Nőként Iránban

Szerző: Matusinka Beáta • Fotók: Matusinka Beáta • 2023. november 23.

Megosztom:

Nőként Iránban

  • Te mit keresel itt Iránban? — kérdezi egy szép fogorvos hölgy a teheráni buszállomás mosdójában reggel 6 órakor, amikor éppen a tükör előtt igazítjuk mindketten a hidzsábunkat.
  • Régóta figyelem ezt az országot. Mecsetek, paloták, mauzóleumok kobaltkék és aranysárga színű lüszteres csempedíszeit, a nyolcágú csillagcsempéket és fénymázas mihrábokat, csempemozaikokat. A perzsa építészetet, festészetet, kertművészetet és természetesen a szőnyegművesség meséit eredeti kilim, nomád vagy hagyományos csomózású repülő szőnyegekről, amelyeket már otthonomban is hallgatok egy ideje, a nem is olyan régen még minden erdélyi nappaliban és hálóban található, régi perzsa szőnyeges időszakok mintegy újraértelmezett változataként.
  • Értem, de nem volt egy másik, érdekesebb ország, ahova elutazhattál volna nyaralni? Ahol süt a nap, jólét van és mindent szabad?
  • Nem, ezúttal nem volt másik úti célom. Ide akartam jönni. Régóta. Pedig nem volt egyszerű megszerezni az iráni vízumot. A végén pedig egy papírt is alá kellett írnom, hogy nem dolgozom itt.
  • Miért, mivel foglalkozol?
  • Újságíró vagyok.
  • Igen, most már értem miért jöttél Iránba.
Pedig valóban nem dolgoztam. Egy pillanatig sem. Csak megéltem és átéltem. A pillanat varázsát, az utazás mélységeit, a beszélgetések során kialakult felismerések jóleső vagy éppen keményebb tükröt tartó, feszélyező érzését. Be akartam pillantani a nyugati világ előítéletei mögé. Fanatikus hívők, elnyomott nők, terroristák, urániumdúsítás és még sorolhatnánk az emberek többségének Irán hallatára eszébe jutó képeket. Az út során a sztereotípiák mögül azonban egy másik, talán valódibb vagy mindezt kiegészítő arc is kirajzolódik, barátságos, nyitott emberekről, akik megtisztelve érzik magukat és boldogok, ha meglátogatjuk hazájukat, szívesen látják saját házukban is vendégül az utazót, beszélgetnek az odalátogató külföldivel. A nyugati rohanó világban mennyire ismerős vagy mindennapos még ez az jelenség?
  • És milyen a nők sorsa Iránban? — kérdezek otthonában egy határozott és egyenes tekintetű, a lakásban miniszoknyát hordó egyetemi tanárnőt a mi kultúránkban vasárnapi funkciót betöltő péntek délután, aki fiaival és férjével él Shirázban.
  • Nem könnyű. Mindenben jobban oda kell figyelnünk nőként. Hogy mit hordunk, hogyan viselkedünk és kivel szemben. Fele annyit sem ér a szavunk és a munkánk, mint a férfiaké. Nem írathatjuk be és nem vehetjük ki a gyerek bizonyítványát a férj nélkül, nem kezdeményezhetünk jogi ügyleteket vagy sokkal nehezebb feltételek mellett. Itthon minden házimunkát el kell végeznünk és a mai iráni nők nagy része már dolgozik is, igaz, kevesebb munka és előrelépési lehetőséggel.
  • Hasonlítasz Mahsa Amini kurd lányra, aki 2022 szeptemberében halt meg, miután az iráni erkölcsi rendőrség egy metrón elfogta, majd bántalmazta, mivel nem tartotta be az iráni nőkre vonatkozó kötelező hidzsáb viselési törvényt — jegyzi meg finoman a család férfi tagja.
  • Ez igazán megnyugtató érzés — felelem fanyar mosollyal, egyet húzva a szálláson kívül mindig a fejemen lévő kendőn, kivéve amikor a szél le nem fújta, mert nem tudtam a legszebben és hatékonyabban megkötni.
  • Itt bent nyugodtan leveheted, mi és nagyon sokan nem ragaszkodnánk hozzá a kültereken sem. Ez csak a kormány intézkedése. Ezzel az új, tavalyi szigorított törvénnyel próbálja megvédeni hatalmát és ránk erőltetni az iszlámot, mint ahogy anno az arabok is tették velünk, mondván, hogy a férfi gyenge és esendő, ezért a nőknek kötelessége megvédeni őket bájaiktól. Az első hidzsáb-törvény egyébként az 1979-es forradalomhoz köthető, amikor az uralkodó sah ellen fellázadtak. Talán kevesen tudják, de Perzsia vallása a 7. század iszlám előretöréséig a zoroasztrizmus volt, mely a rossz eredetét az ember szabad akaratában látta, így az embereknek életük során választaniuk kell a jó és rossz között, a világ pedig e két alapelv harcának a színtere. Az összhang, rend, törvényszerűség és rendszeresség, melyet a természetben tapasztalunk, elvezeti a Zarathustra-követő elméjét a Természettől a Természet Istenéhez. Tudtad, hogy Freddie Mercury az egyik leghíresebb zoroasztriánus?
  • Nem, ezt nem tudtam. Azt viszont sejtettem, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság az iszlám világ egyik legérdekesebb országa, amelyben a 2500 éves civilizáció emlékei, az ősi Perzsia öröksége, a sivatagi és hegyi falvak mellett létezik egy nyüzsgő világ az olyan nagyvárosokban mint pl. Teherán, vagy Iszfahán.
Teherántól 150 km-re, Astarában léptem be az országba. Bakuból indultam el Irán felé, szárazföldön átkelve az azeri-iráni határon, noha illetékes és nem illetékes is határozottan azt állította, hogy ez képtelenség. Mindenhol le vannak zárva Azerbajdzsán szárazföldi határai. Az alkalmi járat azonban egy barakkszerű építménynél rakott le. Ez az. Itt lehet átmenni, ha esetleg lehet. És lehetett. 3 órát tartott a mindent átvilágító ellenőrzés és kihallgatás. Félelmetes és egyben különleges volt egyik kezemmel a másikat fogva várni valamire, amit már nem én irányítok és talán nem is akarok. Ezután kezdetét vette az iráni 10 napos kaland. Északról dél felé haladtam: Teherán, Iszfahán, Yazd, Shiraz, Bandar Abbas és Quesh szigete. Teherán nyüzsgő nagyváros óriási bazárral, ócskapiaccal és türkizkék nyílászárókkal felszerelt hangulatos hosztelekkel, Iszfahán mecsetei és szőnyegei lenyűgözőek, Yazd autentikus óvárosával, romos épületeivel és szűk utcácskáikkal elvarázsolt, Shirazban már a szokatlan is otthonossá vált, Persepolis romjai pedig nemrég látott maja piramisok hangulatára emlékeztetett, Quesh szigete pedig egy meglepő fordulat, ahol óvatosan már meglebbent a nyugati világ szele.
  • És milyen a nők sorsa Iránban? — kérdezik tőlem immár itthon, Erdélyben.
  • Kettősnek érzem. Régóta figyelem az arab és ehhez hasonló, úgymond patriarchális társadalmakban élő női szempárokat, ahol még van konkrét ellenség, a kormány, a rendőrség, a fanatikus hagyománykövetők képében, akiket követni kell vagy szembe lehet szállni, ahol még szemmel látható, pénzben és konkrét lehetőségekben mérhető a nemi különbségtétel. És mégis, a láthatón és mérhetőn túl van valami, ami számomra feltűnő egy ideje. Kevesebb az üres, fáradt és kimerült szempár, még ha csak az is látható a nőből. A Perzsa-öböl iráni részén található Bandar Abbas repterén, szintén a mosdóban egy hölgy levette a nikábját és bájosan rám mosolygott, magas sarkújával és elegáns öltözetével az egyik legszebb látványt nyújtotta a nyugati repterek tréninges szabad(idős) öltözetéhez képest, közben nőiesen légies mozdulatokkal egy rózsacsokrot permetezett és berúzsozta az ajkait. Mintha a lepel mögött még ott lenne a női varázslat, ami valahol az egyenjogúsági harcban idővel eltűnt vagy átalakult felénk. A finom, gyengéd és törődő női vonások mellé az évek, évtizedek során beépült a férfias erő, akarat és önérvényesítés.
Mindenhol létezik jó és rossz. De ki dönti el, hogy ki melyiket képviseli? Lehet-e jól valaki a leplek alatt egy társadalomban, akár egy nő, ha közben más úgy látja, hogy rosszul van? És érezheti-e rosszul magát, ha közben mindenki azt hiszi, hogy mindene megvan? Kinek van joga ítéletet és véleményt alkotnia? Ha nem éppen annak a személynek, aki benne van, aki azt mondja, hogy ennek ellenére jól vagyok vagy mindezek mellett sem. És ki az, aki kételkedik abban, hogy a „rossz” vagy politikailag nem teljesen korrekt mellett is valaki megélheti a nőiségét és ki az, aki nem hisz annak, aki azt mondja, hogy a „jóból” is elég?

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ