyunk, együtt tudunk működni, közelebb kerülünk egymáshoz. Különösen igaz volt ez fizikailag, az összezártság idején. Tehát mondhatni, hogy a járvány közelebb hozott minket egymáshoz, de talán sajnos csak azokat hozta közel, akik amúgy is közel voltak. Ahol távolság volt, ott még nagyobb szakadék keletkezett a vákuumban, érzelmi, gondolati és fizikai síkon is. A nyáron sok konyha-demográfus emlegette, hogy lám-lám megugrott a válások száma a karantén alatt, mert most aztán kiderült, hogy ki kicsoda valójában, mikor nincs lehetőség menekülni más életterekbe. De nem is kell ennyire messzire menni, biztosan mindannyian tapasztaltuk, hogy különbözőképpen éltük meg a járványhelyzetet, eltért a vírusról alkotott képünk, és másképpen ítéltük meg mindebben a saját szerepünket. Úgyszintén a vírus elleni védekezésben mindannyian egyénileg belőttük valahova az ideális óvintézkedés mértékét, és biza vérre menő viták alakultak ki akár családon vagy baráti társaságon belül is, ha valaki az általunk vélt ideális alá vagy fölé kalibrálta a sajátját. Nem beszélve a tavaszi „maszk-shamingről”, amikor rá-rá szóltunk másokra, hogy “legyen szívesek… “ vagy minket néztek csúnyán, ha éppen nem volt rajtunk, vagy aznap már másodszor ugrottunk le a boltba, túl a szigorúan szükséges egynél.
A távolság másik dimenziójában, az, ami korábban egy karnyújtásnyira volt, az most hirtelen sokkal messzebb lett. Például a szeretteink, akik bár mellettünk élnek, most távolságot kellett tartanunk, vagy az amúgy is távolba szakadt család és barátok, akikkel a találkozás elérhetetlenné vált. Különös tapasztalás ez nekünk, hiszen a mi generációnk felnőttkorára megszokta a szabadságot, így értetlenséggel áll olyan helyzetek előtt, amikor nem lehet ott édesanyja temetésén, gyereke születésekor a szülőszobában, barátja esküvőjén, vagy akár csak egyszerűen a családi karácsonyi asztalnál.
Ha már távolságokról beszélünk, hozza magát a határ fogalma, amiben szintén erős kettősséget éltünk meg. Míg bizonyos határok elmosódtak, mások felerősödtek. Azon szerencsések, akik nem vesztették el a munkájukat és megtehették, hogy otthonról dolgoznak, megtapasztalhatták a munka és magánélet korábbihoz nem hasonlítható összemosódását. Az otthonunk lett életünk fő tere, beköltözött a munka, az iskola, az online jóga óra. Kávézó helyett ide jöttek a barátok és otthon zajlott az online céges karácsonyi buli.
Mint minden kapcsán, talán itt is viccesen elmondható, hogy kétféle ember létezik, egyik, aki alig várja, hogy visszamehessen az irodába dolgozni meg a másik, aki soha nem menne vissza. Azt hiszem legbelül mindkettő mi vagyunk.
Miközben a hétköznapi élet színterei összemosódtak, más fizikai határok, mint például az országhatárok még jobban felerősödtek. A korlátlan, már-már mindenki számára elérhető utazás most csak a kiváltságosoknak, illetve a bátraknak maradt. Korlátok közé szorított határátkelések, megdrágult repjegyek, törölt járatok, papírok és tesztek, erről szólt az idén az utazás. Míg a világunk a korábbi években kinyílt és nagy lett, az idén kifejezetten összeszűkült. Legalábbis, ami a kifelé való utazást és világtágítást tekinti.
És ha már a kiváltságosoknál tartunk, sokat olvashattunk arról, hogy mint szinte minden, a járvány is mennyivel növelte az egyenlőtlenségeket a világban és a társadalmunkban. Többen írtak már arról, hogy kik az idei év nyertesei és kik a vesztesei, és sajnos a legtöbb területen az idei év sem cáfolt rá arra, hogy anyagi lehetőségeink határozzák meg azt, hogy mi lehetséges. Egy új dimenziót azonban a gazdasági szempont mellett igenis sajátosan felerősített az idei év, ez pedig a mentális egészség és megküzdéshez szükséges lelkierő. Egyesek egész évben facsarták a citromot a limonádéhoz, eleget téve az optimisták kedvenc intelmének, miszerint, ha az élet citrommal kínál, akkor ez a teendő. Ők azok, akik az idén nyelvet tanultak, online tanfolyamot végeztek, élvezték a szeretteikkel eddig nem tapasztalt minőségi időt, könyvet írtak vagy kovászt dédelgettek. Mások ez idő alatt belefásultak a bezártságba, a leszűkült élettérbe, egymás idegeire mentek és várva várják a mentőövet, a 2021-et, ami két nap múlva itt van. Talán elmondható, hogy az idei év különdíját a megküzdéshez szükséges belső erő kapja, de rögtön követi ezt a közönségdíj, ami a szerencsének jár. Mert van ami nem hozzáállás kérdése. Az, hogy sokan olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha akarjuk, megtehetjük, hogy fejben elmenekülünk a vírus elől. Ha akarjuk, megtehetjük, hogy nem olvasunk híreket, nem veszünk tudomást a helyzetről és időről időre úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. De sokan, leginkább azok, akik az egészségügyben dolgoznak, nem tehetik. Számukra nincs home office, nincs buborék, amibe menekülni lehet és számukra a járvány nem relatív, a vírus pedig nem hit kérdése.
Tavaly ilyenkor azon vitatkoztunk, hogy most kezdődik-e az új évtized vagy majd csak jövőre, az idén ez már senkit sem érdekel. Az, aki azt vallotta, hogy 2020-szal kezdődött, nyugodt szívvel hajlik arra, hogy ez biza rossz start volt, egye fene, kezdjük újra, legyen a többieknek igaza. Ha meg most kezdődik, akkor vajon mit hoz ez az új? Az már szabad szemmel is látszik, – legalábbis a világnak azon a felén, ahol jó dolgunk van-, hogy a mindenféle hiányérzet mellett, egyre nagyobb teret nyer a minimalizmus. Míg a tavasz a liszt és wc papír halmozástól volt hangos, az év végére többen eljutottak arra a felismerésre, hogy végül is lám-lám így is lehet élni, nincs szükség arra a sok mindenre. A vasalt ing helyett mackónadrágban is pörög a munka, személyes találkozók, utazások helyett ugyanolyan jó a videóhívás is, és hát nem rossz a több Balaton, kevesebb Adria, még ha ez a lehetőség sokaknak sajnos csak ősszel jön el, mert nyáron megfizethetetlen vagy a foglalás lehetetlen. Egy dolog talán kérdés nélkül kivétel, az iskola. Abban talán mindenki egyöntetűen egyetért– ezúttal kivételesen még a diákok is-, hogy az iskolára, na arra bizony szükség van, márpedig az otthoni négy falon kívül.
Most úgy tűnik 2020-ra a koronavírus járvány miatt fogunk leginkább emlékezni, de sokan emlegetik azokat a gyökeres változásokat, amik fényében önmagának a vírusnak az emléke akár teljesen elhomályosodhat. És persze nagyon sok minden történt még ebben az évben a járványon kívül, úgy a nagyvilágban, mint a mi kis életünkben, de az előbbi jelentősége talán abban rejlik, hogy egyetlen olyan élmény van, ami világszerte közös, és ez a koronavírus. Én nem tudnék hasonlóan intenzív, globális, közös társadalmi élményt említeni, ami azóta történt, hogy én megszülettem.
Hogy visszatér-e a „régi-új normális”, hogy tényleg katalizátor szerepe van a járványnak és új időszámítás kezdődik majd, nem tudjuk. Én személy szerint úgy tekintek most a világra, mint egy hógömbre, amit, ha felráznak, nem látunk semmit csak a fehérséget. Idővel kitisztul a kép, de a hópelyhek már nem a régi helyükre rendeződnek vissza.
Egy új, izgalmas és harmonikusabb rendeződést kívánok mindannyiunknak!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.