Úgy érzem, hogy ez számodra valamennyire azért a bizalomról szól. Az, hogy te elkezdtél kommunikálni Istennel, válaszokat keresni egy nem kézzelfogható erőben. Ehhez a bizalomhoz valószínűleg neked is meg kellett erősödnöd. Sokféle hívő ember jár körülöttünk. Szerinted mennyire szükséges a nyitottság, az önmagunkkal szembeni tudatosság ahhoz, hogy igazán megtaláljuk a hitet?

Ez egy nagyon lényeges és fontos kérdés. Ugyanis a vallás számomra egy nagyon intim dolog — a lehető legintimebb. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a tartalom és a forma egyensúlya nagyon fontos. Én katolikus vagyok. Nem járok gyakran templomba, de a szertartás alatt igyekszem valahogy azonosulni a formával is, de valahogy látok embereket magam körül, akik inkább a formát fogadják el, kijönnek a templomból és úgy érzem, hogy rajtuk mintha nem is fogott volna ez az egész történet. Sem a prédikáció, sem maga a szertartás. Csodálatos érzés az, amikor testvéreinkkel kezet fogunk és belenézek a másik szemébe. És valóban látom azt a testvéri szeretetet. Ezek megható és megrendítő élmények tudnak lenni. Visszatérve a vallás intimitásra. Én úgy gondolom, hogy csak önmagadon keresztül tudsz eljutni a hithez. Sokkal könnyebben tudsz például feltétel nélkül hinni, ha olvasol. A sok olvasmány ugyanis egy kicsit hozzásegít ahhoz, hogy folyamatosan kérdéseket tegyél fel. És Jézus is ezt mondja, hogy tegyél fel kérdéseket, kételkedj, és aztán megkapod a választ.

Gyermekkorodban kórusban is énekeltél. Erről is már sokan beszéltek, hogy a zene, de akár konkrétabban a közös éneklés fel tudja emelni az emberi lelket, és talán befogadóbbá is teszi azt. Nyilván egy gyerek azért ennyire nem gondol bele ilyen szinten, de azért kíváncsi vagyok, hogy te milyen indíttatásból kerültél bele és miért szerettél oda járni.

A zene szerintem az egyik legerősebb eszköz a módosult tudatállapot felé, ugyanis direkt emóciókat vált ki az emberből. Sokszor kontrollálatlanul. Tehát fogalmad nincs, hogy miért fog meg egy hangsor vagy egy zenei motívum és miért szökik könny a szemedbe. A zene hallgatásánál csak az csodálatosabb, amikor te magad hozod létre. Nekem borzasztó szigorú volt a zenetanárnőm, de mégis nagyon szerettük. Egy alacsony, szőke, kicsit zömök hölgy volt, szerteágazó hajjal. És mindig nagyon dinamikus volt — mindig rohant. Sosem felejtem el, egyszer beállított órára, egyik hóna alatt egy lemezjátszó, másik alatt nem tudom hány lemez, kották, tehát teljesen fel volt pakolva. Rátette a lemezt a lejátszóra — Muszorgszkij: Egy kiállítás képei, tessék hallgatni! — és akkor előadta, hogy hallgassuk, hogy hogyan jön a gnóm. És halljátok, hogy sántít? Na ez az élmény. Hogy hallgattam azt, hogy hogyan sántít a gnóm. És ezt egy ilyen extázisban lévő kicsi asszonyka képileg is demonstrálta. Ez egy olyan meghatározó élmény volt, mint például az, ahogy apám ült a fotelben és a magnóról hallgatott Puccinit és potyogtak a könnyei. Ezek mind-mind összerakódtak.

Beszéljünk akkor most a Beatles-zenekarról, amelynek tagja vagy. Nagyon jó volt nekem azt olvasni, hogy neked volt egy szép élményed ezzel kapcsolatban, amikor fiatalok énekelték veletek együtt a dalokat, és erről az jutott eszembe, hogy akár egy popslágerben is meg lehet találni azokat a kapcsolódási pontokat, ahol egy csapat közösen válik valaminek a részévé, ami összekapcsolja őket, és szerintem ez pont ugyanolyan magasztos dologgá válhat, akár egy közös ima elmondása.

Számomra tényleg nagyon nagy élmény volt ez. Amikor elmész egy fesztiválra, kiállsz a színpadra és meglátod, hogy húsz év alattiak is vannak a közönségben, és te Beatles-t fogsz játszani. Biztos nem arra számítasz, hogy ezek a gyerekek tiszta erőből veled együtt éneklik a dalokat. A Beatles-zenekar úgy született, hogy voltunk abban a pillanatban a színházban négyen, akik meg tudtuk szólaltatni ezeket a hangszereket, és a hangunk, az adottságaink is valamilyen szinten megfeleltek erre a célra. Nagy munka volt, mert azért az ember azt hinné, hogy a Beatles ilyen háromakkordos zenekar. De nem, nagyon komoly zenei műveltség van mögötte. Szóval így alakult a Beatles, és hát nem utolsó sorban volt egy igazgató, aki azt mondta, hogy jó, akkor játsszuk ezt a darabot, és volt egy rendező, aki azt mondta, hogy na jó, akkor én veletek megcsinálom, és volt még egy társulat, aki hozzájárult, hogy a prózai részében részt vegyen.

Azt hiszem, hogy itt kapcsolhatjuk be a színházat is a beszélgetésbe. Szerintem mindenkinek, akinek köze van hozzá, van egy filozófiája a színházzal kapcsolatban. Hogy miért csinálja, miért tartja jónak. S ezzel kapcsolatban örök vita van a színházcsinálásban. Hogy szórakoztatni vagy éppen nevelni kell-e a közönséget? Te meg tudod fogalmazni, hogy miért csinálod?

Akkor úgy kérdezem meg, hogy ha alapíthatnál egy színházat, mondjuk egy nagyobb községben, akkor milyen alapelv alapján hoznád létre? Mit szeretnél, hogy ők mit gondoljanak, mit érezzenek a színházzal kapcsolatban?

Az a baj, hogy nem lehet megkerülni nagy szavakat, és a nagy szavak amikor kijönnek az ember száján, akkor rögtön egy kicsit hamisnak hatnak. Szóval az igazság. Mert ez az első, ami nekem nagyon fontos. A Moliere igazsága, a Shakespeare igazsága, vagy a csehovi. Ezekből kibontani azt, ami a ma emberének fontos. És értéket teremteni, nem pedig olcsón szórakoztatni. De az nem egy bűn, ha az ember szórakoztatja a nézőt. De ne olcsón, vagy vulgárisan. Nagyon nehéz értéket teremteni úgy, hogy minden réteg számára elérhető legyen. És itt nem tudom megkerülni a Raszputyin előadásunkat. Amikor elolvastuk a szöveget, elkezdtük próbálni, hát nem úgy tűnt, hogy ez egy népszerű előadás lesz. És mégis az lett a kritikusok és a vájt fülűek körében is. De engem állított meg borbély, tanár, ügyvéd és orvos is az utcán, akik azt mondták, hogy nekik ez egy fantasztikus élmény volt, annak ellenére, hogy négy és fél órát tartott. Azt hiszem, hogy ilyen színházat szeretnék csinálni egy községben.

A Raszputyinnal kapcsolatban korábban úgy nyilatkoztál, hogy megtapasztaltad újra a szeretetből színházcsinálást és ez nagyon nagyon megfogott engem. Milyen volt ez a próbafolyamat?

Nem lehet úgy színpadra menni, hogy nem szereted azt, amit csinálsz. Viszont vannak olyan munkák, amiket az ember végrehajt, de előjön a rutin és a középszerűség. És a középszerű dolgok langyosak. Na most ez a munkafolyamat számomra úgy kezdődött, hogy teljesen véletlen volt, hogy én ebbe belekerültem. Nem is értettem, hogy miért írtak ki a próbatáblára. Bementem a próbára, Sardar Tagirovsky, a rendező letett elém egy példányt, hogy te vagy Raszputyin. Nem nagyon értettem ezt a helyzetet. Elolvastuk és elkezdtük próbálni. Ilyen mozaikszerűen épült az egész, és nem volt semmi kötelező. Nem volt ilyen, hogy ezt most így kell csinálni, mert ez így jó, mert én így akarom. Minden nyitott volt. Persze az ő fejében egy tűpontos elképzelés volt arról, hogy mit akar ebből kihozni. De ez egy olyan közös alkotómunka volt, ahol ő ajánlott valamit, én ajánlottam mást, és akkor ebből leszűrtünk egy közöset, és rögtön tovább tudtunk lépni, és mindig voltak további ötletek. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor tőlem egy olyan dolgot kért, amit én nem szerettem volna megcsinálni. Úgy gondoltam, hogy van más eszköz is arra, hogy színpadilag kifejezzük, amit ő szeretne. Gondolkodás nélkül mondta, hogy jól van, Gábor. Tehát ez a fajta lelkület esett jól. Hogy semmi olyat ne kelljen csinálni, ami rosszul esik az embernek. Na erről a szeretetről beszéltem. Meg arról, hogy hozott magával három csodálatos embert, akik mindenben segítettek. Tehát ha volt pár percem, akkor jöttek, hogy Gábor akarsz szöveget összemondani? Gyere, segítünk. Egy ilyen mindenki egyért, egy mindenkiért típusú munka volt, és a kollégák részéről is. Nagyon sokat tudnék róla mesélni.

Ahogy mesélsz, én azt szűröm le, hogy amennyiben a színházban a rendezőnek van annyi bizalma a színésszel, vagy bármelyik munkatárssal szemben, hogy nyitott legyen, hogy adjon időt vagy teret bármire, akkor valószínűleg rájött arra, hogy mindannyian ugyanazt a célt szolgáljátok. Közösen hisztek valamiben, és ez ugyanarról szól, mint amiről eddig is szó volt a beszélgetésünk alatt.

Igen, a közös útkeresés egy csodálatos érzés, hogy például mersz hibázni. Hogy ne kelljen mindig megfelelni, merjünk hibázni. Próbáld ki, csináld, és szerencsés esetben megérzed, hogy nem jó. Nekem Sardar a teljes harmadik felvonásra azt mondta, hogy Gábor, itt azt játszol, amit akarsz, rád van bízva. Ilyet például nekem rendező még nem mondott.

Itt lehet akár visszacsatolni az elejére, amikor azt mondtad, hogy keresgéltél a vallások között is. Ha szabad utat adsz magadnak, akkor nehezebben választasz egyet, mert számtalan lehetőséged van, de nagyobb az esélye annak, hogy tényleg egy igazabb út találjon meg. Hol helyezkedik el a család ebben a halmazban? Hogyan tudod beletáplálni az értékeket, hogyan tudsz kapcsolatot teremteni benne? Tudom például, hogy a fiaddal rendszeresen jársz motorozni.

Számomra nagyon fontos az intimitás a magánéletben. Éppen ezért sosem szerettem megosztani Facebookon a gyermekeim fényképét, vagy hogy épp hol nyaralok. Viszont azt is elmondhatom, hogy én, mint bárki más, távolról sem vagyok egyensúlyban. Nagyon nehéz, főleg manapság megteremteni a harmóniát az életünkben. Lehetetlen elég időt tölteni a gyermekünkkel, eleget kommunikálni a párunkkal, eleget foglalkozni önmagunkkal a másik tükrében. Viszont ha okosan bánsz az idővel, akkor sikerül megtalálni azokat a lehetőségeket, amivel törekedni lehet a harmónia fenntartására. A motorozás az évek óta egy hagyomány számunkra, azt hiszem, hogy már a hetedik éve. És nagyon fontos a másik fél számára is. És ez nagyon lényeges, hogy a fiam nem azt mondja, hogy megint megyek a hülye apámmal motorozni, hanem ő is keresi az alkalmat. Ez nagyon fontos, hogy a másik félnek is igénye legyen rá. Nem lehet erőltetni ezeket a dolgokat. Ha már erőlteted, ha az egyik fél kényszernek érzi, vagy udvariasságból játssza el, hogy a másiknak kedvezzen, az már nem jó. Ez egy szerencsés dolog nálunk, és komoly erőfeszítés, hogy minden évben létrejöjjön, de hangsúlyozom, hogy csak úgy tud ez létrejönni, ha a másiknak legalább olyan fontos, mint neked. És ez ugyanígy van teljes családon belül.

Szerintem az utolsó válaszod mondanivalója ugyanarról szól, mint a színház, a zenekar, vagy a hit közösségi megélése. Kizárólag erőfeszítéssel, nyitottsággal és bizalommal működik mindez. Köszönöm, hogy időt szántál erre a beszélgetésre!

Mindennapjaink membránjának érzékeny témáit feszegeti A 0. kilométerkőnél című színházi előadás, melyet a járvány miatt hónapok óta bezárt romániai színháztermek újranyitásának első napján, szeptember 18-án mutatott be közösen az Északi Színház két társulata, a Harag György Társulat és a Mihai Raicu Társulat. Régóta keresett megvalósítás ez a koprodukció, a társulatok évadnyitó előadását Ándi Gherghe rendezte.

A járványhelyzet komollyá válására adott első emberi reakcióink, a körülményeknek megfelelő biztonsági bevackolások közepette a művészvilág sem reflektált egyből a helyzetre, inkább áthidaló megoldásokat keresett, önmagát próbálta újraértelmezni, új utakat keresni, régebbi hagyományokat ébren tartani, vagy előadás-felvételeket sugározni.

A nagy változások újraírják a szociális hálók dinamikáját, a mélyben már mocorgó feszültségek is előmerészkednek, a „nagyvadak” — ahogy az első, állatokról szóló történetben is —, de szűkebb pátriánkban vagy a határ másik oldalán, avagy a tágabb határaink feszegetésben, az ideológiák újra sminkelésében teret és hangot kérnek maguknak. Ráadásul néhány lény fejében frusztrációk, ideológiák, bosszúk és traumák, korlátok (értsd: előítéletek) tombolnak.

Háborognak az első történet szereplői is: Ezópusz és Orwell után nem nehéz ebbe a műfajba belehelyezkedni, állatmese – tanmese ez, nem kedves állati gügyögés lenyűgöző fejbábokkal! (Jelmez: Cristina Milea, dicséret a fejbábok kivitelezőjének is!). A Teve (Ioana Cheregi), a Strucc (Raluca Mara), az Antilop (Sergiu Tăbăcaru) és a Sivatagi Róka (Moldován Blanka) közös „brainstormingjából” megszületik a gondolat, válasszanak Vezetőt, hisz már azt sem tudják jódolgukban mi a bajuk, talán csak az eseménytelenség és a nosztalgikus múltidézés, a „soha nem jó, ami épp van”- életérzés hatalmasodott el felettük! A választás-uralkodás-elbukás forgatókönyve az általunk nagyon jól ismert és sajnos felismert hatalmi játszmák mentén zajlik, arcunkra fagy sokszor a mosoly, főleg amikor ráébredünk: a lusta, látszólag aranyos és veszélytelen Oroszlán (Keresztes Ágnes) álarca mögött egy manipuláló, kegyetlen véreskezű népirtó bújik meg, akinek a kezdetben zörgő játéka — egy mouse — a rettegésben tartás eszköze lesz! És a zsarnok végül elbukik, de helyette újabb és újabb zsarnok születik, amíg van még színész a színpadon, akit végül bedarál a színházgépezet, a díszletmunkások átdíszítése a következő jelenetre.

A második történet helyszíne ismerős lehet: a kutyakakik díszítette homokozók melletti játszótér emberpalántákkal: románokkal és magyarokkal. Etnikai probléma nuku, de valami feszültség csak van! Lássuk csak: a román vezérfiú (Andrei Stan) aranyló homokot, zöld pázsitot és forgó körhintát álmodik és görcsösen hiszi, lelki szemeivel látja is ezt, akár a vérét is adná ezért a földért (a grundért!), amit meg kell védeni a távolban játszó és ide-idekacsintó gyerekektől! Támogatója is akad ebben a látomásban, barátjával (Sergiu Tăbăcaru) abszolút többségben vannak Nimródka (Poszet Nándor) idegesítően faggató-kételkedő kérdéseivel szemben. A magyar fiúnak tényleg semmi tapasztalata és előítélete nincs ember-ember, román-magyar, körhinta-mászóka ügyekben, ártatlan kíváncsiságának liliomtiprása felteszi bennünk a kérdést, de akkor hol romlik el mindez? Ez a helyzet is megérkezik: előbb a román fiúk hagyják magára a lányok (Raluca Mara és Keresztes Ágnes) miatt, majd apuka is megérkezik, Magyar Magor bácsi (Frumen Gergő) a polgármesteri támogatói kampányát a nézőtér soraiban kiteljesítő ígéretviharral! Ahogy ez sejthető, apuka nagyon-nagyon ledorongolja Nimródkát, hogy kivel barátkozik, szitokfelhő másokra, a másképp gondolkodókra, akik máshogy öltözködnek, más a színük stb.

Ilyen az, amikor rossz időben és rossz helyen ránk talál valami jó kis esztelen eszme! — mondaná a tükör annak, aki mer belenézni!

És az eddigi szemvakítós tükörjáték csak bevezetője a harmadik történetnek, ami ha eddig nem fájt eléggé az előadás, most majd fog! Megjegyzem, eddig a pontig is hagyták el a nézőteret, de ez Szatmáron jó-jó, mert végre meg merik tenni!

Marslakóknál vagyunk vendégségben. Na de milyen nyelven beszélnek a marslakók? Hát „feleapăfelevíz”-nyelven! Meglepően könnyű megszokni, hiszen ismerjük e nyelvet, olyan otthonos az érzés, a kivetített fordításra sem kell rápillantani! Vajon a román nézők is értik?

Otthonos itt más is, még ha a marslakók fejfedője vicces, mozgásuk gépies és egyforma ruhában járnak. Ugyanúgy családban élnek végkimerülésig hajtó, a hatalomtól, Doamna Preşedinte-től (Moldován Blanka) rettegő férj-apukával (Frumen Gergő), nyaralásról álmodozó anyukával (Keresztes Ágnes) és az angolt folyékonyan beszélő 3 éves kisfiúval (Sergiu Tăbăcaru). Kilencszobás lakás, családi konfliktusok, kölcsön! Egy kicsit fejlettebb technológia, na de a kihalt kősivatagban a ház körül van, akihez imádkozzanak, ha problémájuk akad: kőistenük meghallgatja őket.

Ami megzavarja a nyugalmat „márciánéknál”, az a Föld nevű bolygóról idevándorló idegenek, akiknek elfogytak a megélhetési tartalékaik. Utópisztikus látomás aktuális tanulságokkal. Ki hogyan reagál és mi lesz főhőseink sorsa a Marson, amikor a fiát megszülni készülő Mária és férje (Ioana Cheregi és Andrei Stan) bekopogtatnak a földi időszámítás szerinti karácsony előestéjén a családhoz? Vissza a jövőbe! Mindenki maga értelmezze a látottakat, nem kell félni, a jók győznek!

Mindhárom történet nyelvi rétege plusz jelentésekkel tölti meg a szereplők közötti kapcsolatok alakulását: az állatok történetében akkor válik harci eszközzé a nemzeti identitás, melynek kifejezése a nyelv, amikor a hatalmi harcok felerősödnek, az érdekek körvonalazódnak: a magyar sivatagi róka hatalmi pozíciójának kiteljesedése a román strucchoz és tevéhez intézett mondata, ami kimondásának pillanatában az előadás ikonikus mondatává válik: „Și învățați puii mei în maghiară!”

A játszótéren Nimródka teljes toleranciával építi akcentussal beszélt román nyelvvel a barátság várát, hogy aztán kiderüljön, hogy a román srác is készségesen megszólal magyarul, amikor csajozni szólítják az érdekei.

A marslakók nyelve egységes, kevert román-magyar, itt nincsenek nemzetiségi problémák! Még ha voltak is, a közös ellenségkép-gyártás megoldotta azokat! Itt az idegenek a földlakók, akik angolul beszélnek és a 3 éves marslakó gyerek érti csak meg őket.

Mindennap érzékelt, elfogadott jelentések ezek, most mégis rácsodálkozunk, nevetünk abszurditásán, de elfogadjuk épp a toleranciánk, az érdekeink vagy az identitásunk megőrzéséért küzdve.

Az előadás pimasz és provokatív, fájdalmas igazságaival, legfőképpen feltett kérdéseivel egy torztükör, látlelet Rólunk! Ha egy szóval kellene megfogalmaznom mit ad, miben segít, hogyan hat és viszi tovább az előadás azt, aki hagyja, akkor az EMPÁTIA szó villan be: ami önvizsgálatot, szemlélődést, kedvességet és tudást, gondolkodást, odafigyelést kér. Ugyanakkor idealista nézőpontnak tűnhet, mert a személyes sérelmeimet a családi múlt fájdalmas történeteiben, a nagyszülők, szülők, gyermekeim vagy saját mindennapi tapasztalataiban, hogyan is kellene átkódolni?

Persze a színházi kijáratot eltorlaszoló és abban hangosan fújtató „hogy képzelik ezek, ez felháborító!” kinyilatkoztatások is az előadás részei, ahogy a tapsra kiálló rendező pólóján az elhíresült # szfe-felirat, az egynegyedére csökkentett nézőszám a kísérteties maszkos foghíjas nézőtérrel (a helyesírásellenőrző program a maszk helyett álarcot javasolt!).

A különbség óriási, szó szerint, mert az a tapasztalom, hogy lehet, hogy nem épp 99, de nagy százalékban megismételhető, amit a tévének filmezek — kivéve az interjúk, mert ha azt újra kell kezdeni, akkor az már nem lesz olyan, a spontaneitás hiányzik —, de ami egyszer rajtam múlik, a kreativitásomon, a vágóképeken az mind megismételhető. Például, ha a képi mozgást elrontom, akkor azt megismételem, kevés olyan esemény van, hogy ha pont akkor nem filmezted úgy le, ahogy azt beadhatod adásba, akkor ne lehessen megismételni. Ezzel szemben a színházi fotózásnál minden egyszerre történik, a színész a színpadon, ahogy megnyilvánul nem egy gépezet, és nem lehet csettintésre azt mondani, hogy ezt most játszd újra, és akkor pont annyira legyen erős az arckifejezésed, és pont annyira éld bele magad, mint két perccel ezelőtt, mert nem kaptam el a pillanatot. Úgyhogy a színháznál sokkal jobban oda kell figyelni, mert a pillanat az elmúlik.

Akkor ennek nem adtam túl nagy jelentőséget, de az agyamban — mint utólag kiderült — elraktároztam jól, és aludtam rá egy párat, aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy hoppá-hoppá, nézzünk csak utána, hogy szép hazánkban van-e ennek hagyománya. Rájöttem hamar, hogy nincs — legalábbis az internetes kutatásaim kutatásaim szerint csak Bukarestben van ilyen oldal, Erdélyben viszont nincs. Így kezdeményezésem mondhatni egyedülálló.

Úgy a jó, mert nagyban hozzájárul ahhoz, hogy igazán jó fotók készüljenek. Sok mindentől függ a siker, egyrészt a gazditól, de az állattól a legfőképpen, hiszen nem mindegy, hogy milyen neveltetésben volt része, milyen a személyisége stb.

Sokat. Egyrészt képeztem is magam, elvégeztem két tanfolyamot is, ami konkrétan a házi kedvencek fotózásáról szól, és igyekeztem amerikai szakemberektől eltanulni a szakmát, már ha ennek ott van hagyománya. Vásároltam magamnak egy kutyalexikont is, és azt olvasgatom szabadidőmben, hogy minél jobban megismerjem a különböző kutyafajták tulajdonságait.

Azonkívül, hogy foglalkozol az állattal — ami automatikusan meghálálja magát, mert feltölt energiával —, még egy nagyon pozitív része a munkámnak, amikor a gazdi elkezd beszélni az állatról, arról könyvet lehetne írni vagy blogot vezetni. Ezeket a sztorikat is nagyon szívesen hallgatom.

Ugyanaz van, mint a babáknál, vagy a kicsi gyerekeknél, ugyanúgy működik.

Igen, vannak. Az egyik ilyen aranyszabály például, hogy az állatnak a kedvenc játékát otthon kell hagyni, ételt se szabad hozni neki, mert mind a kettő nagyon el tudja vonni az állat figyelmét a fotózásról. A kedvenc játéktól megbolondulnak, és a kajára is nagyon gerjednek az állatok. Nekem az a dolgom, hogy minél inkább tudjam a figyelmét irányítani, és ez nem mindig könnyű, ezért kellenek például ezek a szabályok.

Valóban nincs könnyű dolgom, mert ez is sok mindentől függ, hogy mennyire irányítható a házi kedvenc figyelme. Függ attól, hogy kicsi vagy nagy állatról van szó, hogy hogyan nevelték, milyen a személyisége, hogy milyen állat, mert például a cicákkal sokkal nehezebb. Cicákkal gyakorlatilag lehetetlen együtt dolgozni, mert nem reagálnak, vagy nem úgy reagálnak bármire is, mint például a kutyák. Fotósként tudnom kell, hogy a kutya auditív lény, a macska pedig vizuális, így a cseleim is különböznek. Van egy kis kacsám, amit, ha összenyomok, elkezd hápogni. A kutyának elég, ha a tenyeremben elrejtem a kacsát, és hallja, nem kell feltétlen lássa. A kutya erre a hangra egyből felfigyel, és elkezdi hegyezi a fülét, míg a macska mintha mi se történt volna, meg se lövi az egészet. A macskának vizuálisan kell felkelteni az érdeklődését.

Megoszlanak a vélemények, van akinek könnyebb, van akinek nem. Én nem mondanám azt, hogy nehezebb, én úgy gondolom, hogy a nehézségi foka ugyanolyan, mert az embereknél is különböző személyiségek vannak. Tudni kell, hogy egy introvertált személlyel hogyan kell dolgozni, hogyan egy extrovertálttal, hogy mit kezdjünk a komplexusokkal, önbizalomhiánnyal, ezeket fotósként fel kell tudni ismerni, és kezdeni kell ezekkel valamit másodpercek alatt. Egy jó fotós pszichológus is egyben kicsit, és nagyon jó emberismerő, hiszen rá kell bírnia az alanyt, hogy a kamera előtt lazuljon el. Ugyanígy kell dolgozni az állatokkal is. Fel kell tudni ismerni, mérni, hogy jól nevelt-e, szeretett állat-e, makacs, csintalan személyiség stb.

Minden esetben elő konzultációra szoktam hívni a gazdit, ahol elbeszélgetünk. Ez azért fontos, hogy minél több információt tudjak meg az állatról, a személyiségéről. Aztán olyanokról is elbeszélgetünk még, hogy hogyan öltözzön fel a gazdi, amennyiben ő is a képen szeretne lenni, mert a rikító szín pl. kizárt egy házi kedvenc fotózáson, hogy az állatról ne vonja el a figyelmet, a rikító zokni pl. vagy a kiegészítő.