Az apám fantasztikus ember volt. Tette, amit tennie kellett. Gyermekként soha nem gondolkodtam el az anyámmal való kapcsolatáról. Egyáltalán, valaki megteszi? Magától értetődőnek vettem. Hogy vannak, hogy együtt, ugyanabba az irányba húzzák a szekeret egy életidőn át. Sokáig részt sem vett a nevelésemben, anyámra hagyva a gondoskodást, szeretetet, gügyögést. A kezdeti távolságtartás nehezen szabott utat számunkra egymás felé.

Tizenéves lehettem, amikor először kimondottan örvendett annak, hogy felkerestem barlangjában. Nehezen találta a szavakat. Látszott, hogy igen sokat akar mondani, amikhez a szó nem a kifejezés eszköze. Csendben maradt hát.
Jól fogott volna az útravaló.
Magam felé, a lányokkal való kapcsolataimban, a fiúkkal való érintkezéseimben és a szexuális fejlődésemet tekintve.
De nem beszélt.
A csend ölelt körül minket és tartott fogva egy életidőn át.

Magamra voltam utalva. Igaz, a nővérem sem járt sokkal jobban. Anya számára még inkább tabut jelentett a szexualitás. A nővéremet patyolat tisztán vitték el a szülői háztól. Látszott rajta a zavarodott megtörtség, hogy valami, ami eddig tabunak számított, innentől kezdődően cél és feladat. Út a gyönyör és kiteljesedés felé. És nem a Pokolba, ahogyan eddig hirdették. Ugyanezt a zavart éreztem rajtad is, kedvesem.

Ahogyan teljes sötétségbe tapogatózva elkerültünk egymás elé, és valamiért mindenki elvárta tőlünk, hogy azonnal, zsigerből éljük és cselekedjük azokat a dolgokat, amikről eddig gondolkodnunk sem volt illő, játsszuk azokat a szerepeket, amiknek sem szövegkönyve, sem kerete nem jelentett ismerős terepet számunkra.

Azokban a percekben, amikor saját apaságomat tervezgettem azoknak az útravalóknak a fényében, amivel én magam voltam felvértezve, talán ez volt a legfontosabbak egyike, amin változtatni szerettem volna. A sötétséggel szembeni megküzdés. Mert pontosan tudtam mit jelent vakon végigjárni a legéletbevágóbb utak egyikét, mindenféle előzetes felkészítés nélkül. Aztán felnőttek a gyerekek és természetesen tőled vártam el, hogy megtedd azt amire mindig is készültem. Ugyanúgy, ahogyan apám is tette anyámmal szemben. Rugdostuk át a labdát egyikünk udvarából, a másikéba, míg a gyerekeink saját labdát szereztek és saját szabályok mentén el nem kezdték játszani saját játékukat. Utána sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhetett… Mígnem most kellett feleszmélnem, idős fejjel, az utolsó pár méteren a válaszok mindegyikére.

Így válik a szülőség a következetesség és összeszedettség szinonimájává. A kertész munkájához hasonlóvá. Amelyben központi elemet jelent a tervezés. Most, ma kell elvetnem a bizalom, a feltételek nélküli szeretet, az átláthatóság, az elérhetőség és a szeretet magjait, hogy évek múlva, amikor igazán fontos lesz, életmentő hatású, ketten, együtt le tudjuk aratni gyümölcseit.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.