Jól saccoltam. Ricsi valóban öt évvel volt idősebb mint én, s legalább háromszor ennyivel tapasztaltabb. Nagyon gazdag szülők gyereke. Egyetlen gyereke. Többre nem volt idő. Kipipálták, majd továbbálltak. Pénz akármennyi, ami pótolni hivatott a szeretetet és minőségi időt. Így aztán Ricsi ott keresett vigaszt, ahol tehette.

Együtt dobbantam vele, szavai nyomán úgy szabadult fel a lelkem, mintha addig fogságban tartották volna. Azt hiszem, valójában tőle tanultam a legtöbbet. Magamról, a tiszta szeretetről, az elfogadásról, a másik be-, majd kiengedéséről. Mert ő ilyen volt. Szabad. Független. Erős. És oszthatatlan. Mindig maximálisan kihasználta a pillanatot. Addig, de csak addig maradt, amíg dolga volt. Annak végeztével továbbállt. Lelkiismeretfurdalás nélkül. Tiszta volt. Rendet hozott, rendet hagyott maga után.

S hogy milyen volt vele a testi szerelem? Természetes. Magától értetődő. Nem volt benne semmi para. Én, aki feszengtem, szorongtam amiatt, hogy talán egyedüli vagyok, aki tizenhét évesen nem kellett senkinek. Egy őskövület. Egy roncshalmaz. Odasétált hozzám, és azzal a természetes huncutsággal, ahogy megszólított — bevezetett önmagam és ezt követően a testi szerelem birodalmába.

Nem engedte, hogy elsiessük.  — Tudok várni rád, kicsi! Ez egy akkora élmény, amit nem szabad elkapkodni, elsietni, letudni. Egy életre szól. Csináljuk meg rendesen. Nem értem, nem is érted, hanem magunkért és a szerelemért.

Azzal a természetességgel, ahogy szeretett, elfogadott, finoman elviccelődött a hibáim felett — elérte, hogy megismerjem, elfogadjam és én is megszeressem magam. Fantasztikus barát volt. És ennyire csodálatos szerető is. Lépésről lépésre mutatta meg az utat. Hogy míg mások a kapkodásról, a megfelelési kényszerről, a letudtam érzéséről számolnak be — nekem maga volt a természetesség.

Nem kapcsolódott hozzá feszültség, gátak, félelem, kényszeres viselkedés, vagy gondolatok.
Csak én voltam és ő, na meg a határtalan, semmihez sem fogható, überelhetetlen szerelem.
Azt mondják, a Nő örök időre emlékszik majd arra, akivel élete első testi szerelmét éli meg.
Ricsi ebben is mester volt.

Nem önmagát égette belém, hanem a szerelmet. A hitet, hogy ennek a csodának a magja bennem van. Mindig velem van, hiszen magamban őrzöm, tehát bármikor mással is átélhetem. Ha szeretve vagyok és szeretek. Ennél többet, jobbat soha nem kívánhattam magamnak.

Ez az első feltétel nélküli elfogadás volt későbbi gyógyulásom táptalaja. Valahogy esélyt kaptam újraélni azt a szimbiózist, amit Peti születése elvett tőlem. Azt követően úgy éreztem, csak második lehetek. Örök vesztes. De Ricsi megmutatta a központi páholyt. Ami bennem volt. Amit én építhettem és rombolhattam le aszerint, hogy éppen hogyan álltam magamhoz. Ricsivel ma is gyakran találkozom. Minden egyes alkalommal elámulok azon a lazaságon, tisztaságon és renden, amit maga mögött hagyott. Felesége van és gyermekei. Akiket szintén jól ismerek. Ricsire nem úgy tekintek, mint életem első igazi szerelmére, hanem mint egy igaz barátra. Az Emberre, aki közel állt Istenhez anélkül, hogy ezt hirdette volna. Nincsenek bennem kusza érzések, zavargások. Csak a nagy tisztaság és nyugalom. Hogy számíthatok rá, és ő is rám. Bárhogyan is alakuljon az életünk.

Távozása után nem maradt űr bennem. A tanulásnak szenteltem magam. Akkor annak jött el az ideje. Hogy végre kitaláljam, kidolgozzam és megtaláljam azt, hogy mi leszek és ki leszek. Potenciál bennem akármennyi. De nem találtam az igazit. Azt, amit egy életidőre tudtam volna magaménak gondolni. Érdekelt a pedagógia — természetesen magyar tanári pozícióban. Ugyanennyire az újságírás. Ennél kicsit kevésbé a színészet. A pedagógia mellett döntöttem úgy, hogy közben tudtam, soha egyetlen napot sem fogok tanítani. Első könyvem nyersanyagához éppen kiadót kerestem.

A férfi, akit ajánlottak, mély benyomást tett rám feleségével együtt, már az első találkozáson. Átvették a kinyomtatott könyvanyagot, majd leléptek. Ki voltam én, hogy keressem őket? Mi volt az én szavam az övékével szemben? Miért és kinek kellett volna kiabálnom, amikor rájöttem, hogy becsaptak? Örömöt éreztem. A sokkon túl — a befutott író öröme tombolt a szívemben. Annyira jót írtam, hogy ezt el kellett lopni. Le kellett nyúlni, el kellett vinni és ki kellett adni. Nem az a lényeg, hogy kinek a neve szerepel a mű alatt, hanem az, hogy ki akarták adni. Úgy érezték, hogy a világnak szüksége van erre.

Arra gondoltam, ha majd híres leszek — egyszer elmesélem ezt a történetet. Nem fedem fel a könyv címét, mert soha nem az a lényeg, hogy melyik műre utalok, vagy ki követte el a lopást. Mindenki megszenved előbb-utóbb rossz döntéseiért. Ők is meg fognak. És mindezt Ricsi és a vele töltött idő érte el bennem. Innen megkétszerezett erővel folytattam az írást. Hiszen valami olyasminek voltam a birtokában, ami kincs volt. Amiért megérte vétkezni, lopni, csalni. Felfoghattam volna úgy is, mint kamaszkorom nagy pofára esését. Amikor Sanyit vitte el tőlem Krisz. De az a tapasztalat tanulságul szolgált.

Ahogyan a Ricsivel töltött idő is. Amikor megtanultam — értékes vagyok, született kincs, mindig győztes, első, legjobb — csak a világnak van szüksége arra, hogy mindezt felismerje.

És a világ kezdett készen állni arra, hogy elfogadja tőlem azt, amit adni tudtam.
Magamat.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!