Miért teszi a nő magát második helyre? Ez egy olyan kérdés, ami sokat foglalkoztat. Engem mint nőt, hiszen sokáig én is ezt csináltam, és néha zsigerből még mindig csinálnám, ha nem lennék résen. És engem, mint segítő szakembert, hiszen nőkkel dolgozva látom, hogy ez nem csak nálam egy bevett szokás, más nő is előszeretettel űzi.

Ennek a jelenségnek több oka van, amelyek – mint már említettem – szoros összefüggésben állnak a társadalmi elvárásokkal, de a belső önértékeléssel és a hagyományos nemi szerepekkel is.

Társadalmi elvárások és szerepek

A nők gyakran olyan társadalmi elvárásoknak próbálnak megfelelni, amelyek az áldozatkészséget, a gondoskodást és a mások iránti figyelmet helyezik előtérbe. Ezek a normák már gyermekkorban megerősödnek, amikor a lányokat arra tanítják, hogy legyenek kedvesek, segítőkészek és figyelmesek. Felnőttként ezek az értékek mélyen gyökereznek, és gyakran eredményezik azt, hogy a nők saját igényeiket háttérbe szorítják a család, a munkahely, vagy a partner igényei mögé.

Önértékelés és önelfogadás

Az alacsony önértékelés és önbizalom szintén kulcsszerepet játszik ebben a jelenségben. Sok nő küzd romboló belső kritikával és elégedetlenséggel, a média és a közösségi média nyomása minderre csak hab a tortán. A tökéletes nő, aki szerepeiben tökéletesen helyt áll, és mindemellett még tökéletesen is néz ki a képeken, azt az érzést kelti bennünk, nőkben, hogy nem vagyunk elég jók, ami miatt még inkább háttérbe szorítjuk a saját szükségleteinket, hogy megfeleljünk a csalóka tökéletesnek.

Kulturális és történelmi hatások

A hagyományos nemi szerepek mélyen gyökereznek a kultúránkban és a történelemben. Hosszú időn keresztül a nők elsődleges szerepe a család és a háztartás köré összpontosult. Még a modern, karrierorientált nők is gyakran érzik a társadalmi nyomást, hogy megfeleljenek ezeknek a hagyományos szerepelvárásoknak, ami így volt, amióta világ a világ.

Megküzdési stratégiák

Sok nő megküzdési stratégiaként alkalmazza a mások igényeinek az előtérbe helyezését, hogy elkerüljék a konfliktusokat vagy a bűntudatot. Ez a viselkedés azonban hosszú távon káros lehet, mivel a folyamatos önfeláldozás kiégéshez, stresszhez és mentális egészségi problémákhoz vezethet.

A változás szükségessége

Segítő szakemberként azt gondolom, hogy ebből az árnyékből kijönni, csakis az önismeret és az önelfogadás által lehetséges. A nőknek meg kell tanulniuk figyelni a saját szükségleteikre, becsülni önmagukat és kikérni, megadni maguknak is azt, amit másnak zsigerből megadnak. Nem lehet és nem maradhat a nő önmaga számára kevésbé fontos, mint más.

Fontos, hogy a társadalom is támogassa a nőket ebben, hogy azt éljék meg, hogy a saját igényeiknek a kielégítése nem önzőség, hanem a kiegyensúlyozott és az egészséges életnek az alapja.

Na igen, mindannyian arra vágyunk, ott mélyen legbelül, akik nőnek születtünk – ha kimondjuk, ha nem –, hogy nagybetűs nők legyünk, akik után megfordulnak az úton, és ha bemegyünk egy terembe, essenek le az állak. Azonban sokszor nemhogy nagybetűs, még kisbetűs nők se vagyunk, legalábbis ott belül így érezzük.

De mitől nő a nő? Mi kell ahhoz, hogy bentről sugározzon a női energia? Hogy azt érezzem, hogy szeretem ezt a nőt, aki vagyok, hogy meg tudom élni a nőiségemet, a női minőségeimet, energiáimat, hogy minden mozdulatom, megnyilvánulásom, cselekedetem nőies legyen. Nálam kellett hozzá mindaz, amin eddig átmentem, és amit eddig megéltem: fájdalmak, csalódások, átértékelések, szerelmek, elválások, önszabotálások, újrakezdések, önszeretet, önsajnálat, öngondoskodás. És rengeteg önmunka: coaching, terápia, családállítás, kineziológia, mindfulness, olyan módszerek, amelyek által megismertem önmagam, a működésem, a mintáim, blokkjaim, önszabotáló mechanizmusaim. Én mélyebb önismerettel tudtam közel kerülni ahhoz a nőhöz, aki vagyok, megismerni, elfogadni és megszeretni. Ennyi mindennel a hátam mögött úgy gondolom, az önszeretet az alapja annak, hogy nőként ragyogjak és megnyilvánuljak az életben. Mert, ha nem szeretem önmagam, nem vagyok elégedett, folyton kritizálom, megvetem, háttérbe szorítom, nem hiszek benne, akkor nem tud létezni ez a nő, csak túlélni. Akkor ragyogás helyett szürke, magabiztosság helyett bizonytalan, nincs benne fény, egyensúly, belső erő, annak a kisugárzása, hogy jól vagyok önmagammal nőként. Ezzel szemben, ha van önszeretet, akkor egy kellemes könnyedség, sziklaszilárd egyensúly, harmónia veszi körül, amitől igazán nőies lesz és szép a nő, aki vagyok.

Íme pár gyakorlatias lépés, hogy rátalálj a nőre, aki vagy:

1. Ismerd meg a benned élő nőt. Ez az alap. Légy rá kíváncsi és fedezd fel. Mit akar, mire vágyik, mi van egy-egy reakciója, döntése mögött, mitől fél, mit szeret és mit nem önmagában, mit tart fontosnak, hogyan szeretne élni stb. Ha nem tudod, hogy ki vagy, akkor nincs, hogy jól legyél önmagaddal.

2. Fogadd el és szeresd meg a kevésbé elfogadható részeit is. Senki sem tökéletes. Senki. Ezt tartsd szem előtt. Mindannyiunknak vannak olyan fizikai adottságai, amelyek nem tetszenek, és olyan tulajdonságai, amelyekre nem vagyunk büszkék. A lényeg, hogy ami tőled telik, tedd meg. Ha tudsz változtass rajta, táplálkozz egészségesen, sportolj, öltözz olyan ruhákban, amelyek előnyösek számodra, képezd magad, dolgozz a személyiségeden. Amin meg nem tudsz változtatni, azt fogadd el, és szeresd meg önmagadban.

3. Gyakorold az önszeretetet és öngondoskodást. Fontos. Női minőség az adás, gondoskodás, becézgetés, szeretés. Ehhez viszont az kell, hogy legyen miből adni, mert üres kosárból sosincsmit adni. Az a nő pedig, aki figyel a szükségleire, igényeire, azaz gondoskodik önmagáról és megadja önmagának azt, amire szüksége van, szereti magát, biztonságot, szeretetet, törődést, türelmet, nyugalmat tud nyújtani. A jelenlétében és a karjában jó lenni.

4. Csalogasd elő a benned élő nőt. Rohanunk, folyton és sokszor a komfort mellett döntünk. Amivel nincs is baj. Viszont legyen gondunk arra, hogy időnként és rendszeresen nőnek öltözünk. A szoknya, a magas sarkú, a kencék, az illatok mind-mind előcsalogatják bennünk a női energiát.

5. Énidőzz. Csak az a nő tud ragyogni, aki jól van önmagával. És csak az a nő tud jól lenni önmagával, aki rendszeresen minőségi időt tölt önmaga társaságában. Énidőben töltekezünk, kapcsolódunk önmagunkhoz, a nehezeinkhez, a könnyűinkhez. Énidőben gyógyulunk, elfogadunk, elengedünk, erőt gyűjtünk, egyensúlyba kerülünk.

• És milyen a nők sorsa Iránban? — kérdezek otthonában egy határozott és egyenes tekintetű, a lakásban miniszoknyát hordó egyetemi tanárnőt a mi kultúránkban vasárnapi funkciót betöltő péntek délután, aki fiaival és férjével él Shirázban.

• Nem könnyű. Mindenben jobban oda kell figyelnünk nőként. Hogy mit hordunk, hogyan viselkedünk és kivel szemben. Fele annyit sem ér a szavunk és a munkánk, mint a férfiaké. Nem írathatjuk be és nem vehetjük ki a gyerek bizonyítványát a férj nélkül, nem kezdeményezhetünk jogi ügyleteket vagy sokkal nehezebb feltételek mellett. Itthon minden házimunkát el kell végeznünk és a mai iráni nők nagy része már dolgozik is, igaz, kevesebb munka és előrelépési lehetőséggel.

• Hasonlítasz Mahsa Amini kurd lányra, aki 2022 szeptemberében halt meg, miután az iráni erkölcsi rendőrség egy metrón elfogta, majd bántalmazta, mivel nem tartotta be az iráni nőkre vonatkozó kötelező hidzsáb viselési törvényt — jegyzi meg finoman a család férfi tagja.

• Ez igazán megnyugtató érzés — felelem fanyar mosollyal, egyet húzva a szálláson kívül mindig a fejemen lévő kendőn, kivéve amikor a szél le nem fújta, mert nem tudtam a legszebben és hatékonyabban megkötni.

• Itt bent nyugodtan leveheted, mi és nagyon sokan nem ragaszkodnánk hozzá a kültereken sem. Ez csak a kormány intézkedése. Ezzel az új, tavalyi szigorított törvénnyel próbálja megvédeni hatalmát és ránk erőltetni az iszlámot, mint ahogy anno az arabok is tették velünk, mondván, hogy a férfi gyenge és esendő, ezért a nőknek kötelessége megvédeni őket bájaiktól. Az első hidzsáb-törvény egyébként az 1979-es forradalomhoz köthető, amikor az uralkodó sah ellen fellázadtak. Talán kevesen tudják, de Perzsia vallása a 7. század iszlám előretöréséig a zoroasztrizmus volt, mely a rossz eredetét az ember szabad akaratában látta, így az embereknek életük során választaniuk kell a jó és rossz között, a világ pedig e két alapelv harcának a színtere. Az összhang, rend, törvényszerűség és rendszeresség, melyet a természetben tapasztalunk, elvezeti a Zarathustra-követő elméjét a Természettől a Természet Istenéhez. Tudtad, hogy Freddie Mercury az egyik leghíresebb zoroasztriánus?

• Nem, ezt nem tudtam. Azt viszont sejtettem, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság az iszlám világ egyik legérdekesebb országa, amelyben a 2500 éves civilizáció emlékei, az ősi Perzsia öröksége, a sivatagi és hegyi falvak mellett létezik egy nyüzsgő világ az olyan nagyvárosokban mint pl. Teherán, vagy Iszfahán.

Teherántól 150 km-re, Astarában léptem be az országba. Bakuból indultam el Irán felé, szárazföldön átkelve az azeri-iráni határon, noha illetékes és nem illetékes is határozottan azt állította, hogy ez képtelenség. Mindenhol le vannak zárva Azerbajdzsán szárazföldi határai. Az alkalmi járat azonban egy barakkszerű építménynél rakott le. Ez az. Itt lehet átmenni, ha esetleg lehet. És lehetett. 3 órát tartott a mindent átvilágító ellenőrzés és kihallgatás. Félelmetes és egyben különleges volt egyik kezemmel a másikat fogva várni valamire, amit már nem én irányítok és talán nem is akarok. Ezután kezdetét vette az iráni 10 napos kaland. Északról dél felé haladtam: Teherán, Iszfahán, Yazd, Shiraz, Bandar Abbas és Quesh szigete. Teherán nyüzsgő nagyváros óriási bazárral, ócskapiaccal és türkizkék nyílászárókkal felszerelt hangulatos hosztelekkel, Iszfahán mecsetei és szőnyegei lenyűgözőek, Yazd autentikus óvárosával, romos épületeivel és szűk utcácskáikkal elvarázsolt, Shirazban már a szokatlan is otthonossá vált, Persepolis romjai pedig nemrég látott maja piramisok hangulatára emlékeztetett, Quesh szigete pedig egy meglepő fordulat, ahol óvatosan már meglebbent a nyugati világ szele.

• És milyen a nők sorsa Iránban? — kérdezik tőlem immár itthon, Erdélyben.

• Kettősnek érzem. Régóta figyelem az arab és ehhez hasonló, úgymond patriarchális társadalmakban élő női szempárokat, ahol még van konkrét ellenség, a kormány, a rendőrség, a fanatikus hagyománykövetők képében, akiket követni kell vagy szembe lehet szállni, ahol még szemmel látható, pénzben és konkrét lehetőségekben mérhető a nemi különbségtétel. És mégis, a láthatón és mérhetőn túl van valami, ami számomra feltűnő egy ideje. Kevesebb az üres, fáradt és kimerült szempár, még ha csak az is látható a nőből. A Perzsa-öböl iráni részén található Bandar Abbas repterén, szintén a mosdóban egy hölgy levette a nikábját és bájosan rám mosolygott, magas sarkújával és elegáns öltözetével az egyik legszebb látványt nyújtotta a nyugati repterek tréninges szabad(idős) öltözetéhez képest, közben nőiesen légies mozdulatokkal egy rózsacsokrot permetezett és berúzsozta az ajkait. Mintha a lepel mögött még ott lenne a női varázslat, ami valahol az egyenjogúsági harcban idővel eltűnt vagy átalakult felénk. A finom, gyengéd és törődő női vonások mellé az évek, évtizedek során beépült a férfias erő, akarat és önérvényesítés.

Mindenhol létezik jó és rossz. De ki dönti el, hogy ki melyiket képviseli? Lehet-e jól valaki a leplek alatt egy társadalomban, akár egy nő, ha közben más úgy látja, hogy rosszul van? És érezheti-e rosszul magát, ha közben mindenki azt hiszi, hogy mindene megvan? Kinek van joga ítéletet és véleményt alkotnia? Ha nem éppen annak a személynek, aki benne van, aki azt mondja, hogy ennek ellenére jól vagyok vagy mindezek mellett sem. És ki az, aki kételkedik abban, hogy a „rossz” vagy politikailag nem teljesen korrekt mellett is valaki megélheti a nőiségét és ki az, aki nem hisz annak, aki azt mondja, hogy a „jóból” is elég?

Hat év után először sikerült beállnod a zuhany alá úgy, hogy közben nem ordít valamelyik gyereked az apja öléből, hogy anya, ne hagyj el. Mintha az anyaszagot mosnád le magadról, és ismét pár napig munkálkodni kell majd azon, hogy újra megjelenjen. Három napig ugyanazt a pizsamát, ugyanazt az otthonkát kell hordani, hogy végre a sarjad biztonságosnak érezzen téged, ne gondolja, hogy kicserélted magad és nem is te vagy anya, hanem valaki más vagy, egy viszonylag fiatal nő, aki hetek óta nem nézett tükörbe, mert néhány év óta amúgy sem lakik ott már senki.

Most csend van és békesség. A srácok együtt legóznak a szobában. Itthon van mindenki és mégis nyugalom és egyensúly van. Megengeded a vizet, hagyod felmelegedni. Közben hátra-hátrapillantasz, tényleg senki nem töri rád az ajtót? Nem. Egyedül maradtál a gondolataiddal bő tíz percre és ez talán elég is. Talán nem. Ahogy rácsorog az arcodra a forró víz, behunyod a szemed. Jólesik ez is. Mint olyan sok minden más, egyébként. Olyan apróságok, amikről tudomást sem vettél azelőtt. Hogy kiszaladtál a szeméttel, miközben hullott a hó. Megálltál egy pillanatra és az ég fele tartottad az arcod, hogy ráolvadhasson egy hópihe a fáradt bőrödre, ezzel is egy cseppnyit beszívva az univerzum végtelen varázsából. Hogy a kedvenc dalodra táncoltál egy rövidet a konyhában, a leveses fazékkal a kezedben, amit végül elegáns mozdulattal helyeztél, végszóként a mosogatógép alsó tálcájára

Állsz a zuhany alatt és eszedbe jut egy régi ritmus. Eszedbe jut, hogy „elmondom, mid vagyok, mid nem neked” és megérted egyszeriben ezt a titkot, ezt a mélységet, amikor kiderül a refrén végén, hogy „csak csönd, mely égig ér”. Megérted, hogy mekkora kincs a csönd és ahogy fut a dal a fejedben, hirtelen szemben állsz valakivel, aki kiköpött másod, csak sokkal fiatalabb. Sok válaszút előtt áll még, ezért nem látod a terhet a vállain, a kibogozhatatlan csomók fejtegetésétől nem csontosak a kezei még, nincsenek fekete karikák a szemei alatt a kialvatlanságtól, nincs még koncentráló homlokránca.

Üde és gondtalan önmagaddal régen találkoztál, meg úgy egyáltalán, önmagaddal régen találkoztál már. Csak két erős kar vagy, aki vigasztal, altat, etet, néha előveszi a mérges ujját. Aki kavar, beránt, kiránt és tálal. Aki pötyög, gondol, ír és kattint. Aki becsomagolja, megvásárolja, előteszi, elpakolja. Aki picit oldalra fordulva ernyed el az ágyon éjjel, tenyérrel az ég felé, arra számítva, hogy holnap frissebben ébred.

A régmúlt megoldatlan problémái sértődötten állnak előtted, hogy rólunk akkor most megfeledkeztél? Fontosabb volt nálunk a mosogatás, a pelenkázás? Ez a profán mivoltod volt annyira lényeges, hogy félretedd a metafizikai vívódásaid? — kérdik hetykén. Azok a vágyak, azok az álmok, amik hajtották a keringésed hosszú éveken át, már feledésbe merültek, alig látod a körvonalaikat.

Állsz a focipályán és várod, hogy most akkor mi lesz. Szembenéztek és tudjátok, hogy mit szeretnétek mondani egymásnak. Hallgattok. Rábízzátok a tekintetekre, a véletlenre, hogy minden úgy alakuljon, ahogy alakulnia kell. Puszival búcsúzik csók helyett. Hagyod. Megmagyarázod magadnak, hogy ennek így kellett lennie, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Többet soha nem látjátok egymást.

Várod, hogy csöngjön a telefon, hogy megkérdezzék, hogy akkor most igen vagy nem? Biztos vagy benne, hogy igent kell mondanod, mert a jövőd azt kéri. De telik-múlik az idő, a gondolatok feltekerik egymást egy képzeletbeli csörlőre. Mikor végre csöng a telefon, felveszed és határozott nemet mondasz az ajánlatra és többet soha nem gondolsz arra, hogy vajon milyen lett volna igent mondani.

Aztán egy hűvös éjszaka után a nap sugara megcsillan a tó tükrén, simogatja arcod. Ő megfogja a kezed és mondja, hogy indulhattok. De te csak a megállóig mész, utolsó pillanatban nem szállsz fel vele együtt a villamosra. A peronról nézed, ahogy elszáguld előled. Többet soha nem látjátok egymást.

Sűrű ködben botorkálva elindulsz egy irányba, mondjuk Keletre. Mész egy darabig és nem találsz semmit, csak üres házakat, emberek sehol. De te mész tovább, addig, amíg valamiféle civilizációt találsz, ami nem az a Kánaán, amit ígértek, csak egy kis tanya egy posvány mellett, ahol egyik napról a másikra élnek a népek. Beilleszkedsz és többet soha nem gondolsz arra, hogy vajon Nyugaton mi lehet. Vastag betűkkel úszik bele a lefolyóba, hogy „mi lett volna HA”. Ha nem Keletre indulsz, hanem Nyugatra? Ha igent mondasz a nem helyett? Ha nem bízod a véletlenre, ha nem hagyod a megszokásra, a kényelemre, hanem épkézláb tervvel, karakánul fogsz hozzá a nagybetűsnek? Előrelátva, hogy melyik út merre vezet és hol a vége. Végiggondolva, hogy honnan hova juthatsz és milyen következményei lehetnek a döntéseidnek.

Ahogy a vízcseppek legördülnek az arcodon és szembenézel a régi arcoddal, adsz egy pofont magadnak, hogy rábízta a véletlenre, hogy félvállról vette, hogy impulzívan döntött, megérzésből, megalapozatlanul. Haragszol magadra, hogy akkor nem voltál még két erős kar, aki önnön kezeibe adja sorsát.

Arra gondolsz, ahogy minden döntéseddel kettészakítottad a világod, egy lehetséges valóságot megszüntettél és ezen elvetélt lehetőségek sebeit ma is magadban hordod.

Állsz a zuhany alatt és szembenézel fiatal önmagaddal. Jól döntöttem? — kérdi a fiatal. Fogalmam sincs — mondod. Letörlöd a vizet az arcodról és észreveszel egy pici, puha orrot, ahogy hozzáér a zuhanyfülke párás üvegéhez. Hát itt vagy, anyuci, már úgy hiányoztál. Te vagy a legszebb anyuci az egész világon, mondja és két kicsi selymes karocska már csavarodik is a nyakad köré, ahogy kilépsz a csöndedből a valóságba.

Jól döntöttél és köszönöm, szólsz még vissza a múltbeli énednek gondolatban, miközben már újra zsivaj és végtelen sok szeretet lüktet körülötted. Itthon vagy. Hazaértél.

Hemzseg ettől az internet, nagyon sok cikk jelenik meg ezzel kapcsolatban, ugyanakkor sokszor hallottam már én is hasonló mondatokat baráti társaságokban.

„Igen nagyok az igényeid. Túl magasra teszed a lécet.”

Magasra teszi a lécet az a nő, aki tiszteletet vár el és azt, hogy úgy bánjanak vele, ahogy azt megérdemli? Ha felelősségteljes és szavahihető társra vágyik? Ha olyan társat szeretne, aki mindenben a társa, aki hallja őt, érzi őt, figyel rá? Aki bátorítja, mellette van és aki szereti őt? Aki mindennap pont úgy megdolgozik azért, hogy a kapcsolat életképes legyen és maradjon, mint ő? Aki egyenlő félként tekint a társára és amellett, hogy szabad, független lényként van jelen a párkapcsolatban, képes MI-ben is gondolkodni? Aki képes az elköteleződésre és az intimitásra? Aki nem az egyszerűbb utat választja? Aki nem rohan el, ha baj van, hanem marad, felelősséget vállal és megoldásokban gondolkodik? Aki képes beismerni, ha tévedett? Aki képes bocsánatot is kérni, ha megbántott és jóváteszi azt? Azt hiszem, hogy nem. Egy ilyen nőnek csupán helyén van az önszeretete és az önbecsülése.

„Egy erős nő elijeszti a férfiakat.”

Valóban? Ki jutott erre a következtetésre? És mit jelent az, hogy erős nő? Miben mérjük az erőnket? Ki dönti el, vagy miből dől el, hogy ki az erősebb? De miért is kéne mérlegelni és összehasonlítani az erőnket? Versenyben vagyunk, ahol folyton bizonyítanom kell, hogy jobb vagyok, hogy okosabb vagyok, leleményesebb, vagy egy kapcsolatban vagyunk, ami partnerségen alapszik, és ahol kölcsönösen segítjük és támogatjuk egymást, ahol mindig ott vagyunk egymásnak?

„Nehezen viselik el a férfiak azokat a nőket, akik tudják, hogy mit akarnak.”

Miért is? Mert bábukat akarnak? Miért lenne gond az, ha egy nő tudja, hogy mit akar? Áááá… talán azért, mert így azt is tudja, hogy mit nem akar? Azaz nem marad ott, ahol nem szeretik, tisztelik és nem kapja meg azt, amire szüksége van? Miért lenne gond az, ha egy nőnek van véleménye, amit fel is vállal, van célja, amit meg is valósít, tudja, hogy honnan, hova akar eljutni? Inkább az a kérdés, hogy miért nem viselik el ezt egyes férfiak? Mert ők nem tudják, hogy mit akarnak?

„Félnek attól, hogy nem fognak tudni lenyűgözni.”

Ó igen! Ez az egyik kedvencem. De miért is kéne valakit lenyűgözni? Miért nem elég, ha egyszerűen csak magamat adom, és ha az elég, ok, ha nem, akkor miért is kéne nekem az a valaki, aki már az elejétől fogva nem látja az én értékemet, vagy egyszerűen csak nem vagyunk kompatibilisek, mert ilyen is van, és semmi köze ahhoz, hogy sikerült-e vagy sem lenyűgöznöm a másikat. A visszautasítás mindannyiunknál benne van a pakliban. Legyen az férfi, vagy legyen az nő. De aki egészséges önismerettel, önbecsüléssel rendelkezik, az tudja, hogy ez sosem rólunk szól, csupán arról, hogy nem találhatunk mindenkivel.

„Túl független vagy, ezért nincs, mit nyújtson neked egy férfi.”

Valóban nincs? Ki mondja ezt? Ki érzi ezt? Nagy valószínűséggel az, akinek tényleg nincs mit nyújtania. De az nem azért van, mert egy nő túl független. Egy úgy anyagi, mint érzelmi értelemben vett független nőnek mindig van mit nyújtani — csak szólok. Lehet, hogy van lakása és pénz a bankszámláján, lehet, hogy érzelmileg stabil és kiegyensúlyozott, de attól még jólesik neki és örömét leli abban, ha vigyáznak rá, ha érzi, hogy tartozik valakihez, ha megnevettetik, ha segítik, ha megölelik, ha biztatják, szabadon szeretik.

Évekkel később jöttem rá, hogy a szeretetért nem kell megdolgozni. A szeretet alap. Az van. Azt kapjuk, függetlenül attól, hogy kiérdemeljük-e vagy sem.

Anyus azt mesélte, hogy a két terhessége Ég és Föld volt.
Részt vett valami önismereti tréningen és azután mondta el, nevetve.
Mintha nem számítana.
Mintha nem rontotta volna el általa mindannyiunk életét.
De, persze legfőképpen az enyémet.
Azt mondta, amikor apust megismerte, ugye, éppen szétverte az akkori férje.
Menekült.
Ha marad, megöli.
Apus megmentette.
Apusba beleszeretett.
Apussal biztonságban volt, otthon, végre hazatalált.
És amikor teherbe esett, megijedt.
Hogy az az őrült megint érte jön.
És megint kiveri belőle az ártatlan magzatot.

Mivel rettegett, sokáig takarta. Leszorított. Hogy ha véletlenül találkozna vele az úton, ne adjon okot az agresszióra. Nem mert enni, hogy ne hízzon. Félt a hízástól, mert felhívná magára a figyelmet. Félt az alakja elvesztésétől, mert elveszíthetné apa csodálatát és szeretetét, úgy, ahogy a másikkal is megjárta. Aki, amikor anyus teherbe esett, és hízni kezdett, azaz, normális anyává vedleni, megundorodott tőle. Kövér disznónak nevezte és kitaposta belőle azt, ami csoda és kegyelem folytán került bele.

Nem csodálkozom!
És nem ítélkezem!
Csak legalább rájöttem, hogy mitől lettem ennyire reménytelen.
Végre válaszok.
Ha nem is olyanok, amikkel fel lehet vágni, elő lehet állni, be lehet mutatkozni, de legalább válaszok. Azokra a kérdéseimre, amiket életem első napjától melengetek.

Petivel való terhessége ennek az ellentéte volt. Kikerekedett. Boldog volt. Szép, sőt ragyogó. Ott voltam mindig mellette. Azt mondta, én vigyáztam rá, nekem köszönheti azt az önfeledt kilenc hónapot. Peti könnyen is született, nem mint én. Kint volt tíz perc alatt, az én 32 órás ellenszegülésemmel szemben. Ami alatt nem tudtam eldönteni, hogy megszülethetek vagy sem erre a világra, ami csak a rettegés és félelem jeleit küldözgette felém. Olyan kis jegyet kaptunk anyussal az Apgar-ra, hogy szakemberhez tanácsolták, attól való félelmükben, hogy a szülés nehézségei maradandó sérüléseket okoztak bennem.

De nem azzal a 32 órával volt baj.
Hanem a világgal.
Amelyet anyus ültetett belém és önmagába.
Hogy milyen nőnek lenni.
Hogy milyen egyáltalán lenni.

Ehhez kellett több év terápia. Méltó és elég bősz, hogy lerombolja magzati életem negatív rezdüléseit, a rettegést, a szorongást és az anyatejjel beszívott önutálatot. Anyusnak elég volt egy csomó évnyi szenvedés, majd egyetlen egy szó, a megfelelő helyen és időben, hogy a Fal, amely fogva tartotta önmagától és a boldogságtól, leomoljon.

Hogy megtalálja félretett szerelmét.
Az életet ott, ahol hagyta.
De nekem…, nekem sokkal több kellett.
Nem úsztam meg ennyire olcsón.
Mert amikor valakit kerestem, aki kimondhatná a varázsszót, nem állt ott senki.
Amikor kulcsokat kerestem, még láda sem volt.
Amikor önmagamat kerestem, a másik sem volt meg.
Egyszerre kellett ennek megtörténnie.
Térben és időben.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Mindent, amit sikerült elérnem, saját erőből tettem. S mindezt úgy, hogy közel sem voltam annyira jól eleresztve otthonról, mint az öcsém. Mélyen belém ivódtak azok a délutánok, amikor órákig ültem a könyvek mellett, teljes agyi homályban. Igyekeztem, de alig haladtam.

Soha nem mondta volna, de rettegtem tőle, hogy ha nem sikerül teljesítenem, nem fogom kiérdemelni a szeretetét. Tíz évesen a fertőzés megbélyegzett. Közel fél évig küzdöttem a betegséggel, aminek neve sem volt. Milyen gyermek az, kérdeztem magamtól minden egyes alkalommal, aki összeszed egy no name betegséget, amit kezelni sem lehet? Milyen gyermek az, aki felbolydítja a családi idillt holmi értelmetlen gyengélkedésekkel? Milyen gyerek az, aki meghízik a májvédőktől és vitaminoktól, amit a kezelése céljával írnak ki az orvosai? Milyen gyermek az, aki nem elég szép, okos és lehengerlő?

És ezeknek a kérdéseknek az árnyékában váltam, ha lehet még szorongóbbá, még önbizalomhiányosabbá, még szerencsétlenebbé, még boldogtalanabbá. Korai kamaszéveim ezeknek égisze alatt vitt végig egy olyan önként vállalt szenvedésen, amit ellenségeimnek sem kívánnék. Aztán anyusék válása. Ami, mint a népmesékben, válás is volt, meg nem is — soha nem téve ki az I-re a pontot. Akkor fogalmaztam meg magamnak először — hogy valamit vagy befejezel, vagy nem. A köztes állapot egyenlő a szenvedéssel. Ha nem a tiéddel, akkor a másokéval. Jelen esetben az enyémmel.

Nem zenéltem, mint Peti, hogy a fájdalmamat a zene hangjainak segítségével tudjam a szélbe ereszteni. Futottam, úsztam és meditáltam. Majd slam poetryket kezdtem el gyártani anélkül, hogy tudtam volna mi a műfaj neve. Csak úgy, ahogyan más naplót vezet. Nekem verseim lettek. Tele fájdalmakkal. Amik, ahogyan a lapra kerültek, kicsit tompítottak a lelkem okozta sebeken. Első havi vérzésem napja marad örökre emlékezetes. Nem tudom másnál hogy történik — nálunk rendhagyó volt.

Anyus vacsorát rendezett. Ott volt az akkor már nem velünk élő apus, Peti és anyus.
A vacsora kiadós volt, a desszert páratlan.
Anyus mindenkit beavatott felnőtté válásom első állomásának meghittségébe.
Megválaszolta Peti ezzel kapcsolatos kérdéseit és felvilágosított bennünket arról, hogy mennyire elítélendő a szabad szex és mennyire fontos a védekezés, a nemi betegségekkel és nem kívánt terhességgel szemben.
Nem örömöt éreztem akkor, aznap este.
Hanem csalódottságot.
Mintha elárultak volna.

Rettegtem attól, hogy másnap Peti miden osztálytársa véresnek fog hívni. Hogy megbélyegeznek, hogy kigúnyolnak, hogy nevetség tárgya leszek. Apus egy borítékot adott át. Tele volt pénzzel. Azt mondta: kedvesem, vegyél magadnak valami nagyon különlegeset. Ma nő lettél. Igazi nő. Nekem ugyan mindig kislány maradsz, amíg élsz, az én kislányom — de a világ mércéje szerint ma nagylány lettél. Ezt nem csak megünnepelni, hanem emlékezetessé is tenni egyaránt kötelező. A pénzt költsd valami olyasmire, amire rég vágysz, de eddig nem volt lehetőséged megtenni. Másnap beloptam a családi kasszába.

Erre vágytam rég.
Segíteni a családnak, segíteni anyusnak, örömet szerezni másnak.
Nem magamnak, azt soha nem tudtam elsajátítani, hanem másnak.
Hogy megfeleljek, hogy elfogadjanak, hogy végre szeressenek.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!