Hála Huszonnyolcadik rész

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2022. január 7.

Megosztom:

Hála

XXVIII. rész

Még aznap elindultunk, hogy ha későre is, de a szülei mellett lehessünk. Nem igazán ismertem őket. Néhányszor találkoztunk az eltelt évek alatt, de soha nem ápoltunk szoros kapcsolatot. Ahogy Kata sem. Igyekezett a legszükségesebb rájuk szánt időre korlátozódni. Mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi történt. Mi késztette arra, hogy szó nélkül, búcsúzás nélkül elmenjen. Istenem, a legjobb barátnője voltam.
Ha arra kért volna, talán még ebben is támogatom. Az eltántorítás elsősorban magam miatt történt volna. Nélküle elképzelhetetlennek tartottam az életet. Hozzám tartozott. S most ez a részem meghalt. A szülei kétségbeesettek voltak. Fogalmuk sem volt, hogy mitévők legyenek. Ültek összeölelkezve a csendben, amelyet mindegyre valamelyikük zokogása tört meg. Másnap reggel Andrissal elintéztük a temetéssel kapcsolatos teendőket. Annak ellenére, hogy orvosok voltunk, még nekünk sem javallották a Kata testével való szembesülést. Pedig annyira szerettem volna. Amíg itt volt, fizikai valójában, mint egy báb, amelyből kirepült a lélek — úgy éreztem mellettem van. Elérhető. Visszafordítható — ha igazán erősen akarom. Az érzéseim a végletek tartományában mozogtak.
Hol dühös voltam, hol lemondó, hol teljesen elgyengült, hol jajveszékelő, hol döbbent csendben szorongó, hol tagadó. A szüleimmel abban maradtunk, hogy eljönnek a gyerekekkel a temetésre. Felhívtam őket, hogy elmondjam, pontosan mi történt. Nem szerettem volna, hogy utólag értesüljenek róla. Mástól, helytelenül, ferdítetten. Joguk volt tudni az igazat. Hogy a lemondás, a veszteség is az élet része. Hogy azok is elmennek, akiket a legjobban szeretünk. És minden perc értékes, ami a rendelkezésünkre áll.
Kata édesapja ragaszkodott hozzá, hogy mondjak búcsúbeszédet. Nehezen találtam a megfelelő gondolatokat. Katáról a felszínen csak szuperlatívuszokba lehetett beszélni. Igazi hős volt. A függönyök mögött egy szorongó kislány, aki nem vágyott másra, minthogy szeressék. Ne azért amit megtett, elért vagy képviselt. Hanem önmagáért. Én ezért szerettem. Ezt szerettem volna megmutatni a résztvevőknek is. Sőt, a szüleinek is, akiknek nem biztos, hogy sikerült megmutatnia magát, ebben a rendelkezésére álló, utolsó, tisztázást kereső időszakban. Erre már soha nem lesznek válaszaim. Ahogy egy sor más dolgokra sem.
Hogy miért kellett elmenjen? Miért most? Miért így? Miért szó nélkül? Miért érezte úgy, hogy semmi értelme már tovább küzdeni? Miért nem nyújtotta ki felém a kezét? — hiszen megtartottam volna. A temetés a tömeg ellenére, mely részt vett — csendes, elegáns és visszafogott volt. Kata soha nem beszélt Istenről.
Egyszer, még kapcsolatunk elején rákérdeztem:
— Ha az Isten Atya — és képmására teremtette az embert, ergo — apámat, nem igazán van miben higgyek. Nem szeretnék egy olyan Istent követni, aki magára hagyja a gyengét. Aki saját túlélése érdekében mindent megtesz. Akár a mások fején való taposástól sem riad vissza. Katolikus vagyok. De az egyházamban sem látok mást. Mint ilyen, apám típusú pátriárkákat, akik élősködnek és szívják a tömeg vérét. Miért? Mert megtehetik. Apám sem az az orvos, akit bálványoztam. Egy helytelen képet festettem magamban róla. A professzorról, aki életeket ment. Aki élet és halál ura. Hogy a végén, felnőttként rájöjjek, egy élősködő pöcs. Kurvapecér. Pénzéhes. Akinek semmi más nem fontosabb, mint önmaga. Csak és kizárólag olyan dolgokra hajlandó, amik fényezik. Ami nem vet rá jó fényt, az kívül esik az érdeklődési körén. — Valami jót azért csak alkotott. Téged! — feleltem, hiszen számomra elképzelhetetlen volt a szüleimhez való efféle viszonyulás. — Engem? — nevetett gúnyosan. Igen. Amiatt lettem ilyen, mert őket figyeltem és elemezgettem. És egy dolog mozgatott igazán — hogy más legyek mint ők. Más, mint az apámtól totálisan függő anyám. Más, mint a pénzért és hírnévért gyógyító apám. Ezekre mondok minden nap nemet a létemmel.
— De egy életen át csak nem harcolhatsz.
— Van amiért megéri.
— Bármi áron?
— Akár az életem árán is!
A temetést követő állófogadás is incidensek nélkül telt.
Igyekeztem nem figyelni a szüleit.
Képtelen voltam a Kata évek óta belém sulykolt szemüvege nélkül látni őket.
Nem lehettek annyira rossz emberek.
A Kata igazságérzete volt túlzottan kifinomult.
Mennyivel vagyunk jobbak, mint ők?
Kik vagyunk mi, hogy szüleink felett ítélkezzünk?
Nem tehetjük.
A hibáik csak arra jók, hogy esélyt adjunk önmagunknak a változtatásra.
Semmi egyébre.
És fegyverként soha nem használhatók.
Hacsak gyilkolni nem akarunk.
Annak meg semmi értelme.
Másnap reggel hazamentünk. Hogy ott folytassunk mindent, ahol letettük a szálakat. Kivéve azokat, amik Katához kötöttek. Mert azok már örök életig lebegnek a szélben. Mint elárvult papírsárkány kötők. Amiket az időközben felnőtté vált gyerek, soha nem fog már megragadni. Mert mire megtenné, nem éri el azokat.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

  Homokóra láncostól  

•   Vér és döntés   

•   Barnabás, a vigasztalás fia   

•   Láncok az időben   

•   Génjeimben a hiba

•   Egy élettel tartozom

Előkészületben:

•   Génjeimben a hiba II   

•   Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS