21 jan Hála Harmincadik rész
Hála
XXX. rész
A második napom is hasonló hangulatban telt. Legutóbb a reptérről jelentkeztem be Andrisnak. Tehát ma esedékessé vált az ismételt telefonbeszélgetés. Nem igazán szeretek telefonon trécselni. A mély lelki dolgokat nem lehet megtárgyalni, hiszen oda elkelne a szemkontaktus, a másik ember közelsége, a belőle áradó pozitív és negatív energiák. Míg történések nem igazán voltak, amikről be tudtam volna számolni. Kivéve a lelkiek.
Ami a tájat illeti, hol láttam, hol nem. Vitathatatlanul gyönyörű helyeken zarándokoltam. De egyszerűen nem voltak képesek behatolni a lelkemig abban a káoszban, ami bennem uralkodott. Talán visszafelé jövet. Amikor otthagyom majd a manrézában minden egyes terhemet. Akkor majd esélyem lesz látni a tájat, a maga teljes valójában.
Második napom szálláshelye homlokegyenest más volt, mint az első napé. A bookingon nem derült ki, hogy egy olyan helyre kerülök, ahol a család is abban a házban él, amelyben a szobát adják ki. Mivel rettenetesen fáradt voltam, tisztálkodás után azonnal ágyba bújtam. Nem is kínlódtam az evéssel. Semmi értelme nem volt. Reggel farkaséhesen ébredtem, de este nem volt gusztusom semmihez. Feküdtem a tiszta, fehér parasztház szobájában és hallgattam a szokásos hangokat. Ugyan más nyelven beszéltek — de éppen olyan hangok voltak, mint amik végigkísérték az életemet gyermek-, majd felnőttkoromban.
Kivéve az állatok hangja. Az hiányzott Andrissal való életemből.
A gyerekek azonban éppen úgy civakodtak, mint otthon az enyémek.
A férj és feleség pontosan úgy élcelődött és halkan mormogott.
A szülők éppen úgy fedték meg hibázó gyermekeiket.
A lábasok, fazekak, tányérok és evőeszközök éppen úgy csengtek, bongtak, csörögtek és ütköztek minden nyelven, minden egyes tájékon.
Csak az ember van állandó keresésben.
Más minden és mindenki ott van jól, ahova letették.
Arra, amire szánták.
Úgy, ahogyan használják.
Azzal, akivel együtt élni kényszerül.
Kivéve mi magunkat. A folyamatos kutatással, túlgondolással, elégedetlenséggel, a jelen időben való élés képtelenségében.
Az itt és most tagadásában.
Amikor Kata és Andris között megtörtént a vízválasztó találkozás — mindannyian megálltunk egy pillanatra.
Az, hogy a pillanat évekig eltartott — csakis annyit jelentett, hogy ennyi időre volt szükségünk.
Ha akkor Kata nem erőltette volna, még tovább halasztgatom.
De ragaszkodott az Andris visszafogadásához az életemben.
Fogadalmat, egyezséget kötöttünk.
Amit egyedül én tartottam be.
Ő nem.
Kilépett. Felszabadította magát. Elment. Szó nélkül.
És én nem álltam meg már egy pillanatra sem. Továbbrohantam. Pedig meg kellett volna állnom, minden egyes alkalommal. Minden egyes állomáson. Az egyetemi éveimet végigvonatoztam az otthonom és az egyetem között. Idegesített, bosszantott az időveszteség. Hogy minden egyes állomáson megáll a személyvonat. Miközben nem a sebesség, hanem a megállók voltak fontosak. Nem a rohanással van baj — hanem a megállók elbliccelésével. Azok nem véletlenek. Megállok egy pillanatra minden egyes szint meglépése előtt — hogy egészen biztosan érzékeljem önmagamat és betöltendő helyemet, ahhoz, hogy helyes irányba tudjam folytatni az előttem álló utat.
A hangok is irányadók. Ezek az ismeretlen helyen, idegen nyelven, mégis oly annyira ismerősen visszaköszönő hangok. Lehetnének akár a mi családunk hangjai is. Csak be kell hunynom a szememet és visszavezetnek önmagamhoz. Minden egyes állomáshoz. A gyermek önmagamhoz, a medikus önmagamhoz, a toporgó, tanácstalan önmagamhoz, akinek fogalma sem volt mire szakosodjon, a friss feleség önmagamhoz, a fiatal édesanya önmagamhoz — aki rettegett, félt megállni ebben az új szerepben, hogy nehogy ez az éppen kialakult, pályakezdő szerepe halálát jelentse. Egyetlen állomást sikerült tiszteletben tartanom. A krízisét. Amikor a férjemmel és barátnőmmel együtt — kissé önmagamat is elveszítettem, ahhoz, hogy a következő lépésben megtaláljam azt.
A Kata halála után sem álltam meg. Épp csak a temetés idejére. Amikor a beszéd miatt összeszedtem a gondolataimat. Majd rohantam tovább. Lettek hétfők és péntekek, programok Kata nélkül, házasság kihívások és elszámolások nélkül — felnőttek a gyerekek. Ezzel együtt észrevétlenül mi magunk is megöregedtünk. Ami adott egyfajta biztonságot. Kényelmet. Eredményezett egy cseppet sem egészséges hátradőlést. Amikor már minden mindegy. Nem kell változtatni semmin, hiszen nem éri meg. Ennyi fért bele. Nem állunk olyan rosszul.
De engem nem ebből a fából faragtak.
Az az ember vagyok, aki végig kell járja az utat.
Akinek be kell töltenie minden egyes rendelkezésére álló percét.
Hogy soha ne érezzem úgy, hogy hiábavaló volt.
Mert abba képes lennék belebetegedni akár.
Másnap estére ebben a hangulatban értem el a manrézát.
A manréza egy csodálatos, frissen felújított, saját kápolnával ellátott közösségi ház volt.
Néhány szerzetes lakta, akik lelkivezetéssel foglalkoztak.
Tették ezt csoportokkal és ahogy az én esetemben is volt, egyénekkel.
A pap, akivel egyeztettem egy, az országunkból elszármazott jezsuita volt, aki annak ellenére, hogy fiatal kora óta élt mindenhol a nagyvilágban, a lelkében őrizte nyelvét, kultúráját, otthonát. Fontos volt számomra, hogy ha már ő lesz az egyedüli ember, akivel a rendelkezésemre álló három hét alatt érintkezem — történjen ez a saját anyanyelvemen. A lélek azon a nyelven képes megnyilvánulni a legjobban, amelyen gyermekkora óta verbalizál bent és kint egyaránt — félelmet, fájdalmat, szenvedést, várakozást és szeretetet.
Nem sokat beszélgettünk aznap este. Tiszteletben tartotta, átérezte fáradtságomat, mely ólomsúlyként nehezedett rá nem csak végtagjaimra. — Jöjjön kérem, megmutatom a szobáját, s holnap reggel mindent megbeszélünk. Most az a legelső, hogy kipihenje magát. Nem kellett noszogasson. Miután lezuhanyoztam úgy aludtam el, mint aki napok óta nem látott ágyat.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
