A házuk takaros, udvaruk tiszta. Hívogató otthon. Mint egy ölelő kar… Mint Andor. Majdnem elsírom magam, de tudom, ez most nem a megfelelő idő erre. Erősnek kell maradnom. A gyermekeimért. Endre megy elől, mutatja az utat. A beszélgetés nem hozza meg a várt és remélt katarzist. Andor anyukája elzárkózik tőlem, mintha egy sarlatán lennék. Hiába mondom, hogy nem kell semmi tőlük, csak szólni szerettem volna, hogy tudjanak az unokákról. Mégiscsak Andor gyermekei…

Andor édesapja pontosan úgy, ahogy azt Andor megjósolta, mellém áll. Végig fogja a kezemet. A képeket hosszan nézi, miközben potyognak a könnyei. Andor édesanyja mindeközben imádkozik. Egy pillantást sem vet rájuk. Legszívesebben ordítanék, megráznám, lehülyézném, hát van ennek esze?
Endre biztatóan fogja a másik kezem.
Időnként megszorítja, mintha tudná, mikor állok készen a támadásra.
Andor édesapja kikísér a temetőbe.
A képeket az asztalon hagyjuk.
A temető nem jelent nekem semmit.
Andor nem ott van. Bennem van. Andrisban van, születendő magzatomban van és lelkemben van. Örökre!

A hazafelé vezető út szomorúsággal, fájdalommal, lemondással és reményekkel telített. Semmi olyan nem történt, amit Andor ne jósolt volna be. — Édesanyámnak majd idő kell szerelmem — ismételgette elég gyakran ahhoz, hogy most is halljam a hangját. Endre a házunk előtt felajánlja, hogy anyagilag segíteni fog. Még nem tudja hogyan, de valami havi járandóságban gondolkodik. Be is tartja a szavát. Még annak a hónapnak a végén egy, a nevemre címzett borítékot kézbesít a postás. Sokat segít, bár nem a pénz az, ami igazán hiányzik.

Sikerül kihordanom a terhességet. Súlyban szinte semmit sem gyarapodom. Emiatt sok szidást kapok. Ezeknek fogalmuk sincs, hogy számomra minden egyes nap küzdelem élettel és halállal. Kegyelem, hogy végül minden egyes nap mégis az élet győz… Sarolt a kiírt nap után érkezik egy héttel. Alkalmazkodó, jó baba. Mintha tudná, csendben kell maradnia — anyuci egészsége nem áll biztos alapokon. A legjobban a friss apukák jelenléte fáj a koraszülöttek osztályán. Minden szobára jut egy-két apuka. Kivéve az enyémet. Ahol az egy főre eső apukák száma a nullához közelít.

Andor jelenlétét nem érzem. Nem szól hozzám. Nem vigyáz rám a felhők mögül. Rettentő, fájdalmas és mély csend van. Van, hogy siratom és van, hogy haragszom rá. Úgy érzem, tehetett volna érte, hogy maradjon. Felvehette volna a küzdelmet. Kitéphette volna a halál szívét. Megerőszakolhatta volna. De ő nem akart küzdeni. Sietett elmenni. Minket magunkra hagyni. Aztán megbánom. Magamban elnézést kérek. Megijedek, hogy mi van akkor, ha a bennem megszólaló hangot nem is hallja. Akkor kimondom hangosan is. Aztán magamra haragszom meg. Mi lett belőlem, te jó ég? Magamban beszélek. Képzelt személyekkel.

Apus visz haza.
Legalább mindenki azt hiszi, hogy ő az apa. Kicsit idős és leharcolt, de legalább
apa. Ez is sokkal jobb, mint a semmilyen…
Az első hat hét alig telik.
Tavaszodik.
Kimennék.

Andris végtelenül aranyos. Mindent behoz, hogy átélhessem a tavaszt én magam is, a befűtött és elsötétített szobában, ahova csak lábujjhegyen illik berontani. Andris ugyanis ezt teszi. Hátravágja az ajtót, majd lábujjhegyen húga kiságya fölé hajol, mindent összefogdos és alig várja már, hogy játszhassanak.
Árnyalatnyi közöttük korkülönbség.
Csak annyi mint élet és halál között.
Egy szemvillanásnyi.
Ma még volt, holnap már nem lesz. Ennyi választja el a két testvért.

Anyus valami három hétig tűrhette, akkor felöltöztetett mindkettőnket és elvitt a családunk orvosához.
— Vitaminra van szükséged. Fel kell épülnöd, meg kell erősödnöd kedvesem. Én tudom, hogy ami történt borzalmas és elfogadhatatlan, de meg kell tanulnod élni vele, mert most már nem csak magadért felelsz. Anya vagy!

Az orvos diagnózisa minden várakozásunkat felülmúlta.
— Ili kedvesem, gyermeket vársz…
Annyira emlékszem, hogy egyre tompábbak lettek a színek, a fények, a hangok.
A következő snitten már az ágyon vagyok. Anyus suttogva meséli részletekbe menően Andor távozását. Nem akarom, hogy sajnáljon! Talpra fogok állni.
— Anyuka (degradál le idegesítően egy döntésképtelen, kifáradt csak arra jó némber szintjére, amiért legszívesebben instant kikaparnám mindkét szemét, ha nem lenne tövig rágva a körmöm) természetesen orvosként megértem, ha el akarod vetetni ebben a helyzetben a magzatot (milyen magzatot? Ez tiszta hülye, s ha tovább folytatja ebben az iramban megölöm, mire a mondat végére ér) és megteszek mindent annak érdekében, hogy a procedúra (így nevezi PROCEDÚRA) fájdalommentesen és minél hamarabb lezajlódjon.

— Nem, köszönöm. Ha kell, végigcsinálom egyedül az egészet. De senki sem fogja megölni bennem azt az utolsó darabot, amit magaménak tudhatok Andorból — jelentem ki nem kevés éllel a hangomban. Anyus, aki azelőtt talán a józan eszemben reménykedett, stratégiát vált és mellém áll.
— Az övé a döntés! Tiszteletben tartjuk, természetesen. A család mellette áll.
Duzzogva hagyom el a rendelőt.
De a történtek éppen elég erőt biztosítanak ahhoz, hogy lendület legyen bennem a felálláshoz.
— A mai napot még sötétben, de holnaptól… holnaptól már új emberként — döntöm el.

Másnap tartom magam az ígérethez. Nem könnyű. Szenvedek mint a kutya. Az állandó zsibbadt fájdalmat időnként az egyre több időt ébren töltő kisfiam szeretete töri meg.
Anyus mellettem áll maximálisan. Sokszor már idegesít állandó vizslatása. Mintha attól tartana, hogy egy óvatlan pillanatban kicsinálom magam.
Őszintén?
Milliméterekre vagyok tőle — de Andris mindenért kárpótol.
Endrét nem hívom fel. Sokszor kapom magam a telefonnal a kezemben, hogy éppen fogalmam sincs, hogy miért is állok ott. De végül, amikor felismerem, hogy Endrét akartam hívni, gyorsan leteszem a kagylót és valami teljesen hasznavehetetlen házimunkába fojtom a terméketlen gondolatcsírát.

Terhességem könnyű lefolyású. Talán harmadik hónapban lehetek, amikor döntő elhatározásra szánom el magam. Nem magam miatt, hanem gyermekeim miatt. Másnap felöltözöm, és anélkül, hogy hagynám anyussal lebeszéltetni magam erről, felkeresem Endrét. Az irodájában fogad. Állapotom még nem nyilvánvaló. Nekem fog kelleni elmondani azt, amihez a szó már oly kevés. Látszólag örül nekem. Végül, csak ők győztek… — ha már egyáltalán volt győztes ebben a helyzetben. De hogy nem egy win-win, az egyszer biztos.

Elmondom, hogy miért vagyok itt. — Andort eltemették. Nekem meg fogalmam sincs, hogy hova. Azt sem tudom pontosan, hol élt. Kérlek Endre, kérlek, segítened kell. Nem egészen miattam, hanem gyászoló szülei és gyermekeim miatt. Nyelvbotlásnak véli. Semmit nem reagál a rejtett közlendőmre. — Jól hallottad Endre, igen. Terhes vagyok Andor második gyermekével. Endre a régi. Nem viszi túlzásba érzelmei kinyilvánítását.

— Mondd Ili, te tulajdonképpen most miből élsz?
— Fájdalomból! — jelentem ki magabiztosan.
Két hét múlva ütemezi be az indulást. Valami búcsús mise lesz a szomszéd faluban, s amíg engem majd Andor szüleivel hagy, ő addig egy kalap alatt elintézi a látogatást. — Csak, hogy ne legyen furcsa… — magyarázkodik. Miközben meg fogalma sincs, hogy nekem már semmi sem az. Tűkön ülök. A két hét úgy repül el, mintha puskából lőtték volna. Andriskát anyuval hagyom.

Amíg összekészítem a gyermekemről készült fotókat, nem tudok nem arra az utolsó napra gondolni. Akkor is ugyanezt tettük az utolsó együtt töltött percekben. Színeztük a jövőt — ki a franc gondolta, hogy csak szürke lesz? — és válogattuk a képeket Andriskáról. Akkor egy levelem is volt. Ma már csak én vagyok. Én a gyászoló, én az anya, én a gyermek, én az örök vesztes, akinek megvolt a kegyelem, de csak mutatóban. Hogy ne szokjon hozzá. Csak éppen annyira, hogy fogalma legyen róla.
— Itt a jó… hol a jó?

Vajon a levelemmel és a képekkel mi lett? Abban reménykedem, nem kapta meg senki. A szülei nem tudtak volna magyarázatot találni rá, segítség nélkül. Endrével keveset beszélünk. Ő a vezetésre figyel, én a tájat nézem. Megpróbálom kitalálni, hol történhetett a baleset. De nem kérdezem meg. Nem szeretném, hogy beégjen a retinámba, ahol még annyi csodálatos kép vár rám arról a két gyermekről, akit mégis csak ajándékba kaptam.

— Ajándék lónak ne nézd a fogát — csendül fel gyermekkorom anyjának az erőteljes hangja. Így aztán igyekszem, csak befelé nézni…

1. A tanév végéig szeretném, ha titokként kezelnénk.
2. Andor a fent említett időszakig köteles elvégezni a feladatait, ahogyan eddig is tette.
3. Ili, tőled azt kérem, hogy ahogyan látszani kezd a terhességed, utazz el valahova. Természetesen nem kérem a valóságban, hogy ezt tedd, hanem sokkal inkább azt, hogy ezt hitesd el a közösséggel.
4. És végül szeretném. ha tudnátok, hogy nem vagyok csalódott. Számítottam erre. Olyan az egész, mint egy forgatókönyv, amelyet már azelőtt ismertem, hogy végigolvastam volna. Megakadályozhattam volna, de nem éreztem méltónak magam arra, hogy befolyásoljalak. Noha, Ili megkerestél… — de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni sem szakmailag, sem emberileg a segélykiáltásoddal.  — Ameddig össze nem házasodtok, Andornak van visszaút az Egyház megbocsátó kebelére. És még egy, több mint valószínű az érsek úr is el fog jönni, ahogy tudomást szerez a dologról. Már amennyiben dolognak nevezhető kettőtök gyermeke — nevetett fel zavartan. Andorral zavarodottan, de mély megnyugvással telve hagytuk el Endre irodáját.

Sokkal rosszabbra számítottunk. Horrorisztikus forgatókönyveket gyártottunk, amelyek mindegyikében menekülnünk kellett. Ezzel szemben Endre tele volt szeretettel és megértéssel. Ennél többet nem kérhettünk. Ismét egy kegyelmi pillanat volt mindkettőnk számára. A döntés és nagy tisztázó beszélgetést követően a titkolózás volt a legnehezebb. Amikor egy fiatal pár gyermeket vár, a legcsodálatosabb érzés mind közül a büszkeség, amit a szívükben éreznek. Legszívesebben az egész világnak eldicsekednék annak a tényét, hogy nemsokára szülők lesznek. Mi ezt sajnos nem tehettük. Mi ugyanis (még) nem voltunk hivatalosan egy pár. Hamarabb leszünk szülők, mint egy pár — mondtam Andornak — aki keserűen felnevetett.

— Szívem, elhiheted, nálam jobban senki sem várja, hogy kézen fogva, téged az egész világ előtt felvállalva sétálhassak veled Marosvásárhely főterén.
Az érseki látogatásra következő hónapban került sor.
Rövid volt, tömör és lényegre törő.

— Azt szeretném fiam, ha megértenéd, hogy te mindörökké pap leszel. Ez egy szentség, nem egy ruha, amit kényünk-kedvünk szerint fel és le veszünk. Felkent vagy. Első a szolgálat, a hivatás, amelyet választottál. E szerint kellene élj. Félreléptél, tévedtél, rosszul döntöttél. Megértjük, elfogadjuk, megbocsátunk. Senki sem tökéletes, egyedül az Úr Jézus Krisztus. Azt ajánlom tehát, folytasd elkezdett utadat, a többiről én magam gondoskodom.

Amikor Andor megkérdezte, hogy pontosan mit is ért a gondoskodás alatt — ködösen célozgatott szerény személyem és a születendő gyermek eltartására, Andor elhelyezésére, illetve annak a lehetőségnek a megteremtésére, hogy ő maga is kapcsolatban maradhasson velünk, ugyanakkor folytathassa a szolgálatot úgy, ahogy azt mindenki elvárja tőle. A legkeményebb fegyver, amit bevetett, mégsem ez volt. Hanem Andor szüleinek említése. Akik több száz kilométernyi távolságból természetesen nem is sejtették azt, amin a fiúk keresztülmegy éppen.

Andor azonban hajthatatlan maradt. Annak ellenére, hogy biztattam én magam is maradásra, az érseki felajánlásra, a veszélyekre, amelyekre Endre intette. — Döntöttem. Végigcsinálom becsülettel az évet, majd kilépek. Ez ennyire egyszerű. Nekem mostantól máshol van dolgom. Mellettetek. És én nagyon, de nagyon szerettem emiatt. Nyolcadik hónapban született meg koraszülöttként, kis súllyal kisfiunk, András.  — Boldog anyák, fiút szülnek — ismételgette anyus. De már csak nevetni tudtam rajta. Ezek szerint én akkor egy rakás boldogtalanság lennék…, de nem törődtem már vele. Volt mire figyelnem.

Andor későre tudott hozzám költözni. Andriska már negyedik hónapos kisbaba volt és óriási misztérium övezte, hogy ki lehet az édesapja. Úgy a szüleim, mint az Andor környezete mélyen hallgatott az utolsó utáni pillanatig. Andor utolsó napjának estéjén költözött át hozzánk. Egyedül pakolt, tologatott, fordult egyszer, kétszer, háromszor. Nem volt senkink, akit megkérhettünk volna, hogy segítsen rajta. A paptestvérek elfordultak tőle. Nem volt divat a kilépőt támogatni. Pedig azt hiszem ő szorult a legnagyobb támaszra ezekben az időkben. Annak a hétnek végén kijelentette, hazamegy a szüleihez, hogy elmondjon mindent. Andráska negyedik hónapos volt.

Egy borítékban képeket gyűjtöttünk össze én pedig egy kézzel írott levelet csatoltam, amelyben saját szavaimmal és gondolataimmal magyarázom el a kialakult helyzetet és köszönöm meg a fiúkat, életem legcsodálatosabb gyöngyszemét. Andor szülei kétszázötven kilométerre laktak tőlünk. Fontolgattuk, talán közelebb is költözhetnénk. Vagy talán oda… De ki akartuk várni, hogy lenyugodjanak a felkavarodott vizek. Abban maradtunk, hogy három napra rá találkozunk. — Telefonálni nem nagyon fogok. Ne aggódj értem kedvesem, sietek, ahogy tudok. Másnap kora reggel vonalas telefonom hangja költött. Igyekeztem, ahogy tudtam, hogy az erőteljes csengés ne verje fel Andriskát.

Endre volt az.
Andor, úton hazafelé, balesetet szenvedett.
A szülei őket értesítették. Gondolta, hogy nem tudhatnak rólunk, ezért is telefonált.
— Andor elhunyt. Részvétem! Ha bármiben segítségedre lehetek, kérlek ne habozz megkeresni, legyen éjjel vagy nappal. Titkát a sírba vitte. Szeretném ha már így is maradna. Papként temetjük el. A hívek nem kell tudjanak semmit arról, ami köztetek történt. Ugye megérted?
És megértettem.

Hazatérésem első estéjén történt meg szerelmünk beteljesülése. Annyira volt természetes, mint amikor az ember hosszú távollét után hazaérkezik. És Otthon azok várják, akiket a legjobban szeret és akik őt viszontszeretik. Nem volt szükség szavakra, betanult passzusokra, kerítő előjátékra. Egyszerűen beteljesedett. Testi és lelki szerelem találkozott ezen a napon, hogy dicsérje Istent. Hiszen innentől kezdődően a világ kevésbé volt sötét, fájdalom teljes, terhekkel tarkított, nehezen érthető. Minden és mindenki szebbé, jobbá, nyitottabbá, elérhetőbbé, természetesebbé vált.

Soha, egyetlen pillanatra sem féltem a lebukástól. Noha egyikünk számára sem jelentett volna jót. Annak a reális veszélye fenyegetett, hogy képtelenek leszünk addig megszokott életünk folytatására, le kell mondanunk azokról a barátokról, akikkel a legtöbb időt töltöttünk, fel kell vállalnunk a névtelenséget és kitaszítottságot, az esetleges gúnyolódást, feddést és tetteink minden előre nem látható következményét. A szerelemmel szemben azonban a felsorolt tények nem tudtak győzelmet aratni. Minden egyes nap több és több erőt kaptunk ahhoz a küzdelemhez, amihez vezetett utunk. Életünk, a papé és annak szeretőé szereposztásban másfél évig zajlott, minden különösebb történés nélkül. Éltünk a közösségnek, amelyben szolgálatot teljesítettünk, és éltünk egyelőre rejtegetett beteljesülésünknek.

Mivel gyermekkoromban az a fertőzés, amely tízévesen pusztított a szervezetemben, állítólag meddővé tett, soha nem aggodalmaskodtam a teherbeesés miatt. Szerettem volna gyermeket. De ehhez lelkileg soha nem éreztem késznek magam. Amikor Tamarával dolgozni kezdtem, közös munkánk egyik legfontosabb célja ez volt. Hogy ha valaha képessé lennék valami csoda folytán a gyermekvállalásra, ne elsősorban és csak fizikailag álljak erre készen, hanem főként lelkileg. Minden valószínűség szerint elérkezhetett a lelkem annak a beteljesülésnek a pontjáig, ahol a fizikumom igent mondott a gyermekvállalásra. Egy hónapja késlekedett már a menzeszem, amikor úgy gondoltam, jó lenne utánajárni ennek. Felfázásra, fertőzésre gyanakodtam, egy pillanatig sem arra, ami mindannyiunk életét megváltoztatni hívatott. A kötelező vizsgálatok elvégzése után az orvos közölte az eredményeket: hatodik hetes terhes vagyok. A sokktól köpni, nyelni nem tudtam. Hogy mekkora volt ennek a hírnek a csodaértéke, azt egyedül anyus tudta ép ésszel felfogni. Hiszen ő volt az, akit elsőnek megkerestem.

— Jézusom! Nekem meg fogalmam sem volt róla, hogy párkapcsolatban élsz, szívem. Hát nem elmondtam mindent a védekezésről? Egyáltalán ki ez a pasas? Elvesz? Apja lesz a gyermekednek? Mert ha egyedül akarod felnevelni, nem lesz könnyű dolgod — én már csak tudom… És ha nem vesz el, akkor ugyanaz a sors vár rád is, mint amit én éltem át. Egyedül a bajokkal és nehézségekkel szemben. És hidd el nekem, édesem, a gyermeknevelésben van elég nehézség. Öröm is, de nehézség is jócskán.

— Anya — kezdtem a mondandómat kelletlenül. Tele voltam félelmekkel. Anyus nem volt az a vallásos típus, de a hite az mély volt. Fogalmam sem volt hogy fogadja majd a hírt.

— Az a helyzet, hogy a gyermekem apja egy katolikus pap. A legjobb barátom, életem szerelme és ha vállalja, ha nem — mert még egyelőre nem is tud róla — nem volt tévedés. A nehézségek ellenére megtartom és felnevelem. Mert tudom, nem egyedül kell majd megküzdenem a nehézségekkel, hanem mellettem leszel. Ahogy eddig is mellettem voltál. Azt is tudom, hogy az ember az unokákkal második esélyt kap. És te ezt a második esélyt megérdemled.

— Fiam, nem kapok szavakat! Mi a jóistent műveltél? Egyáltalán hol és hogy sikerült összehozni éppen egy katolikus pappal ezt a gyermeket?

— Hogyhogy hogy? Ahogy bárki mással is. Csakhogy ez egy csoda. Meg vagyok győződve, hogy pontosan ugyanolyan jól emlékszel, mint én, hogy az orvosok elég kevés esélyt adtak arra, hogy valaha gyermekem lehessen. És tessék. Szóval egyáltalán nem az fogja eldönteni, hogy vállalom-e vagy sem, hogy ki az apja. Hanem csodaként kezelem. Mert az!

Anyus sokáig nézett szavak nélkül is kifejezve számomra a lehető legfontosabbat: hogy szeret és döntésemet tiszteletben tartja. Anyussal még órákig osztottuk a múltat, a jelent és azt a félelmetes, de sok örömöt ígérő jövőt, amely rám várt, ha mellettem marad a szerelem, ha nem. Mire kijöttem anyustól, túl késő volt szerelmem értesítésére. A szentmise javában elkezdődött, amin kötelező módon jelen kellett legyen, s amin tulajdonképpen találkoznunk kellett volna. Tudtam, hogy aggódni fog, de egyszerűen nem volt mit tennem. Hazasiettem, hogy vacsora után, ha el tud szabadulni, otthon találjon. Sejtéseim beigazolódtak, vacsora után lélekszakadva érkezett meg hozzám. Szavak nélkül ölelt át anélkül, hogy percekig egy szót is szólt volna.

— Azt hittem történt valami veled! Miért nem jöttél el? Mi tartott távol? Mi történt? Van neked fogalmad, mit kellett átélnem a mise alatt? Semmi egyébre nem tudtam gondolni, csak hogy valami baleset ért és még csak fel sem kereshetlek, meg sem látogathatlak, én leszek az utolsó, aki majd tudomást szerez róla.

— Nagyon sajnálom, hogy aggódnod kellett, de nyomós okom volt a távolmaradásra. Ma orvosnál jártam.

— Milyen orvosnál? Mi a baj? Egy szóval sem említetted, hogy fáj valamid?

— Mert nem is fáj.

— S akkor?

— Terhes vagyok, Andor. Terhes!

Szavaim percekig álltak a levegőben, ellentmondva a gravitációnak és minden emberi és fizikai törvénynek. Mert a csodák már csak ilyenek. Andor könnyekben tört ki.

— Nem igaz, hogy nem számítottam rá a lelkem mélyén. Mert, számítottam! Annak ellenére is, hogy azt mondtad, hogy képtelen vagy megfoganni.

— Nos, igen. Csoda. A kettőnk csodája. De nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy ezáltal bármire kötelezlek. El akartam mondani, hogy megcsinálom egyedül. Nem kell kilépned. Azt sem tudom, mit kezdhetnénk együtt a világi életben. Csak azt tudom, mit tennék én, ha egyedül maradnék. Mert téged még a Jóisten is papnak teremtett. Szóval úgy érzem, maradnod kell. Nekem meg lesz elég erőm megoldani ezt az egészet egyedül is. Ha van gyerek, az anyák erőt is kapnak hozzá. És kegyelmet. Nekem meg másra nem is lesz szükségem. Ennyi bőven elég. És a tudat, hogy jobban szeretlek bárminél. És a gyerekkel most már egy darab belőled mindig mellettem marad.

— De kicsim. Mégis ki a franc állította, hogy egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnod? Végül is a gyereket is együtt csináltuk. Te meg én. Úgyhogy együtt is fogjuk felnevelni. Még fogalmam sincs, hogy hogyan és mi az, amit én hozzáadhatok, de egy biztos, melletted, vagyis mellettetek leszek.

Ezt követően igyekeztünk kerülni egymás társaságát. Egy közösségben éltünk, de látszólag nem a találkozásunk volt a cél. A körülmények, a szerepek, amelyeket betöltöttünk, mindennek ellentmondtak, amit akkor, ott abban a percben éreztünk és amiért onnan kezdődően elkezdtünk aktívan, egyre erőszakosabban felvenni a harcot. Nem telt el úgy nap, hogy ne azt mantráztam volna, hogy engedd el, engedd el, engedd el. De vannak dolgok az életben, amik nem azért jelennek meg, hogy felcsillanjanak és tovább is haladjanak. Bármennyire küzdünk ellenük — be kell teljesedjenek. A legközelebbi látogatásom alkalmával felkerestem lelki vezetőmet, akinek elmondtam, hogy bajban vagyok.

Itt tartok nagyon az elején.
Még semmi bizonyosság nincs a dologban.
Talán megtörtént, talán nem — de inkább igen.
Találkoztunk. Ebben a találkozásban benne volt ez az élet és még sok más. Eget és Földet rengetett meg anélkül, hogy elhangzott volna bármi érdemleges.
Egyelőre harcolunk mindketten, hiszen ez nem csak rólunk szól.
Ha beteljesítenénk azt a potenciált, ami ebben rejlik, azáltal sok száz, vagy akár még több emberi életre lehetnénk hatással — és kérem, segítsen.
Nem tudom mi vezette azt az embert, aki évekig mellettem állt.
Aki ebben a kapcsolatban tanítóként, mesterként volt jelen és csak másodlagosan emberként.

Lehetett egy rossz napja, lehettek benne olyan érzelmek, amiket ez a színvallás hozott felszínre — de rám ripakodott és elkergetett.

Nem kell ezzel foglalkozni — jelentette ki halasztást nem tűrő hangon.
És akkor nem foglalkoztam.
Azaz, nem harcoltam tovább.
Közelebb mentem rácsodálkozni.
Összebarátkoztunk.

Ártatlan, közös programokat szerveztünk, hogy láthassuk egymást emberként, olyan helyzetekben, amely felfedi a másik ember hibáit. Ami rombolja a misztikumot és azt a mázat, amit álmokból építettünk, belső harcaink idején a másik köré. Azonban ez sem bizonyult hatásosnak. Minél közelebb kerültünk, minél inkább megismertük a másikat — hibáival egyetemben —, annál természetesebbnek tűnt az egymás iránt táplált megnevezhetetlen csokorból álló érzelmeink tárháza.

Soha nem hittem, hogy az embernek lenne másik fele. Aki nélkül hiányos. Aki pótolni hivatott azt, ami belőle hiányzik. De mi egymásnak ilyenek voltunk. Kiegészítői. Minden kérdésemre, félelmemre, fájdalmamra volt válasz és gyógyír a jelenléte. Hogy egészen pontosan mi járhatott lelki vezetőm fejében, amikor úgy döntött, hogy kettőnk vállára helyezi az ifjúság vezetését, nem tudom. Munkánkat precíz figyelemmel kísérte. Gyakran jelent meg anélkül, hogy számítottunk volna rá. Minden érdekelte, mindenre rákérdezett és feszülten figyelt. Akkor, ott, talán még megállíthatta volna azt, amibe mi, fiatalon, sokkal kevesebb tapasztalattal egyszerűen belefolytunk, mert természetes volt.

Nem hiszem, hogy nem lehetett érezni a közöttünk sistergő levegőt. A hatalmas vonzást, amiben éltünk. Minél jobban taszítottuk egymást, annál közelebb kerültünk egymáshoz. Ha lehetne utolsó szó jogán — védelmünkben — egyetlen egy gondolattal visszautalni az akkori jelenre, én erre emlékeznék. Hogy hatalmában állt megállítani, de nem tette. Hogy lelki vezetőm volt, titkaimba avattam, de nem tett semmit, hogy segélykiáltásaimra válaszoljon. Hogy sokkal nagyobb tapasztalat birtokában volt mint mi, és kintről sokkal élesebb képet kaphatott arról, ami ellen mi bent küzdöttünk. Miért várta hát karba tette kézzel azt a pontot, ahonnan már a beteljesülés minden döntést maga mögé taszít?

Egy katolikus pap és egy világi munkatárs szerelme. Nagy dolog… — volt már példa rá, és minden bizonnyal lesz is. De amennyiben más példák a múltban esetleg visszafordíthatatlan tempóban zajlottak — ez mindvégig őszintén folyt, úgy, hogy közben lehetett volna tenni valamit.

Utólag azt gondolom, hogy lelki vezetőm olyan volt, mint egy magának való szülő.Akinek örömöt szerez annak a ténye, hogy gyereke teljesíti meghiúsult álmait. Mert karizmatikus ember lévén körülrajongták a nők. És az évek során minden bizonnyal találkozott eggyel-kettővel, akik kevés munkával lehettek volna az igaziak. És noha szerette volna, soha nem volt meg benne a kellő erő ennek a lépésnek a megtételére. Itt azonban, az első sorból olyan volt számára az egész, mint amikor a szülő, egy végigrohant és dolgozott életidő után megkapja a második esélyt. Az unokákkal. Amit már nem élhet meg szülőként ugyan, de tetemes mennyiségű kárpótlást kaphat az elsőre elcseszett esélyéből. Végignézte, végigélte, és közben semmit sem tett. Mi pedig éltünk a mának. Remélve, hogy a holnap majd megerősít, elveszi a kísértést, kiemeli valamelyikünket ebből az áldatlan állapotból, megoldja helyettünk a konfliktust. De természetesen ennek a megoldása ránk várt.

Munkám hosszabb időre külföldre szólított. Egy plebániára mentem besegíteni és új módszereket tanulni. Ottlétem ideje alatt teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy létezik katolikus pap életében szerelem. A döntés csak az, hogy megmarad azon az életpályán, amit választott és egyszerre két mammonnak szolgál, vag felfedi kettős élete fölött a mindent takaró fátylat és megteszi a legdöntőbb lépések egyikét.

Tamarára egy zarándoklaton találtam rá. A futást ugyanis a zarándoklatokon való részvétel váltotta fel az életemben. Minden egy véletlennel kezdődött. Szerelmemet idézve, sorsszerűséggel.

Lelki és szellemi épülésem irányába állítottam minden egyes fölös energiaforrásomat. És imádtam. Meditálás, élet, meditálás, élet — meditatív élet. Életteli meditáció. Ezek voltak a sorrendek az életemnek ebben az időszakában. A jezsuitákat kezdtem el látogatni. Manrézákat, lelki gyakorlatokat, ahol fel mertem tenni magamnak a kérdéseket és be mertem állítani magamat a válaszok befogására, mármint hullámhosszilag.

Éppen egy megerőltető zarándoklaton vettünk részt. Zömében fiatalok. Lelkünkkel, győzedelmeskedve a test felett. Annak minden egyes igényével és szükségletével. Anélkül, hogy megtagadtunk volna bármit is. Sokan tették fel utólag a kérdést
— Hogyan tudtam szexuálisan beavatottként lemondani arról, amibe bepillantást nyertem? Nem hiányzott egy férfi közelsége, a szex? Végeztem-e önkielégítést, s ha igen mennyire gyakran tettem?

A válaszom minden egyes alkalommal nem kis derültségre és tamáskodásra adott okot. Annyira elhalványult életemnek ez a szegmense, hogy egyszerűen megszűnt létezni zavaró tényezőként. Keveset ettem, szinte semmit. Nem holmi kúrák, vagy önmagam formába hozása céljával, hanem az állandó jelenlét, meditatív állapot elérése vezérelt. Misétől miséig, naponta többször is. Ha csak a misét megelőző egy órát és az utána következő egy órát számoljuk, s ezt naponta három ízben, akkor felismerhető, hogy nem is igazán volt mikor magamhoz vennem táplálékot. Gondolom össze is szűkült a gyomrom. Így jártam végig a zarándokutat is. Ami nem volt rövid. Százötven kilométer, hegyes-dombos terepen. Néhány rizsfelfújttal a zsákomban. És megtapasztaltam azt az egységet Istennel, amit szavakba önteni nem igazán lehet. Csak az tudja miről beszélek, aki maga is sikeresen megtapasztalta.

Tamarával az utolsó előtti napon botlottunk egymásba. Nem különösebben igényeltem társaságot, de valahogyan mellém sodródott. Sorsszerű, beteljesítő találkozásnak bizonyult, mely egy életidőre szólt. Ő és én. A hegyen. Istent keresve, a másik embert megtalálva. Nem tudom mennyivel lehetett idősebb mint én. Szakmailag már letett az asztalra ezt-azt. Arca kortalan volt. Ahogyan lelke is. Nem öreg és nem fiatal — mindenre pont megfelelő.

Tamara hazakerülésünk utáni első héten fogadott. Egy alapítvány szakembere volt. A hírére nem sokat adtam — a nyugalma és megérkezése érdekelt. Nem árultam zsákba macskát. Elmondtam első alkalommal — tele vagyok sebekkel. Egyikük képzelt, másikuk valós, de mind véreznek. Volt amit Ricsinek sikerült begyógyítania, de vannak, amik gyógyíthatatlanok. Valahogy a kérdéseken és válaszokon túl az érdekel — hogy igazi örökség, kincs ez a kezemben — amit saját hasznomra és az emberiség épülésére fordíthatok, vagy egy nagy rakás szar, amit csak úgy egyszerűen nekem dobott a gép.

Le kell tennem, vagy éljek velük? Amennyiben meg kell tanulnom élni velük — meg szeretném tanulni használni őket. Mert fegyverek. Én pedig ölni többé nem akarok. Se magamra, sem másokra nem kívánok célozni. Élni akarok. Életet adni akarok. Befogadni és adni szeretnék. És ez jelen pillanatban egy sor akadályba ütközik, amelyek akkor jönnek és mennek, amikor úri kedvük tartja. Kontrollálatlanok. Hiába a meditáció, a lelki gyakorlatok, a lelki és szellemi épülés. A lelkem, mélyen bent, az ami — egy rettegő, fájdalmaktól szenvedő gyerek. Aki meg van húzódva a saját sarkában és onnan támad, ha valaki meg mer közelíteni. Ha én mennék magam felé, a múltban megsértett, megbántott, agyonsebzett gyermek felé, ugyanígy járok. Kíméletlenül támad. Nincs kegyelem.

Vissza kellett nyúlnunk mélyen, a gyökerekig. Az anyust és apust mozgató minden egyes levegő, víz és valós gyökérig. Hogy csak azokat pusztítsuk el, amik ellenünk dolgoznak. Így jutottunk el hozzám. A rettegő, remegő, csalódásoktól és fájdalmaktól bujdosó gyermekig. Aki bármire képes önmaga védelmezése érdekében. Nehezen fizettem a terápiát. Akkoriban alkalmi munkákból éldegéltem. Bértollnokság, cikkek, fordítások, pályázatok, amivel megkerestek. Hozott a konyhára, de közel sem annyit, mintha elszegődtem volna. A szabadságot azonban semmi sem tudja pótolni. Hogy azt és annak vállaltam el, amit akartam és amikor akartam. Hogy akkor léptem tovább, amikor szükségét éreztem. Ezekhez a bátorságot Ricsitől vettem. Nem a legjobb mester. Hiszen neki megvolt ehhez az anyagi háttere. Hogy ha elesett, számíthatott szülei segítségére. Míg én — egyedül a világban. Hiszen anyushoz és apushoz vissza nem menekültem voltam. Még nem. Még dolgom volt a csalódásokkal, dühömmel, haragommal, gyermekkorommal — ami belülről emésztett és rágott. Győztesen szerettem volna hazakerülni. Mint a legkisebb királyfi.

Viszont minden nehézség ellenére, a Tamarával való munka, ahogyan a találkozás is, sorsszerűnek bizonyult. Elértem lassan, évekig tartó munkával oda, ahol készen álltam végre egy másik ember el- és befogadására. Felnőttként azért ez merőben más volt, mint a Ricsivel való együttlét és beteljesülés. Hiszen Ricsivel annyira fiatalon találkoztunk, amikor még nem születnek elvárások az emberben. A kalandnak, a pillanatnak, a mának él. Míg felnőttként éppen ennek ellentétét teszi. Elfelejti a pillanatot, a mát és a jövőért és azzal kapcsolatos vélt és valós elvárásaiért kezd el hajtani. Ez a legtöbb kapcsolat bukásának mozgatórugója. A frissesség, a tisztaság, az üresség elveszítése. Hogy megismerkedésünk pillanatában nem a másikat látom úgy, ahogy van, hanem saját játszmáimhoz keresek szereplőt. Apa, férj, szerető, legjobb barát, kenyérkereső, családfenntartó, felfedező szereposztásban. Ha úgy érzem, hogy a felsoroltak közül legalább két szerepben megállja a helyét, minden más figyelmeztető jel felett szemet hunyok. Hiszen mindenáron játszanék. És rendeznék. Így kerül a másik gyanútlan, szerencsétlen mint boszorkány hálójába a kalandor a rossz apa, az elégtelen férj, a megcsaló szerepébe. Ezekkel a betokosodott boszorkányhálókkal szerettem volna szakítani magamban. Isten a megmondhatója, játszmából hoztam éppen eleget. Kifejezetten jól el voltam engedve otthonról. És ezzel kezdenem kellett valamit. Addig nem csalhattam lépre sem mást, sem magamat. Nem beszélve az ártatlan, szerencsétlen megszületendő gyermekeimmel — akik anélkül, hogy fel lennének készülve, éppen úgy elbánnak velük is, mint ahogyan velem tették. Ezt hívjuk csontvázaknak a szekrényben.

A szekrényem dugig volt. A fiókokba is jutott. Ahogy kezdett rend és fény lenni — készen álltam az ismerkedésre. Pontosan tudtam, hogy nem kell sehova mennem, sehol lennem — csak nyitva tartani minden egyes csatornámat, ahhoz, hogy eljöjjön annak, aminek és akinek jönnie kell.

Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

Addig is megőrizlek meséimben, azoknak a varázslatos pillanatoknak az ajándékaként, amikor érzem, tudom, hogy fogod a kezemet és őrized a szememet — ahogy Ady mondotta:

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Kegyelem, gondoskodás, élet és szeretet. Ezekből szeretnék táplálni és táplálkozni. Hiszen mindig van tovább. Nem mindegy, hogy hogyan. Virágzó lélekkel, vagy a felejtések falai között, mely megfojtja az elmét és lelket, valamint a háborúk talaján termő esélyeket — mondtam neked utolsó levelemben. És most erre a mondatomra hivatkozom.

Ahhoz, hogy itt legyek, meg kell tennem ezt az utolsó lépést.
A leválást rólad, hogy majd ismét kötődni tudjunk.
Hosszan elhúzódott ez a gyászfolyamat.
De mindent elmondottam, amivel tartoztam neked.
Oly sok levél, száz meg ezer szava, melyet egyetlen sóhajtásban is összefoglalhatunk:
szeretlek, kedvesem.
Igyekszem hozzád, amikor eljön annak az ideje.
Hogy szerelmünk beteljesülhessen a lelkek nászában, melyre meghívást kaptunk.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenhatodik befejező része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Minden csupán csak felfogás kérdése. Még tovább menve: hozzáállásé.

Dönthetek úgy is, hogy a háború megöl. Ahogyan úgy is, hogy első körben megölöm a bennem élő háborút, hogy a békét keresve túléljem a megszorító körülményeket.
És én így döntöttem.
Az élet nem addig szól, amíg azt a világ fütyüli.
Hanem addig, ameddig dolgunk van benne. És nekem dolgaim vannak.
Bármennyire is ellenkeztem.

Amikor elmentél, annyira vigasztalhatatlan voltam, hogy ha tehettem, a felejtés útját hívtam segítségül. Az ember ugyanis képes meggyógyítani, de ugyanígy megbetegíteni is önmagát. Teljesen belebutultam a fájdalomba. Addig a napig, amíg az unoka először ki nem nyitotta a lelkem ajtaját, felszakítvaa felejtés posványából, és azt nem kérte tőlem, hogy: Tata, mesélj!…

A mesélés igen nemes feladat. És emlékezésre sarkall.
Így hát, önmagamat megtagadva, de ezáltal mintegy életre keltve, emlékezni kezdtem. És mesélni.
Annyi értéket hordozunk önmagunkban, amiket mind úgy teszünk félre, hogy az utánunk érkezők rendben találják és felhasználhassák, túlélésük zálogaként. Aztán becsukjuk lelki szekrényeink ajtaját, és mindent elfed a por. Hamu és por.
Számomra tehát ez a nap jelentette a fordulópontot.
A halálból vissza az életbe.
A kontinuitást, meg a kiskutya érkezése. Aki állandó felügyeletre és gondoskodásra szorul.

Ha egyszer sikerült döntenem, visszatérve fájdalmaim halálának torkából, talán másodszorra is menni fog. Sőt, mindez úgy, hogy magammal csalogatom a kétségbeesett családot is.
Hiszen ez a feladatom.
Megmenteni őket az Életnek.
Életet adni ugyanis nem egy pillanat műve. Hanem egy egész, hosszan tartó folyamat legelső állomása.
Nyilván, most már a sokadik állomás utasa vagyok.

De amíg élet van bennem, tartozom a szeretettel. És lehet, hogy a világ trendjei nem kedveznek nekem. De hiszem, hogy akárcsak a béke, az Élet is belülről fakad. És dönthetek úgy, hogy éltetem, ahogyan úgy is, hogy halált fakasztok a lelkemben. A harcok mindig esélyek. A győztes koronája soha nem a győzelem, hanem a tanulságok, amelyeket magával visz.

Kegyelem, gondoskodás, élet és szeretet. Ezekből szeretnék táplálni és táplálkozni. Hiszen mindig van tovább. Nem mindegy, hogy hogyan. Virágzó lélekkel, vagy a felejtések falai között, mely megfojtja az elmét és lelket, valamint a háborúk talaján termő esélyeket.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenötödik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Mindenki rohant, sietett, hogy minél távolabb kerüljön a veszélytől, amit a találkozások rejtenek. Miközben meg, az élet és a fent említett találkozások egy olyan platformon teljesedtek ki, amit mi soha nem ismertünk: az online térben. Ahol az unokának lettek barátai. Ahol a fiatalok találkoznak, mint mi, annak idején, a korzón. Beszélgetnek, majd elvonulnak, aztán megmutatják magukat. Udvarolnak és körbetáncolják egymást, mindezt úgy, hogy közben semmilyen szerepet nem játszik a tekintet, érintés, vagy az illatok elegye.

Kinga és Józsika is itthonról dolgoznak. Hiszen elmondásuk szerint, a multiknak így sokkal jobban megéri. Az alkalmazott nem késik, nem szocializálódással tölti értékes munkaidejét, nincsenek ebédszünetek és a cég konyhájában elsuttogott titkok és természetesen nincsen fogyasztás.
Termelés van. Kétszer annyi eredmény, ugyanannyi munkaidő alatt.
Gépekké váltak az emberek.
Akik el fogják lassan felejteni a tekintet varázsát, az illatok szerepét, a találkozások örömét és az érintés hatalmát.

Lesznek majd új praktikák — hiszen az új trendek új válaszokat is rejtenek. Nem föltétlenül lesz rosszabb, de olyan szinten más, ami bennünket, a régi kor embereit, megállásra késztet.
Ez már nem a mi világunk.
A fizikai és érzelmi szálak szerepét teljes mértékben pótolni látszik az intelligenciáé, útban a mesterséges felé. A jövőben, már ki sem kell mozdulnunk majd semmiért.

Virtuálisan vásárolunk, és kulturálódunk — színházi előadásokat élvezünk és múzeumba megyünk. Virtuálisan helyezünk virágot hallottaink sírhelyére.
Virtuálisan esünk szerelembe és szakítunk. Online élünk és dolgozunk, amíg kihal az egész emberiség. Amely saját fegyverét önmaga ellen irányítva, a legfontosabb értéket pusztította el: a szeretetet.

Istent öl önmagában, hogy Istenné legyen, csak a legfontosabb adalékot lesz képtelen igájába hajtani: a szeretetet. Így lett pusztulása saját gőgje, mely önmagában, életre teljesen képtelen.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvennegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat – le kell csupaszítani mindent, amivel felruháztak. Különben az egész nem lenne más, mint tudatos jelenlétet mellőző idomulás. Amire az állat is képes. Az ember azonban ennél sokkal több. A valós kapcsolat érdekében meg kell tagadnia önmagát és azt ahonnan vétetett. Elegendő bátorságot kell gyűjtenie annak érdekében, hogy szembe szálljon azzal, akinek életét köszönheti. Számba kell vennie azokat az értékeket, melyekről azt hitte örökérvényűek.

Mindegy, hogy kivé leszel, mennyire erősen feszülsz majd nekem, mekkorát robban a saját forradalmad – én itt leszek.
Vagyok, aki vagyok.
Nem tökéletes, de mindig szerető és elfogadó fél a kapcsolatban.
Neked közben meg kell járnod a saját poklodat. Szembe kell menned azokkal a démonokkal, akik mélyen benned lakóznak, meg kell tagadnod mindent, amit addig örökérvényűnek véltél – hogy végül, önmagad lehess.
Az én feladatom egyszerű: szeretnem kell.
És ettől válik az egyik legnehezebb kihívássá.

Hiszen a szeretet nem fél. Nem szorongat. Nem tart rabságban. Nem korlátoz. Nem tud helyetted dolgokat. Hanem van, elenged, majd visszavár.

Nem lenne fair Józsikát emlékeztetni ezekről az általa generált gerilla harcokról.
A fájdalomról, amit ezek által bennünk okozott.
A tanácstalanságunkról, mely barázdákat vésett a lelkünk mezején.
A félelemre, hogy lesz e ereje visszatérni, oda ahonnan vétetett.
Ezekre most neki, magának kell rájönnie. Ez is a gyógyulási folyamat része. Hogy részesülünk abban a kegyelemben, hogy életünk során – innen is, onnan is rálátást kaphatunk a dolgokra.
Nemrégiben forradalmárok, ma már rendszer, ami ellen harcol a kiskamasz.
Nemrégiben szülők – ma már nagyszülők, akik pontosan tudják, létezik visszatérés.
Megbocsátás.
Egymás keblére borulás.
És minden fájdalmat eltompító szeretet.

Mert a dolgok nem önmagukért vannak – egy jól megszabott koreográfia részei, melynek elemeiként, kegyelem, hogy időnként rálátást nyerhetünk mindenre. Színére és fonájára – míg végül elénk tárul az egész csodálatos minta, a maga hibáival, elejetett szemeivel, lazára hagyott fonalvezetésével – melyek egyedivé teszik történeteinket.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenharmadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.