Abban bízik, hogy egy egyre jobb autó, technikai eszköz, kényelmesebb, szebb vagy márkásabb cipő, elegánsabb ruha azért az árért magával hozza az Élet értelmét is, amelyet az egyre több időt követelő gürizésben veszít el. A kényelem és érdekek oltárán áldozunk fel barátságokat, kapcsolatokat, és minden olyant, amiért lelki értelemben dolgozni és áldozni kell.

Józsika nemrégiben kiskutyáért könyörgött. Pontosan tudod, hogy Kinga mennyire tisztaságmániás… Mintha az ürítés, a por, a kosz, a szagok, a test működése nem lenne az élet szerves része. Ha tehették volna, elhallgattatják a gyermeket egy robot kutyával, amit ki és be lehet kapcsolni, hogy csak akkor működjön, ha ez nem zavarja meg senki kényelmét. De a gyermek, hála Istennek, kitartó. Addig uzsukált, amíg végül közösen kiválasztottak egyet, ami megfelelt árban, természetben, nagyságban és mozgásigényét tekintve a család követelményeinek. Ez volt talán a legnehezebb…

Régebben mi nem így döntöttünk, vagy választottunk barátot, társat, állatot, kedvencet. Amikor hazahoztam Mukit — az nem azért történt, mert tudtam róla, hogy ritkán ugat, nem nagytestű jószág, tömbház kompatibilis, képes alkalmazkodni a család mindennapjaihoz és nem hajlamos a rákos megbetegedésekre vagy fülgyulladásra — hanem egyszerűen amiatt, mert a gyerekek házi kedvenc után áhítoztak, ennek a kutyusnak meg olyan pofija volt, hogy egyszerűen nem lehetett otthagyni.

Én ugyanis nem azt tartom a családunk legnagyobb teljesítményének, élmény csokrának, legszebb emlékének, hogy a hetvenes évek végén sikerült eljutnunk Olaszországba — holott mennyi munkánkba, utánajárásunkba került… — hanem azokat, amikor közösen elmentünk pecázni. Vagy megtanítottuk Mukit ülni és pacsit adni. Hogy ezen a meglepő sikeren Józsika úgy nevetett, hogy bepisilt. Hogy hiába volt kilenc éves nagyfiú, nem kapott szidást. Vele nevettünk. Hogy emiatt nem szorongott vagy szégyenkezett, hanem évekig emlegette társaságban, hogy a nevetéstől a vizeletét sem volt képes szabályozni. Én ezekre az apróságokra emlékszem.

A nagy dolgokat ugyanis görcsösen túllihegjük.
Eljutottunk Bora Borára… — tudnotok kell, hogy ez mekkora áldozatot jelent a családnak. Hogy pontosan mekkora annak az összegnek az értéke, amit mi ebbe belefektettünk. Hogy pontosan mennyivel (pénzben mérve, természetesen) vagytok többek, mint más gyerek, akinek fogalma sincs róla, hogy egyáltalán létezik Bora Bora.

Tényleg?
Így lenne?
Ez lenne az élet értelme?

Vagy azok az apró dolgok, amiket az idő naggyá varázsol élményekben, emlékekben, értelemben és szeretetben mérve. Mert a valóság talaján a legkisebb magokból lesznek a legnagyobb fák, aminek a lombjai árnyékában és csendjében az Én időről időre üzenni tud.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.