Az Isten humorérzéke azonban nem kispályás. Amit szépen elterveztem, az élet úgy fingott bele, mint molnár a nullás lisztbe. Andris felé még csak a kisujjamat sikerült kinyújtanom, amikor megjelent Kata. Féléjszaka jött, mint tolvaj. Amikor már fáradtak a gondolatok, csappan az ellenállás és minden annyira tompának tűnik, hogy a megbocsátás is könnyebb.

Kata megragadta a kezemet.

— Annyira sajnálom!
— Én is.
— Ne rontsd el a bocsánatkérésemet!
— Oké.
— Szóval, bocsánat. Ez, … nem is tudom, mi volt ez az egész. Utólag is annyit gondolkoztam rajta. A fene egye meg — nem is voltam soha szerelmes Adrisba. Sőt, nem is a férfit láttam benne. Hanem a kollégát, a barátot, a férjedet. És azt hiszem, itt buktam el. Ennél a fejezetnél. Emlékszel — mindenem megvolt, kivéve azt, ami a tiéd. A hülye érzés, hogy a másé jobb. Na nem mintha a tiéd tényleg nem lenne jobb. Mert az… Csak hát te nekem tényleg mindennél fontosabb vagy. Hülyeségeket beszélek, nem? Hallom! Tiszta hülyeség. Pedig fejben egészen koherensnek tűnt. S erre most mondom, s semmi értelme.

— Beleszólhatok?
— Még nem. Egyszer befejezem. Aztán te jössz.
— Itt van Andris is — emlékeztettem mosolyogva. Akár ki ismehetünk hozzá. Rá is tartozik.
— Vele később. Egyszer ketten tisztázzuk. Szóval — olyan akartam lenni, mint te. Nem. Nem is olyan. Hanem TE akartam lenni. Egy percre. Csak, hogy érezzem, hogy szeretnek, elfogadnak, jó vagyok — mindennek ellenére is. És erre elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését. Eladtam a barátságunkat ennek a hülye délibábnak az oltárán. És tudod mi a legviccesebb az egészben, hogy Andris olyan furcsa volt. Távoli. Mint egy báb. Amiből kirepült a pillangó. Csak a héja volt az egész embernek. És hallom a gondolataidat — hogy ne mentegessem, ne bagatellizáljam azt, amit elkövetett. De tudd meg, hogy nem ő követte el. Végig én voltam. Ha ebbe nem rángatom bele, akkor nem teszi meg magától.

— Nem haragszom. Megbocsátottam. Mindkettőtöknek. Szar volt! Fájdalmas. Mintha kitéptek volna csupasz kézzel egy darabot innen bentről — mutattam a szívemre. De aztán, túl a kezdeti sokkon — ezekre a dolgokra jutottam, amit te is elmondtál. És a legjobban az egészben azt hiszem Andrist sajnáltam. Akit belerángattunk ebbe az egészbe. Ami tulajdonképpen közöttünk zajlott. Attól a perctől kezdődően, amikor szeretője lettél annak a fiatal tanárnak. És elmagyaráztad, hogy soha ne legyek az a nő… Én ott, akkor vettem fel a kesztyűket veled és az általad képviselt értékekkel szemben. Mert én igenis az a nő akartam lenni. Mert tudtam, éreztem, hogy megvan bennem az erő, sokkal sikeresebben alakítani azt a szerepet, amit eleve rám szabtak.
— Én meg minden áron be akartam bizonyítani az igazamat. Míg végül rá kellett jönnöm, hogy az igazság mindvégig nálad volt.

— Nem volt nálam semmi. Nem veheted magadra ezt az egészet. Együtt indultunk el az úton. Kerestünk, tévedtünk, megbotlottunk, elestünk. Nem birtoklom a bölcsek kövét. Sőt, magamat sem. Látod, én erre jöttem rá. Hogy annak az estének köszönhetően jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy negyven évet legyűrtem potyára. És ha nem állítasz meg, képes lettem volna még harmincat hozzátolni. El egészen a végéig. Mert kényelmes volt.
— De legalább élet lett volna…, míg az enyém? Semmi!
— Élet, amelyben minden benne volt, kivéve én magam. Nem is tudtam ki vagyok. Amióta nem vagyunk együtt — azóta sikerült magamhoz térnem. Magammal, a gyerekekkel, a nőiességemmel, a szexualitásommal kapcsolatban.
— És mire jutottál? Hogy egy jó nagy lotyó vagyok…
— Nem. Arra jutottam, hogy annak ellenére, hogy nem esett jól — hálás vagyok. Fejbe vertetek. Kellett ez nekem. Sőt, nekünk.

— Hehe. Nekünk? Nézd meg mit csinált belőlem…
— Beteg vagy.
— Beteg vagyok.
— De van gyógymód rá? Tudjátok, hogy mivel álltok szemben?
— Nem! Semmit nem tudunk. Semmink sincs.
— Nincs ennek egyszerűen pszichoszomatikus eredete? Az időzítés eléggé klappol…
— Nem tudom. Ez a te asztalod. Andris? Hol is van?
— A teraszon. Menjünk ki. Habár már biztosan tudja, hogy te jöttél. És tapintatosan visszavonult.
— Vagy kiugrott az erkélyről. Mint Rómeó.
— Ő felmászott…
— Mindegy, a lényeg, hogy elcseszte!
— Itt még nincs semmi veszve. Mindent szépen helyrehozunk.
— Van, amit nem lehet. Sőt, olyan is, amit nem kell.
— Ezt azonban lehet és kell is! Na gyere. Ezzel is szembe kell nézzünk előbb-utóbb.
— Andris — szólította meg köszönés gyanánt Kata, kimérten.

Tiszteltem Andris őszinteségét és bátorságát. Anélkül, hogy sokáig agyalt volna a reakciómon, azt tette, amit helyesnek vélt. Felállt, odalépett a csonttá fogyott Katához és megölelte. Percekig álltak sírva, remegve. Míg végül az ölelésbe bevontak engem is. Ebben a közös összeborulásban sokkal több volt, mint amit a szavak képesek lettek volna kifejezni. Ebben mi voltunk benne. Csupaszon. Színjáték és álarcok, szerepek és játszmák nélkül. Három ember, aki elcseszte. Ennek ellenére bocsánatot tudtak kérni egymástól. Amiatt, hogy a nagy eltévelyedett keresésben összeütköztek és majdnem halálra gázolták egymást. Percekig megültük a csendet. Végül Andris, a maga gyakorlatias módján törte meg:

— S most? — kérdezte. Hogyan tovább?
— Csakis együtt — vágta rá Kata.
— Neked ez rendben lesz? — fordult felém Andris.
— Nincs bennem tüske. Meg kellett történjen, hogy el tudjunk jutni oda, ahol most vagyunk.
— A gyerekek tudnak bármit is a történekről? — kérdezte Kata, elsápadva.
— Nem. Anyámék sem. Nem tudom, te mit mondtál a te szüleidnek?
— fordultam Andris felé.
—Semmit. Összevissza beszéltem. Én sem értettem rendesen. Mit mondhattam volna?
— Akkor jó. Legalább nem kell akkorát takarítani.
— Mondták már neked, hogy te vagy a legmegértőbb ember az egész világon? — kérdezte Kata könnyek között.
— Szakmai ártalom! Ahogy az is, hogy nem hagylak a pácban. Ha nem találnak szervi okot, akkor valami lelki oka kell legyen annak, amiben benne vagy. Helyesebben, így is, úgy is lelki okokat vélek felfedezni a háttérben. Tarthatatlan. Milyen tüneteid vannak?
— Csak a szokásos. Nem alszom rendesen. Nincs étvágyam.
Fáradékony vagyok. Álladó hangulatingadozások. Koncentráció nulla. Ilyesmik.

— Mióta?
— Túl rég…
— És te nem vetted észre? — fordultam Andris felé.
— Nem. Elkerült. Szinte soha nem futottunk össze. Ha meg igen, rohanásban volt.
— Miért? — kérdeztem Katát.
— Mert hiányoztál! Mit mondhattam volna neki? Ordítani akartam.
Hogy miért nem ütött le? Amikor rámásztam. Minek kellett ezt az egészet végigcsinálni ezen az áron? Nekem te kellettél, a tiéd, nem ő. Már bocsánat — nézett Andrisra — de ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én.
— Akkor jó. Most már mind itt vagyunk egymásnak. Tehát a dolgok rendbe kell jöjjenek. Nincs pardon.

Reggelig beszélgettünk.
Istennek hála, egyikünk sem volt ügyeletes másnap reggeli kezdéssel.
Egy-két emberélet sínylette volna meg a nagy összeborulásunkat.
De Kata állapota fölöttébb aggasztott.
Nem volt sorolható a még belefér kategóriában sem.
Depresszióra gyanakodtam.
Azon morfondíroztam, melyik kollégához lehetne elküldeni. Aki képes lenne a bizalmába férkőzni, hatni rá, éles tükröt mutatni neki és rendre feloldani azokat a csontvázakat, amelyek a szekrényében lakozva beárnyékolták a mindennapjait.