Hála Nyolcadik rész

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2021. augusztus 6.

Megosztom:

Hála

VIII. rész

Kata folytatta dekadens, veszélyes és sehova sem tartó kapcsolatát fiatal tanárunkkal. Adminisztratív részletekbe soha nem engedett bepillantást. Tudtam éppen hol van, sejtettem, hogy mit csinál, de annyira diszkréten tették, hogy nem váltak szóbeszéd tárgyává. Andris előtt, akivel egyre mélyebbé vált a kapcsolatunk — titokban tartottam Kata sötét jelenét. Utaltam arra, hogy van valakije, de soha nem engedtem következtetni ennek a kapcsolatlan a kegyetlen valóságára. Olyanná váltam, mint egy rettegő bántalmazott.
Figyeltem a lakás tisztaságára, a programra, hogy soha ne fedje egymást Andris jelenléte Kata itthon tartózkodásának idejével, megválogattam a szavaimat és éles szűrőt helyeztem gondolataim hálója elé. Csak azt és akkor mondtam, amit hallani szeretett volna. Cserében konfliktusmentes zónában élhettünk. Kevés és elviselhető súrlódással. Minimális közös programmal. Egy megingathatatlan céllal — az orvosi egyetem elvégzésével. Egyik este, hosszas és kifejezetten nehéz tanulást követően Andrissal elaludtunk. Csak ledőltünk megpihenni. Éppen egy percre, amiből órák lettek. Éppen annyi, ami már Kata tartománya volt. Aki hazaérkezve, hátravágta az ajtót, szokása szerint és berobbant.
Csak egy pillanatig tartott meglepődése. Éppen annyi ideig, hogy tudjam, ennek böjtje lesz. Gyorsan elbúcsúztunk. Ügyetlenül megcsókolva egymást, ami inkább tűnt lefejelésnek, amit csóknak álcáztunk, mint a szerelem megnyilvánulásának. Andrist Kata erőltetett nevetése kísérte a kapuig.
— Te és ez a kis köcsög? Még mindig? Jézusom, Kinga. Mit akarsz te ettől? Egy kis tetű. Mondtam már — feleséget akar. Nem egy karrierista nőt. Aki bátor, erős és okos. Legalább annyira, mint ő. Be akar lasszózni. Be akar törni. És akkor vége. Mondd, hogy ti nem… mondd, hogy nem vagy terhes, Kinga!
— Nem, persze. Nem feküdtem le vele.
— S valószínű ő is szűz. Ha nem lenne az, ennyi idő óta már rég az ágyában lennél. Mennyire kellemetlen ez már! Fogalma sem lehet a jó szexről. Mit akarsz te ettől? Mitől más vagy több, mint a többi hozzá hasonló vesztes?
— Hogy észrevett? Hogy hűséges? Hogy kitart mellettem? Hogy barátom jóban, rosszban? Ilyen hülyeségek miatt.
— És a kémia? Van közöttetek kémia?
— Van.
— Na persze! Kislány neked fogalmad sincs az életről! Erre aztán az első jött-mentnek odadobod magad. Nem ilyen élet kell neked!
— De igen, pontosan ilyen! — kiáltottam megbántottan. Azt akarom, hogy szeressenek.
— Igen? És mégis milyen áron? Hogy feladod magad miatta? Na azt felejtsd el! Azt én nem hagyom.
— Kata én nem akarom, hogy te megmentsél. Én nem vagyok elveszve! Én így vagyok jól.
— Ennyire középszerűen? Akkor azt hiszem, félreismertelek. Sokkal bátrabbnak gondoltalak. Nem egy vesztesnek. Vagy te is olyan kis szerencsétlen orvosfeleség akarsz lenni, akihez hazafutnak, miután kielégültek? És akitől elrohannak, ha sírnak a gyerekek?
— Nem. Én olyan férjet akarok, aki marad és segít. Ha nem mással, akkor a hűségével és a szeretetével.
— Téged kimostak! Nem ismerek rád. Vagy félreismertelek. Vagy mit tudom én…
— Kata, hosszú nap volt. csak egyszerűen ne veszekedjünk. Oké? Nem kell egyformán gondolkodnunk. Neked van magánéleted, amibe nem szólok bele. Ahogy nekem is, és elvárom, hogy ne szólj bele. A barátság lényege ez. Hagyni, hogy a másik úgy csinálja, ahogy tudja vagy akarja — s ha elesik, ott lenni és felsegíteni. — Akkor én nem vagyok barát. Egyszerűen nem tudom végignézni ezt. — Mi a bajod neked a házassággal? — Semmi! Semmi! Egyszerűen nem akarok a megunt és a megcsalt feleség lenni ebben az egyenletben — üvöltötte. Egész életemben ezt láttam, ennek ittam a levét. Elegem van! Anyámat annyit csalta apám, amíg teljesen össze nem törött. Először magába fordult, aztán inni kezdett. Az elején lehetett titkolni, a végén már nem. Menekültem tőle. A folyamatos fájdalmától, a lesoványodott, ölelésre képtelenné váló testétől, a mosolytalan szájától, az üres tekintetétől. Állandóan elemeztem magamban, mit csinált rosszul. Hol kellett volna jobban résen lennie? Aztán magamat hibáztattam. Ha én nem lettem volna — nem születek meg, nem követelőzöm, nem nyaggatom, nem kívánom osztatlan figyelmét, amelyből apámnak nem jutott…
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

  Homokóra láncostól  

•   Vér és döntés   

•   Barnabás, a vigasztalás fia   

•   Láncok az időben   

•   Génjeimben a hiba

•   Egy élettel tartozom

Előkészületben:

•   Génjeimben a hiba II   

•   Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS