30 okt Levél a Túlvilágra Éljen a forradalom…
Levél a túlvilágra
Éljen a forradalom…
Drága Maresz,
Az unoka eljutott abba az életkorba, amikor természetszerűleg elkezdi megkérdőjelezni a szülei minden egyes tettét és elveit. A fiúnk meg úgy érzi, hogy amikor sikerül lábra állnia, a fiával való kapcsolatának a talaján – mindegyre kirángatja valaki alóla, a biztosnak hitt felületet.
Mintha nem a tegnap történetek volna egetrengető egymásnak feszüléseink… Mintha nem a tegnap kérdőjelezte volna meg minden egyes viszonyulási pontunkat… Mintha nem is a tegnap égetett volna fel minden hidat, hogy azt higgyük, esélye sem lesz a visszatérésre… Mennyire könnyen felejt az ember. Mennyire hajlamos a dolgok fehéren és feketén való kezelésére. Az egyetelen igazságra, melynek egyedül ő maga van birtokában.
Természetesen nem könnyű azzal szemben harcolni, akit az ember a legjobban a szeret. Nem könnyű megemészteni, hogy akinek életet adtál, tápláltad, tanítottad és szeretted – egyik napról a másikra úgy dönt, hogy megkérdőjelezi minden egyes kötödésedet a világhoz és magához.
A szeretetben – úgy vélem – semmi sem könnyű.
De pláné a lemondás nem.
A szabadon engedés. Az eltávolodás. Az elengedés.
És a folyamatos tudatosítása annak, hogy mindez nem ellened irányul.
A természetes fejlődés jele.
Ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat – le kell csupaszítani mindent, amivel felruháztak. Különben az egész nem lenne más, mint tudatos jelenlétet mellőző idomulás. Amire az állat is képes. Az ember azonban ennél sokkal több. A valós kapcsolat érdekében meg kell tagadnia önmagát és azt ahonnan vétetett. Elegendő bátorságot kell gyűjtenie annak érdekében, hogy szembe szálljon azzal, akinek életét köszönheti. Számba kell vennie azokat az értékeket, melyekről azt hitte örökérvényűek.
Meg kell járnia önmaga világ próbáló útját, ahhoz, hogy tapasztalatokkal felvértezve érkezhessen haza. Ez nem a szülőről szól. Hiszen ahogyan Istennel való kapcsolatunkban is szabad akarattal rendelkezünk, úgy a gyermek- szülő kapcsolat, ennek mintájára kell szerveződjön. A szabad akarat és a feltételek nélküli szeretet mintájára.
Mindegy, hogy kivé leszel, mennyire erősen feszülsz majd nekem, mekkorát robban a saját forradalmad – én itt leszek.
Vagyok, aki vagyok.
Nem tökéletes, de mindig szerető és elfogadó fél a kapcsolatban.
Neked közben meg kell járnod a saját poklodat. Szembe kell menned azokkal a démonokkal, akik mélyen benned lakóznak, meg kell tagadnod mindent, amit addig örökérvényűnek véltél – hogy végül, önmagad lehess.
Az én feladatom egyszerű: szeretnem kell.
És ettől válik az egyik legnehezebb kihívássá.
Hiszen a szeretet nem fél. Nem szorongat. Nem tart rabságban. Nem korlátoz. Nem tud helyetted dolgokat. Hanem van, elenged, majd visszavár.
Nem lenne fair Józsikát emlékeztetni ezekről az általa generált gerilla harcokról.
A fájdalomról, amit ezek által bennünk okozott.
A tanácstalanságunkról, mely barázdákat vésett a lelkünk mezején.
A félelemre, hogy lesz e ereje visszatérni, oda ahonnan vétetett.
Ezekre most neki, magának kell rájönnie. Ez is a gyógyulási folyamat része. Hogy részesülünk abban a kegyelemben, hogy életünk során – innen is, onnan is rálátást kaphatunk a dolgokra.
Nemrégiben forradalmárok, ma már rendszer, ami ellen harcol a kiskamasz.
Nemrégiben szülők – ma már nagyszülők, akik pontosan tudják, létezik visszatérés.
Megbocsátás.
Egymás keblére borulás.
És minden fájdalmat eltompító szeretet.
Mert a dolgok nem önmagukért vannak – egy jól megszabott koreográfia részei, melynek elemeiként, kegyelem, hogy időnként rálátást nyerhetünk mindenre. Színére és fonájára – míg végül elénk tárul az egész csodálatos minta, a maga hibáival, elejetett szemeivel, lazára hagyott fonalvezetésével – melyek egyedivé teszik történeteinket.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenharmadik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
