29 okt Hála Huszadik rész
Hála
XX. rész
Hazamentem. Idegesen, gyorsan, ügyetlenül és mindennél dühösebben. Őszintének tűnő mosollyal hívtam taxit anyunak, megköszönve, hogy a gyermekekkel töltötte értékes idejét, majd fénysebességgel összeraktam egy ritkán használt bőröndbe Andris életét. Mire megjött, hogy bocsánatot kérjen csókoktól eldagadt ajkaival — az élete romjai már az ajtónk előtt hevertek.
Esedezett, könyörgött, magyarázott.
De nem tehettem.
Nem lehettem Kata anyja.
Nem köphettem magasra és állhattam alá.
Szét kellett szedjem az életünket, hogy akármikor is legyen majd erőm összerakni.
Keresetlen szavakkal küldtem el az anyján keresztül a búsba.
Ezt különösen fontosnak tartottam — hiszen itt kellett volna egy életre megtanulja a lojalitás című borzalmasan fontos életfejezetet.
Nem tette.
Ellógta.
Vissza kellett mennie az élet iskolapadjába. Ott ahol nincs feleség, nincsenek gyerekek, család, családi ház, kanapé, rádió, tévé, meleg étel és csoda.
Csak szállodák és kurvák.
Akiknek a vállain elsírhatja, hogy mekkora egy lúzer volt.
Ő szerencsétlen azt hiszi majd, hogy azért bűntettem, mert nem volt képes a farkát a nadrágjában tartani.
De Kata és én ennél egy körrel előbbre leszünk.
Ott, ahol kettőnk között folyik a harc.
Ő a gyermekkora okozta traumákat éli újra, én meg az elbaszott, korán hozott, megváltoztathatatlan döntésemét. Hogy az a nő leszek, akit előbb-utóbb átvernek.
Hát a lingamomat édesanyjáé. Ebből egyiketek sem eszik!
Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést — csak a válaszokig nem sikerült eljutnom. Hogy mennyire vagyok rossz anya én? Aki pontosan tudom, hogy a gyermekeim az intézkedéseim folytán szenvednek. Hogy életük két legfontosabb személyét veszítik el. Minek az oltárán is? Hogy önmagamat megnyerjem? De aztán eszembe jutott az elcseszett Kata. Aki életképtelen. Aki a sajátját nem képes élni, csak a másét szétkúrni. Nem ilyen gyermekeket akartam nevelni. Akiknek az anyja vesztes. Aki nap nap után leköpi magát. Aztán italhoz nyúl, hogy el tudja viselni az arcán lefolyó köpet bűzét. A férjét, akinek most már örökre fülledt Kata szaga van. A nőt, aki hiába ül a trónon, az országot régen más vezeti.
Nem!
Szenvednek.
Az élet egy nagy szenvedés.
Egy katasztrofális szívás.
A gyermekeknek tudnia kell.
Hogy nincs barátság, mely örökké tartana. Bizalom, amely ne inogna meg. Házasság, mely kiállná az élet próbáját és élet, aminek a vége egy nagy cukros hepiend.
Ezekben az időkben éberebb voltam, mint valaha.
A szenvedés, mint a pálmán, mely csak a teher alatt indul növekedésnek — rózsákat nyílott az arcomon. Összeszedetté váltam, megszépültem, piacos lettem és állandóan jelen. Nem mulasztottam el egy pillanatot sem. Amit a gyermekeimmel, a munkámmal, szórakozással vagy egyszerű házimunkával tölthettem el.
Felébredtem.
Magamhoz tértem.
Hány év után is?
Túl sok.
De nem néztem vissza.
Annak nem volt helye. Ahogy értelme sem.
A fejlődés ideje köszöntött rám.
Kata és Andris rosszul viselték. Ha összefutottunk — igyekeztem világossá tenni a szakadékot, melyet pillanatnyi, vagy évek óta húzódó döntéseink karma vájt közénk. Andris keddenként jött a gyermekekért. Akiket az ajtóban adtam át. Éreztetve szándékom komolyságát, amely az idő előrehaladtával egyre kitartóbbnak bizonyult. Őszinte pillanataimban beismertem magamnak — lopva és félve — hogy kapóra jött ez az átverés. Tulajdonképpen hálás is lehetek. Amióta élek, nem voltam egyedül. Nem volt alkalmam magam meghozni a döntéseimet. Hol a szüleim szárnya alatt, hol Kata szigorú szabályainak engedelmeskedve, hol Andris védő burkában éltem az életet. Mely cseppet sem volt az enyém. Hogyan tudtam volna megválaszolni a ki vagyok én-t, amikor nem volt terem kibontakozni? Szakmailag is egyre merészebb lettem.
Nem volt veszíteni valóm.
Én voltam a világ ellen.
Természetesen pontosan tudtam, hogy fejlődésem következő állomásának az én a világban címet kell majd adnom — de addig igen hosszú út vezetett.
Egy fanyar megérkezéssel.
Melyet a betoppanó, haldokló Kata improvizált.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
