07 júl Kultúrsokk, avagy művészvilág pandémia előtt, alatt és után- Beszámoló
Kultúrsokk, avagy művészvilág pandémia előtt, alatt és után
– Beszámoló –
Az ötödik virtuális műhely-beszélgetésünk meghívottjai a kulturális élet több területét képviselik. Székely Csaba drámaíró, Bartha József díszlettervező, képzőművész, egyetemi tanár, Bessenyei Gedő István művészeti igazgató,
dramaturg, Bordás Attila rendező, koreográfus, előadó, fesztiváligazgató és Gálfalvi Ágnes, a Lector kiadó vezetője mind másképp élték meg az utóbbi egy évet. Többségük alkotói, szakmai és anyagi nehézségekről számolt be, de volt akinek kifejezetten hasznos volt az első pár hónap lelassulás, leginkább annak, aki rendszeres állami fizetésben tudott részesülni ez idő alatt is, és az energiáit nem az anyagi szükségletek megszerzése — és az ezek miatti aggódás — foglalta le, hanem régi, félbehagyott munkákat tudott elővenni, rendszerezni sikerült az élete szakmai területein. A beszélgetést Varga Anikó színházi kurátor moderálta.
Járvány alatt
Székely Csaba szerint a független alkotók ebben a helyzetben a legkiszolgáltatottabbak, az anyagi bevétel és az élet szempontjából is. Az életük egy része megszűnt, mivel szorosan hozzá vannak kötve a közönséghez, a tömegekhez, és a tömegek létrejötte tiltott volt hónapokig, ezért az életük ezen része megszűnt. Minden tolódott egy évet, mintha egy év kimaradt volna az életükből. Szerinte el kell telnie három évnek, amire visszaáll a régi ritmus a munkában, és egyáltalán ezen a területen, amihez a jelenlegi helyzet is hozzájárul: csak harmadházzal játszhatnak a színházak, sokkal kevesebb a bevétel a jegyek eladásából. Annyira csökkent a bevétel, hogy ahhoz, hogy visszaálljon a független művészek normális keresete, el kell telnie két évnek legalább.
Bordás Attila több mint egy évtizedet dolgozott azon, hogy független művészként ki tudjon alakítani magának egy szakmai biztonságot. Utolsó projektjét tavaly neki sem sikerült befejeznie. Tíz hónapig nem volt munkája, a munkanélküli-segélyt vette igénybe, de független művészként ennek az összegnek majdnem felét vissza kellett fizetnie adó formájában. Abszurd helyzetet élt meg: nem volt munka, nem volt előre gondolkodás, tervezés. A mostani, részben megengedő helyzetben sok olyan munka zúdul rá, ami elmaradt a pandémia miatt, ezért most nagy a nyomás és a stressz rajta, azért, hogy mindent meg tudjon valósítani az elmaradottakból, több helyszínen, egyszerre akár.
Besssenyei Gedő István hangsúlyozta, hogy a kiszámíthatatlanság, a folyamatosan változó szabályok ellenére a Szatmárnémeti Északi Színházban igyekeztek betartani az előírásokat, még ha értelmetlennek is tűntek néha. Elsősorban az idős színészek, kollégák védelmében, és a valódi biztonság érdekében.
Gálfalvi Ágnes a kiadói munkáról beszélt, ami nem állt meg a pandémia ideje alatt. Ugyanúgy folytatódott, mert egy könyvkiadás futamideje másfél év, elkezdett projekteket be kellett fejezni, pályázatokat kellett teljesíteni. Csak éppen mindenki saját otthonában dolgozott, amit nem tart egészségesnek: szerinte kellene mindenkinek egy szerkesztőség, egy munkahely, az élet különböző szféráit szét kell választani.
Bartha József képzőművészeti tevékenységének jót tett a lelassulás, jutott idő archívumokat elkészíteni, régi projekteket elővenni. Mindezek mellett egy, a pandémia megjelenésére megalakult művészi online platformnak is tagja lett, ahol nagyon jó kapcsolatokat kötött, sok alkotással, nagyon aktív emberekkel és aktív művészi élettel is találkozott. Ő kevésbé élte meg negatívan ezt az időszakot. Az átállás sem volt nehéz neki, mert tartott már órát online előtte is.
A színházigazgató szerint nem szabad elmenni nagyon az online irányba. A járvány utánra próbáltak fókuszálni, a jövőre készítettek előadást. Színházon belül is megosztottság van, ő igazgatóként tudott dolgozni, irodai munkát végezni online, de a színészek nem. Van jó maradéka is az online életnek, például a gyűléseiket online tartják továbbra is, ez működik. De a lényege a színháznak nem működik. A játékosok és nézők egyidejű részvételét nem lehet kihagyni. Lehet üzenni, hogy még vagyunk, ne felejtsetek el. Erre jók az online műsorok, vagy esti mese a rádióban, amiket felolvastak a színészek, de nem az igazi. Ez csak emlékeztető. Valamint el kell különíteni, hogy mi az, amikor tényleg csak online lehetett dolgozni, és egy másik helyzet az, amikor legalább próbálni lehetett. Mert amikor játszani nem lehetett, de próbálni igen, az hasznos volt. A leállásnak is két foka volt, és jó időszak volt az, amikor lehetett próbálni, és nem futószalagszerűen dolgozni az előadásokon, mert produktív műhelymunkák voltak, elmélyülés történt meg, amire máskor nincs idő.
A szabadúszó Székely Csaba nem szereti az online aktivitást. A jelenlét, a testtartás, a gesztusok nagy hányadát teszik ki egy kommunikációnak, ez neki nagyon hiányzott.
Az alkotómunka sem ment jól. Online találkozások, megbeszélések voltak, de nagyon lassan alakult egy-egy projekt. Amikor viszont élőben találkoztak, felgyorsultak a dolgok, hatékonyabbak voltak. Ő nem tud sok pozitívumot kiemelni, talán csak az online felolvasószínházi eseményeket tartja pozitívnak. Frappáns rendezői ötleteket lehet alkalmazni a színházban is, ha online vetítik az előadást, de ezeket a megoldásokat inkább a kényszer szülte, nem annyira a szövegből születő dolgok.
A táncos-koreográfus Attila is azon a véleményen van, hogy nincs online színház vagy színházi próba.
Szakmai „éhínséget” tapasztalt meg az elmúlt időszakban, ezért kapott felkérést is, hogy tartson online táncképzést, de ezt elképzelhetetlennek tartotta. Minél több idő telik el online színházi próbálkozásokkal, annál jobban fáradnak az emberek, és úgy érzi, a szakmai kommunikáció is egyre nehézkesebb, tehát minél hosszabb ideig tart a próbálkozás, annál nagyobb a veszteség.
Varga Anikó felhívta a figyelmet arra, hogy különböző hullámokban élte meg a művésztársadalom a járványhelyzetet, attól függően, hogy ki milyen anyagi, érzelmi és fizikai helyzetben volt.
A művészi termelékenységre is nagyon kihatottak ezek az állapotok.
Másfél év alatt megnőtt a digitális tér jelentősége, de a színházak gyorsan reagáltak a változásra, sok mindent kitaláltak, jelen voltak a digitális térben, ami szolgálta azt, hogy a kapcsolatot a közönséggel ne veszítsék el. A díszlettervező meghívottunk megerősítette Székely Csaba véleményét: színházat nem lehet virtuális térben csinálni, pontosabban egy bizonyos fajta színházat igen, ha azt elve arra találják ki. Ki lehet működőképesen találni, de ahhoz még nem tudunk eleget erről a helyzetről. Létezik videóperformansz, másfajta működő energiákkal, de a megszokott, ismert színházat nem lehet megcsinálni.
A könyvbemutató is egy élő műfaj, mondta el Gálfalvi Ágnes. Sokat változott az utóbbi években, míg tíz évvel ezelőtt egy könyvbemutatón egy ember beszélt, az, aki méltatta a szerzőt és könyvet, és leginkább felolvasott, ma már a könyvbemutatók beszélgetésen alapulnak, megszólítják a szerzőt, bevonják a közönséget. Ez is olyan élő, mint a színház, nehéz online lebonyolítani. Előnye is van, különböző helyekről kapcsolódnak be az érdeklődők, a szerző is látja a reakciókat közelről, egy pódiumról ezt nem nagyon érzékeli. A nagy kiadók online aktivitásait nagyon hamar megszokta a közönség, a kisebbeknek nehezebb, mert nincs akkora szakmai csapatuk.
Bartha József szerint felerősödött a beszélgetések jelentősége, például egy online kiállításmegnyitón végigmegy egy kis csapat a kiállításon, a kurátor, egy művész és egy technikai ember beszélnek a kiállításról, munkákról, alkotási folyamatról, a kurátori munkáról stb., ami sokkal érdekesebb volt, mint régen egy megnyitó, amikor csak valaki felolvasott egy szöveget. Szerinte az ilyesmiket meg kell tartani, ez pozitív.
Járvány után
Segítség? — Mire volt jó a román állami anyagi segítség?
A román állam anyagi instant segítséget nyújtott bizonyos művészeknek. Sokan ki sem használták ezt, mert nagyon sokat vissza kellett fizetni belőle adó formájában, amit félre kellett tenni a megkapott összegből. Egy nem jól kitalált segítség volt ez. Belehajszolták az embereket egy további adóspirálba. A magánvállalkozó függetlenek oda jutottak, hogy nem nagyon volt amiből kifizetni ezt. Valami egyebet kellett volna kitalálni, nem feltétlenül csak anyagi támogatást, hanem valami olyan rendszert beindítani, ami által az egész kulturális világ levegőhöz juthat, és nem érzi, hogy teljesen felesleges.
A Netflix az új kulturális élet?
Sajnos a streaming csatornák (internetes filmlelő helyek) átvették a kultúra helyét a járványhelyzetben, kiderült, hogy helyettesíteni tudják az összes művészeti ágazatot: színházat, képzőművészetet, könyvet, és jól el tudják szórakoztatni az embereket. Így a kultúra művelői fölöslegesnek érezhetik magukat és munkájukat. Tudják, hogy amikor normális az élet, fogyasztják az alkotásaikat, de amikor jön egy ilyen „baj”, akkor jól elvannak a kultúra nélkül. Ez a helyzet az alkotói kedvet is befolyásolja. Sokan padlóra kerültek, például színészek, akik nem tudtak hónapokig megnyilvánulni. Ezt kéne kitalálni, hogy hogyan lehet friss levegőt pumpálni a kultúrába. Programokat létrehozni, ami továbbra is fenntartja a kultúrát, legalább a látszatát kelteni annak, hogy továbbra is létezik kulturális élet. Példát lehetne venni azokról az országokról, akik legalább próbálták ezt valamilyen módon megoldani.
A szolidaritás megoldáshoz vezethet?
Van felismert érdekazonosság, összefűzi az embereket, mégis nehéz összeszerveződni úgy, hogy láthatóvá váljanak ezek az igények, ezek a szempontok. Székely Csaba pesszimista: azt tapasztalja, hogy sok tagja a kulturális életnek falként működik, azt mondják úgyse lehet semmit tenni, nem fog változni semmi, bármit hallanak, bármilyen ötlet, javaslat felmerül, náluk megáll, beléjük ütközik. A szolidaritás hiányát tapasztalja. Már a tragédiák (öngyilkosság színészi körökben) sem segítenek az elmozdulásban.
Bessenyei Gedő István arról is beszélt, hogy amikor egy színház megbénul, amikor nem működhet egyáltalán, felfüggesztették a szerződéseket, akkor a külsősök jártak rosszabbul, akik állandó együttműködők, de nem alkalmazottak. Még nehezebb volt azoknak, akik saját vállalkozásuk alkalmazottaiként dolgoznak. Több kategória van, és nem volt egységes a segítség. Túl vannak sávozva a kulturális élet résztvevőinek státuszai: egyesek függetlenek, szabadúszók, mások alkalmazottak, megint mások miniszteri szintű dolgozók. Azért volt fájó ez a sávozottság, mert a fenntartókra volt bízva, hogy ki hogyan kap segítséget. Sok igazságtalanság volt akár egy kőszínházon belül is. Egyesek nagyon rosszul jártak, mert nem volt egy egységes szabályozás. Míg külföldön informatikusok kaptak pszichológiai segítséget ingyen, applikációkat a telefonjaikra, amik segítik a lelki rehabilitációt, addig itt, sok-sok alkotó ember, akinek még nagyobb szüksége lenne lelkileg a segítségre, semmilyen segítséget nem kapott, van, aki anyagit sem.
A helyzetnek egyetlen előnye, hogy erős közösséget épített. A társulaton belül megvalósult a szolidaritás, segítettek egymásnak az emberek, most igazán egy család voltak, az összetartozás érzése nőtt, legyen szó akár bevásárlásról egy kollégának, vagy egyebekről.
Ezzel a szolidaritással lehetne valamit elérni talán, ezt kéne kiterjeszteni. A jó példákat kellene folytatni, az öncenzúrát kéne elfelejteni, az úgyse sikerülhet hozzáállást.
Megoldások?
Bartha József pályafutása során, aminek nagy részében szabadúszóként dolgozott, megélt már hasonló válságot a 2008-as gazdasági válság idején, amikor egy év alatt csupán egy díszletet tervezett. De akkor is megoldotta és most is próbálta a legjobb tudása szerint megoldani a nehéz helyzeteket. Alapítványánál a Kulturális Alapnál pályázott pénzből fizetett meg embereket, volt tanítványait, akik dolgoztak neki. Sok dramaturg, teatrológus, drámaíró, média szakot végzett ember dolgozott projekteken, a műteremben, stúdiójában a pandémia alatt.
A Lector Kiadó egy kis magánvállalkozás. De itt is nagyon sokat számított az odafigyelés, ami megvalósult, törődtek egymással a munkatársak a járványhelyzet alatt. Gálfalvi Ágnes szerint nem szabad elvenni az élét egy erős krízishelyzetnek, amiben van az erdélyi magyar közösség a kultúra tekintetében. Szerinte nagyon kevés maradt az a körülbelül kilencszázezres közösség, akik itt a fogyasztók, a vásárlók. Más az, amikor németül megjelenik egy könyv és többmilliós közönségnek szól, és más, amikor az erdélyi magyarságnak. Ehhez hozzájárul a kultúra marginalizálódása, ami egy globális folyamat. Szerinte súlyos a helyzet, annak ellenére, hogy a szereplők nagyon kreatívak, találékonyak. De felismerést várna az államtól, akinek konzultálnia kéne a terület képviselőivel, mert ez az utóbbi időben nem valósul meg.
„Ne azt mondjad, hogy hogy volt, azt mondjad, hogy hogy lesz” — Tamási Áron, Énekesmadár
Meg kell keresni az új helyzeteket. Bartha József lát jó jeleket a mostani helyzetben is.
Például egy új, 3 éves projekt indulásáról beszélt, amiben a város partnerséget vállalt, amire nem volt példa évtizedek óta. Egy szociológus társaság felméri, hogy hogyan „romlott el” Marosvásárhely, mint város, az utóbbi 30–50 évben milyen irányba indultak el a dolgok. Egy nagy tanulmány készül, amivel szembesítik a művészeket, hogy kezdjenek vele valamit, mint alkotó emberek. A Retouch című projekt lényege, hogy a kultúrán keresztül valósuljon meg közösségi élmény újra. Úgy gondolja, hogy ha mindenki jól teszi a dolgát, és megpróbál a saját területén valamit csinálni, akkor elindulhat egy folyamat. Nem oldódik meg egy folyamat, de elindul. Nem szabad keseregni csak, de várakozni se, hogy vagy a hatalom, vagy majd valaki más megoldja a helyzetet. Ez nem jelenti azt, hogy úgy kell tenni, mintha nem történt volna meg ez az időszak, de meg kell keresni az új helyzeteket. Át kell lépni ezen a helyzeten és előre kell menni.
Székely Csaba is úgy véli, hogy dolgozni kell tovább. A munka ebben az időszakban nem csak arra való, hogy majd eredményt lássunk, hanem elvonja a figyelmet a helyzetről.
Nem egyszerű újra kimenni abba a világba, amit normalitásnak hittünk. Sok minden át fog alakulni. A pandémia hatásáról rengeteg tanulmány, írás születik, ami a turbulens kornak a velejárója. Sok kiszámíthatatlan dolog áll előttünk, minden nagyon gyorsan változik. Ez összefügg azzal is, hogy milyen horizontot látunk magunk előtt, és sok más krízissel is. De ez arra inspirál, hogy a dolgokat újra kell gondolni, elkerülhetetlen lesz az újragondolás. Székely Csaba új megoldásokról és színházi élményekről beszélt, sok újra/továbbgondolt megvalósításról, például VR-szemüveggel követett előadásról, vagy egy monodrámáról, amit egy robot ad elő. Ezzel akár színházelmélet is megdől, hogy a színház az, amikor egy ember megjelenik és egy másik nézi. Íme egy robotot is lehet nézni, ahogy előad. Színház-e ez? A robotika problematikája jelenik meg, hogy jönnek a robotok és elveszik a munkát az embertől, akár egy színész munkáját is. Sokféle út lehet, amin elindulhatunk a jövőben. Ő a konzervativizmust képviseli, hogy az érintés, az emberi érintés az meg kell legyen, legyen mindig valami kézzelfogható és emberi.
Egy másik diskurzus, ami most nagyon jelen van, az a matéria újragondolása, a „new materiality”, amiben a virtualitással és a technikai apparátusokon átmenő anyagokról van szó, egy 3D-s nyomtatóval szinte bármit meg lehet csinálni. Ez befolyással van a színházra is, kapcsolódik például a díszlettervezésen keresztül, megjelenik egy olyan anyag, ami másképp működik a valós térben. Más diskurzusok, amik a filozófiában is vannak, például a poszthumanizmus, mind meg fogják határozni a művészetnek a különböző struktúráit. Például a klímaprobléma. A művészeket ez mind befolyásolja, ezekre az új helyzetekre reagálnak, ahogy a pandémiára is. A művészvilág mindig fog kapcsolódni ezekhez a helyzetekhez, és megpróbálja felmutatni ezeket a problémákat, megoldásokat kevésbé.
A könyvkiadó Gálfalvi Ágnes úgy látja, hogy a szöveges művészet a történelem során sokat változott, valószínű a papíralapú könyv egyszer valamikor el fog tűnni, hisz a kőtábla is eltűnt, de a szerkesztés sokáig meg fog maradni, mert az papírtól független munka.
A színházigazgató is úgy véli, hogy valószínű a színház is nagyban fog változni, de folytatódni fog. Lehet nem lesz kőszínház 200 év múlva, de lesz színház. A színház lényege változatlan marad, a lényegét tekintve a pandémia nem befolyásolja a jövőjét, de tematizálja, a drámairodalmat is. Sok más témát felnagyít ez, másokat háttérbe szorít, akár technikailag is befolyásolhatja. Amíg újdonság valami, addig szolgálhatja a lényegét, de nem veszi át a színészi átlényegülésnek az erejét, amire szomjasak maradnak az emberek. Ennek néha csökken, máskor növekszik a társadalmi szerepe, fontossága, az biztos, kiszámíthatatlan, de az igény és a folytonosság marad.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
