03 júl Levél a Túlvilágra Fától, fáig…, anyatej, hangyatej, ecet…
Levél a túlvilágra
Fától, fáig…, anyatej, hangyatej, ecet…
Kedvesem. Abban a reményben fekszem és ébredek, hogy egyre kevesebb nap választ el a veled való találkozástól. Dönthettem volna másként is halálodat követően. Lehettem volna az a férfi, aki a mélységes gyász után összeszedi a fájdalom által szétszórt darabjait és visszaül az Élet vonatára még egy körre. Megismerkedik új utasokkal, a táj szépségét csodálva, talán megfogja valakinek a kezét, ismételten felfedezi a csodát, amelyet birtokoltál, de nem vittél magaddal és beteljesít még egy szerelmet.
De egyszerűen nem lehetett…
A kettőnk közötti kapcsolat nem erre az életre szólt. Túlmutatott a halálon, életen, belenyúlva az öröklétbe, az egy-szerelmek világába, amely minden más utazást az emlékek országán kívül lehetetlenné tesz. Nem tudom lehet-e választani betegséget. De azzal a gyanúperrel élek, hogy nekem ez összejött. Egyik napról a másikra vesztettem el mindent a mából, hogy egyre jobban birtokolhassam a múltat. Amelyben még vigasztal ölelő karod, hallom összetéveszthetetlen pihegésed és fejedet a mellkasomra hajtva közösen hisszük, reméljük, majd tudjuk — szerelmünk örökre összeköt.
Nem mindig volt így. A legnagyobb dolgokhoz ki kell üresedni, szélesre kell tárni az ajtókat, fel kell nőni. A szenvedés árkokat, sáncokat, tereket kell ásson magának a lélek termeiben, hogy befogadhassa a csodát. Amihez ezek nélkül képtelenség eljutni. A legnagyobb hibákat akkor követtük el, amikor az időt végesként kezeltük. Rettegtük a szenvedést, mert azt hittük, örökké tart. Vasmarokkal fogtuk a szerelmet, mert abban bíztunk, hogy birtokolhatjuk. Akárcsak az életet… Melyet jelenléted tett ünneppé, elfogadhatóvá, megélhetővé, jelenné, mosttá.
Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megtanultuk, semmi sem állandó. Ha az ember nem hadakozik, kapálózik, szűköl és kiabál, hanem csendben kivár, sodródik és figyel — meg fogja találni azokat a menekülési útvonalakat, amik kijuttatják a part száraz biztonságába. Ahol kifújhatja magát ideig-óráig, pihenhet, új terveket kovácsolhat, majd visszaúszhat a mélybe, hogy legyőzze önmagát, félelmeit, az árt és sodrást — egészen önmagáig — amitől egy életidőn át menekül és amit egy életidőn át keres.
Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megtanultuk, hogy a sodrások közepette nem lehetünk egymás ellenségei. A csónak közös, az irány azonos, az erő megkétszereződik az egyetértésben és szeretetben.
Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megértettük, hogy gyermekeink ajándékként trappoltak végig életünkön — olykor megkeserítve, máskor meggazdagítva azt, de semmiképpen nem egyedüli célként és értelemként. Dolgunk volt előttük is, céljaink lesznek utánuk is. Ez egy útszakasz volt, amely varázslatossá tette az utazást, de közel sem juttatott el a végállomáshoz.
Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megtapasztaltuk, hogy a szerelem nem kizárólagosan a testiség. De azon keresztül juttatott el az út egymásig, önmagunkig, majd az egymásban felfedezett, az egymás által teljessé tett legmélyebb valónkig.
Talán jó negyvenesek lehettünk, mire megtanultuk kezelni önmagunkat és egymást. Használni a zajt és a csendet, majd uralni azt. Nem egymás ellen fordítani, hanem szolgálatunkba állítani, hogy idejében felismerhessük mikor van a szó és mikor van a csendek ideje.
Mert mindennek ideje van.
Szabadságnak, szerelemnek, fájdalomnak és örömöknek, zajoknak és csendeknek, tanulásnak és felelésnek, születésnek és szülésnek, a gyermekek befogadásának és elengedésének, az együttlétnek és magánynak, és életnek és halálnak…
Mert kezdetben van a zene. Amikor még lépegetni sem, nemhogy táncolni nem tudunk.
Aztán van a tánc — a maga lépéseivel.
Majd a páros táncok ideje, mely elvezet az egyetlen nagy koreográfiához, melyben a kettő eggyé lesz, az élet a maga örömeivel és fájdalmaival zenévé szelídül, a halál meg csenddé, amelyben újra lehet születni — életre és halálra. Fától fáig…
Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem
Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben
…
Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet
… (Kányádi Sándor)
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonhatodik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
