Az életet ráadásként kaptuk.
Az olyan, amilyen.
Azokkal az emberekkel és úgy, ahogyan vannak.
Sem családban, sem szerelmi kapcsolatban, sem munkahelyi körülmények közepette nem lehet opció a másik megváltoztatása. Őérte felelősséggel nem én tartozom. Nekem egyetlen felelősségem van — de az komolyabb mindennél — önmagam.

Ha ezt az Én-t megtanulom kezelni, ura lehetek Életnek és Halálnak, időnek és fájdalomnak, örömöknek és boldogságnak, de sokkal inkább annak a megelégedettségnek, amely kimondatja velem, ennek most így és itt volt helye. Meg kell tanulnunk nem végesként kezelni önmagunkat, életeinket, időszakainkat — amelyek, akár a koncentrikus körök — újra és újra megörvendeztetnek bennünket egy újabb eséllyel, amely közelebb visz önmagunkhoz, a legmélyebb tanításokhoz, az időhöz, a másikhoz és a bennünk élő Istenhez.

Tanulni vagyunk itt.

Kegyelem a megfelelő életkörülmény, a bennünket megörvendeztető kapcsolatok, amelyek színesebbé teszik a tanulással töltött mindennapokat, de leginkább az ismétlés. Soha nem egyszer szembesülünk a tananyaggal. Soha nem csak egyszer tehetjük próbára frissen szerzett tapasztalatainkat. Hanem egy egész életidő áll a rendelkezésünkre, hogy újra és újra próbálhassunk mindent, egészen addig, amíg már betéve tudjuk.

A tananyagok sem egyszerűek.
A szenvedés formáló ereje.
A szeretet hatalma.
Az empátia nélkülözhetetlensége.
A megbocsátás kegyelme.
Az elengedés.
Élet és Halál.

Szabály mindössze egy van. A feltétel nélküli szereteté — mely nem a másikon, hanem a saját megélésen és hozzáálláson változtat, annak érdekében, hogy a tanulás körülményei optimálisak legyenek. Körbe és körbe — mint a piaci vásártér fonott kosarú hintáján — élettől, életig, haláltól halálig — amíg igeneink és nemeink egészen tiszták nem lesznek, mint a lelkünk, mely a belesimulás hófehér ruhájába öltözik.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizenhetedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.