Felmérések szerint mi, nők, hajlamosabbak vagyunk arra, hogy nagyobb mértékben érezzük a szégyenérzetet, mint a férfiak. Ami nem csoda, hiszen ha egy nőn van egy pár plusz kiló, vagy látszik egy pár fehér hajszála, akkor máris negatív megjegyzéseket kap, míg a férfiak nem, számukra megengedett, vagy éppen szexi. Ez egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy a nők elégedetlenek legyenek önmagukkal, sőt szégyelljék magukat. Ez az érzés gyakran aktiválódik, amennyiben ilyen területekről van szó:

– Kinézet – az irreális társadalmi standardoknak köszönhetően
– Karrier – hiszen gyakran azt a megbélyegzést kapják, hogy önzőek, nem családcentrikusak
– Anyaság – ha az ezzel járó nehézségekről, kihívásokról beszélnének
– Szexualitás – hiszen máris olyan nő, amennyiben vannak vágyai, szükségletei
– Testi-lelki egyensúly – mert ha erre törekszik, akkor szintén olyan megjegyzéseket kap, hogy túl erős, önálló.
Fontos, hogy beszéljünk erről, mert látom, hogy nagyon sok nő küzd a szégyen érzésével. Ami segíthet, amikor aktiválódik az a:

TUDATOSÍTÁS
Mindig, amikor irreális elvárásokat támasztasz magad irányába, hozd vissza magad a realitás talajába, és emlékeztesd magad, hogy éppen mi történik. Emlékeztesd magad arra, hogy a tökéletesség csak egy legenda, egy toxikus gondolat, ami képes arra, hogy megbénítson. Ne hagyd. Legyél te ennél tudatosabb.

ELFOGADÁS
Tanuld meg elfogadni azt, aki vagy és amire vágysz. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy hátradőlök, és innentől kezdve ezzel takarózom, hogy én ez vagyok és kész. Nem, elfogadom azt, ahol épp most tartok, de nem ostorozom magam, és nem zárom ki a fejlődést. Azon vagyok, hogy ma több legyek, mint tegnap voltam. A mérce azonban saját magam vagyok, és nem más.

ISMERNI A SAJÁT ÉRTÉKEIDET
Ennek tudatában nem lesz az, hogy meginogsz, ha éppen valami tökéleteset látsz az Instan, mert tudod, hogy ki vagy, és azt is tudod, hogy ezeket kell előtérbe helyezned az ideális, és nem létező tökéletessel szemben.

Nemrég egy televíziós műsorában arról beszélgettünk, hogy egyre gyakoribbak az olyan programok, amelyek a nőiséget helyezik előtérbe, mint például a női táborok, női körök, tánctanfolyamok, előadások, workshopok. És ez valóban így van – legalábbis én ezt tapasztalom immár 8 éve, amióta elkezdtem női táborokat szervezni, majd női köröket, nőknek szóló műhelymunkákat. Isszák a nők ezeket a témákat, és mintegy szivacs szívják magukba. Pár napja a Kanári-szigetekről jöttünk haza egy maroknyi nővel, akikkel úgy döntöttünk, hogy pár napra kiszállunk a mókuskerékből, hagyunk csapot-papot és elmegyünk töltekezni, önmagunkkal lenni és önmagunkhoz kapcsolódni.

Fontos ez, mert szükségünk van időnként arra, hogy kilépjünk a mókuskerékből, kettőt lépjünk hátra és önmagunkat helyezzük az előtérbe. Töltsük fel az elemeinket és lőjük be az irányt, hogy merre szeretnénk tovább haladni az életbe. Kiket szeretnék az életünkben továbbra is, kiket nem, mi az, ami épít, és mi az, ami lehúz, ami nem szolgál már engem. Erre ideálisak ezek a női körök, mert olyan légkört teremtenek, ahol mindez szinte magától megtörténik. Mert létrejön egy bizalmi, támogató és egymást inspiráló háló, ahol sokkal könnyebben megy a leengedés, ellazulás, töltekezés. Egy ellazult lelkiállapotban pedig az életemre is másképpen látok rá, így tudnak fontos felismerések, döntések, elhatározások tudatosulni. Így tudok az életemben jelentős változtatásokat elindítani.

A női kör ereje csodálatos. Minden közös alkalom után azt látom, hogy kinyílnak, megerősödnek, megszépülnek, ragyognak, jó értelemben magabiztosabbá válnak a nők. Ilyen egy nő, ha egyensúlyban van. Csak bátorítani tudlak, hogy találd meg, vagy hozd létre a környezetedben a női körödet. Női körök mindig is léteztek, erre voltak régebb a vörös sátrak, a fonók.

Nos, az örök téma, a nő, nőiesség, női létforma. Sokszor teszem fel a kérdést, hogy teheti ezt meg azt egy nő? Nem gondol másokra?! De talán én nem gondoltam arra, hogy skatulyázok. Most akkor egyenjogúság vagy női privilégiumok? Miért ne tehetné egy nő is azt, amit és ahogyan szeretne. Nyersen, határozottan vagy elérzékenyülve, bájosan. Vajon a külső vagy a belső teszi a nőt nővé, nőiessé. Véleményem szerint mindkettő.

Kicsit sem szerencsés csak ilyennek vagy csak olyannak lenni. Sem a nőnek, sem a férfinak. De valahogy annyira varázslatosan árnyalt tud lenni egy nő. Egyszerre tud irtózni egy férfitól és vágyni rá, egyszerre tudja utálni és gondoskodni róla, és képes önmagát teljesen feladva beleszeretni. Valahogy mindig visszajutunk a nő férfi viszonylatban való meghatározásához. A férfi melletti szerepéhez.

Egy általam nagyra becsült személy úgy fogalmazott, hogy hogyan is lehetne egyik valamilyen a másik nélkül, hisz egyik teszi a másikat azzá ami, persze elengedhetetlen az, hogy önmagukban is karaktereseknek és önálló, független személyeknek tekintsük őket. Milyen igaza volt neki (is). Hiszen amellett, hogy önmagunknak akarunk megfelelni és kell is, emellett szomjazunk egy-egy elismerő pillantást a megjelenésre, egy gyors bókot, mely lendületet ad, egy dicsérő szót a gondosan készített ételre, melybe belefő a vágy is, hogy örömet okozz vele. Valahogyan meghatározzuk egymást, építjük, kiegyensúlyozzuk. Néha felszítjuk egymásban a tűzet, lángra lobbantjuk a szikrát és fel is perzseljük egymást, kioltva mindent egymásban. Néha csak csendesen pislákol a tűz, alig ég, de egyik a másikat erősítve nem hagyja kiveszni a varázst a kapcsolatból. Kell egyik energia a másiknak, kell a lelke, kell a teste. Lehet ezerrel pörögni és lemondani is akár önmagunkról párkapcsolatban vagy egyedül is, nem a személy kisugárzása, érettsége vagy személyisége múlik ezen, de valahogyan ahogy a Nap és a Föld, mindig ott keringünk egymás körül, különleges egymást teljesen nélkülözni nem tudó kapcsolatokban.

Barátságok, kalandok, szerelmek, minden fontosabb életszakaszt meghatároz valami és valaki és néha ízek, illatok és hangulatok által is feldereng egy emlékfoszlány róla. A nőről vagy a férfiról, aki mellett valaki más voltál, másképp játszottad az élet nevű játékot. Van, aki mellett a szexi harisnya-szoknya kombinációban érzi magát nőnek a nő, van akivel a bokazoknis-farmeres öltözetben lehet a legerotikusabban megélni a pillanatot s bár ragaszkodunk a legkényelmesebb laza mamapulcsihoz odahaza, mégsem hagyjuk figyelmen kívül a szeretett férfi vágyait. Figyelembe vesszük mindennapi döntéseink kapcsán egymást.

A ruhaválasztás, a heti ételtervezés s a viselkedésünk kapcsán is. Néha-néha olyannyira figyelembe vesszük a nekik való megfelelést, hogy el is felejtjük, hogy úgy is tudunk nők s nőiesek lenni, ha magunkra figyelünk s letesszük a megfelelési vágy terheit, ha hagyjuk, hogy abba szeressen bele, aki nem megkötések között él, nem lehet beskatulyázni. Szeressen bele abba, aki nem ilyen vagy amolyan, hanem aki változik, aki vad és gyöngéd, slamposan is szexi, és porszívózás közben is nő. Aki anya és feleség, háztartásbeli vagy alkalmazott, aki önmaga, és önmagát adja a férfi mellett is, vele kiegészül, vele és mellette jobban ragyog.

Van egy kérdés, amit jobb, ha nem teszel fel egyetlen nőnek sem, mert nem akarja hallani. A „Mikor lesz gyereked?” kérdés minden nőnél kiveri a biztosítékot, függetlenül attól, hogy hány éves, hogy egyedülálló, hogy kapcsolatban van, vagy éppen házas.

Lehet, hogy ebbe így, ilyen formában még nem gondoltál bele. Tedd meg most.

Annak, hogy egy nőnek miért nincs gyereke, számtalan oka van.

Lehet, hogy nem lesz, bármennyire is szeretné. Lehet, hogy túlvan már számtalan vetélésen, vagy sikertelen mesterséges megtermékenyítésen, és ahányszor megkérdezik ezt a kérdést tőle, annyiszor forgatják benne a kést. Gondolj bele ebbe a helyzetbe csak egy pár másodpercig, hogy mit érezhet, amikor lezserül, egy váratlan pillanatban felteszik neki azt a kérdést, hogy miért nincs gyereke? Vagy nem gondolja, hogy már ideje lenne? Milyen fájdalmat mozgat meg benne újra és újra ez a kérdés.

De az is lehet, hogy egy nőnek azért nincs még gyereke, mert nem találta még meg azt a férfit, akitől szeretne. És hidd el, hogy elég nagy teher és frusztráció ez számára, nem kell még te is rátegyél a kérdéseddel folyton egy lapáttal. És vannak olyan nők, akik úgy érzik, hogy még nincs itt az ideje, még nem állnak készen az anyaságra, még nem állnak készen arra, hogy második helyre kerüljenek a saját életükben, vagy egyszerűen nem vágynak gyerekre, nem ez az életcéljuk. És miért ne dönthetnének így? Az ő életük, az ő testük, az ő döntésük. Miért kéne nekik folyton magyarázkodniuk erről rokonoknak, ismerősöknek, az embereknek?

De arról sem hiszem, hogy magyarázkodnia kéne egy nőnek, hogy miért nincs testvére a gyerekének, vagy mikor szeretne még egy gyereket vállalni? Nem is értem, hogy miért foglalkoztat ez egyeseket. Nem mindegy neked, hogy mekkora család mellett döntenek, vagy éppen nem döntenek, csak úgy alakul…

Coachként látom, és a saját személyesen tapasztalatom is az, hogy mekkora nyomás ér minket, nőket a társadalom, család, rokonok, ismerősök részéről a gyerektémával kapcsolatban. Sok nő csupán ennek a nyomásnak tesz eleget, és ennek hatására hozza meg azt a döntését, hogy gyereket vállal, eleget téve ennek az elvárt „küldetésnek”. És ennek meg is isszák sajnos a levét, ők is, meg a gyerek is.

Gondoljunk csak bele, mihelyt férjhez megy egy nő, máris érkezik a kérdés a rokonok, akár még a barátok részéről is, hogy na, mikor lesz gyerek? És ha megvan az első, na, mikor jön a második? Mintha ez egyfajta társadalmi kötelesség lenne. Így kell, így a szép, ez a normális stb. De van, hogy nem tőled függ, bármennyire szeretnéd, van, hogy másként döntesz, van, hogy még nem vagy kész rá. Ennek tudatában normális-e az, ha folyton rákérdeznek? Ha folyton magyarázkodnod kell? Ha ne adj’ isten önző nőnek titulálnak, mert még nincs? Miért is?

Ha mégsem tudod megállni, és nem hagy nyugodni a kérdés, akkor ok, kérdezd meg, de másként. Tedd fel úgy a kérdést, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve? Ha meg szeretné osztani veled a gyerekvállalással kapcsolatos terveit, akkor megteszi, hidd el. Ha nem, akkor nem beszél erről, és te tartsd ezt tiszteletben. Ilyen formában feltenni a kérdést azért jó, mert így nem rohanod le, nem állítod a falhoz, nem rontasz be ajtóstul az intim szférájába, nem hozod kényelmetlen helyzetbe, és megadod neki az esélyt, hogy annyit osszon meg amennyit akar, és annyit, ami még számára komfortos.

Teljesíteni akarunk gyermekként, hisz szüleinket büszkévé szeretnénk tenni, ezért már kislányként ki akarunk tűnni teljesítményünkkel, majd pedig a gyermeki létet kinőve olyan életutat tervezünk, hogy szüleink méltán büszkék lehessenek arra a nőre, akit fölneveltek.

Aztán a diákévek versengése és megfelelési vágya arra ösztönöz, hogy ne maradjunk le társaink divatos ruháitól, kiegészítőitől, párkapcsolataitól, fittyet hányva arra, hogy önmagunkat sem ismerjük még igazán. Majd fiatal felnőttként kicsit stabilabb lábakon, de instabil talajon lavírozva határainkat feszegetve, majd megszilárdítva alakítjuk ki azt a nőt, akik vagyunk. Ekkor már igenis tudunk nemet mondani a hetente változó divatnak való megfelelésnek, az aktuális trendek utáni alakulásnak, és kezdünk befelé élni.

A verseny itt már magunkkal kezdődik el. Saját bőrünkön érezzük a nyomást, mely a munka kihívásainak való maximális megfelelésben, a magánéletben való kiegyensúlyozott és boldog társként való létezésben és nem utolsó sorban a nőiességünk megtartásában áll. Egyensúlyra törekszünk, miközben egy férfiak uralta rohanó világban akarjuk megmutatni, mennyire vagyunk kemények úgy, hogy megőrizzük törékeny női lelkületünket.

Férfias teherbírásunkat akarjuk előtérbe helyezni úgy, hogy testünk legnőiesebb pontjait akarjuk öltözékünkkel kiemelni. Könnyeinket akarjuk palástolni úgy, hogy hatalmas mosolyt erőltetünk arcunkra, csak azért, mert nem is azt tesszük, amire vágyunk, hanem azt, amit úgy érezzük elvárnak tőlünk.

Megbírjuk az anyaságot, az ezzel és a takaros otthonnal járó munkát, megbírjuk a szakmai kihívásokat és a lelkünk harcait, megbírjuk azokat a tekinteteket, melyek épp nem a legjobbat kívánják számunkra, mégis tudunk mosollyal válaszolni, és megbírjuk azt, hogy a rohanó világban a szépséget, az érzelmeket, a szerelmes csókokat, az anyai ölelést és az egyedülálló női szeretetet képviseljük amellett, hogy folyamatosan változunk.

A lényeg, hogy adjunk bele mindent abba, ami minket azzá tesz, amik vagyunk, hisz tényleg egy csoda ennyi ellentmondásos szerepben helyt állni többé-kevésbé egyensúlyt teremtve magunkban és magunk körül. Ne a társadalom alkotta ideálképeknek megfeleve akarjunk nők lenni, ne mást elnyomva akarjunk nők lenni, főleg nem folyamatosan versenyezve, akarjunk nők lenni a magunk öröme és elégedettsége miatt, akarjunk nők lenni a férfi mellett, akit társunknak és szerelmünknek tekintünk, akarjunk nők lenni gyermekeink előtt, megtanítva őket a feltétel nélküli szeretet lényegére, akarjuk a szépséget megteremteni és továbbadni.

„Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.”
Audrey Hepburn