Ebben a rovatban a fogantatás lelki részével, a várandósság kihívásaival, a szülésre való felkészüléssel, magával a szüléssel, annak körülményeivel, lelki, szellemi hátterével és a gyermekágyi időszakkal, szoptatással fogunk nyíltan foglalkozni. Tarts velünk, hogy ezt a hanyagolt és sok esetben  tabusított, de annál fontosabb életszakaszt megismerd vagy felelevenítsd magadban e tudást. Hiszen mindannyian megszülettünk egyszer és mindannyian hordozzuk ennek nyomait, ha tisztában vagyunk azzal, mi minden rejlik és mi mindenen kellene változtatnunk, akár rendszer szinten, ebben a különleges időszakba, a gyermekeinknek, unokáinknak már más lehet a tapasztalatuk földi életük első időszakáról.

Talán mi, emberek vagyunk ennek a kis kék bolygónak a legfejlettebb létformái. Öntudatra ébredtünk, ez tény, de ezzel együtt duális világunkban nem csak a jó jár. A természettől eltávolodva élünk, és ennek is köszönhetően a szülés, születés terén rengeteg nehezen kijavíthatót tett és tesz saját magával az emberiség. Öngól.

A szülés, születés intézményesítésével megjelent a nők elleni erőszak egyik új és mai napig láthatatlan formája, a szülészeti erőszak. Miért olyan nehéz azonosítani? Mert egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben, amikor a nő sokszor a saját testének anatómiáját sem ismeri, nemhogy a szülés folyamatát, 100%- ban az orvosra hagyatkozik, átadja a teljes felelősséget, mind a saját testét illetően, mind a babáját illetően. Ezek után pedig bármi történjen is, ha ő és a babája életben van, hálás lesz a nő is és az egész család is az orvosnak. Az átélt erőszakot általában csak utólag tudatosítják, olyan jelei lehetnek mint például a kötődési nehézségek a babával, a házasélet megromlása, rémálmok, szorongás, PTSD.

Mi számít szülészeti erőszaknak?

Mint általában az erőszaknak, van verbális, érzelmi és fizikai formája. Verbális formában bármely kijelentés, amely lealacsonyító vagy megalázó, illetve a nem egyenrangú bánásmód, ahol az orvos nem partnerként kezeli a kismamát és a kispapát. Érzelmi erőszaknak számít az ijesztgetés, zsarolás, megfélemlítés. A fizikai erőszak pedig minden olyan beavatkozás, amelyről nem tájékoztatták a kismamát és amelyet a beleegyezése nélkül végeznek el rajta, vagy a babán. (Az intézménybe való felvételnél aláíratnak egy beleegyező nyilatkozatot, hogy elfogadunk mindent, amit velünk és a babánkkal csinálnak, ezt vajúdás közben biztos nem olvassuk el, de ha elolvasnánk sem biztos, hogy értenénk is bármit belőle, és az is biztos, hogy senki sem szakít időt arra, hogy elmagyarázza, az aláírás mégis rákerül.)

Kezdjük az alapoknál, emberhez méltó lehet, ha kedvesen és tisztelettudóan szólnak a kismamához, és nem csak a kismamát és a folyamatát tisztelik hanem magát az életet is.

Emberhez méltó lehet az is, ha megértik, hogy bár a személyzetnek lehet aznap ez már a tizedik szülése, a kismamának lehet csak egy vagy kettő adatik meg az életben, nem mindegy,hogy hogyan alakul, mivel az kihat egész életére.

Emberhez méltó lehet az is, ha hagyják a folyamatot a maga ritmusában haladni, csak akkor beavatkozni amikor tényleg baj van és a természetes megoldások már nem segítenek.

Emberhez méltó lehet ha bárhogyan is reagál a kismama az összehúzódásokra azt a reakciót megértéssel fogadnák és támogatnák érzelmileg, testileg szellemileg, hogy minél könnyebben, tudja viselni a folyamat kihívásait.

Emberhez méltó lehet, ha a babát az édesanyja megkapja azonnal amint a világra jött és ha minden rendben van vele akkor többé el sem választjták tőle, hiteles információkkal támogatják az igény szerinti szoptatást.

Azt gondolom, hogy valóban különlegesek vagyunk mi, emberek, egyenként egy- egy külön univerzum rejlik mindenkiben. Hiszek abban, hogy földi utazásunk nem véletlenszerű, és abban is, hogy a megérkezés és az első pár nap, majd év élményei komoly nyomot hagynak bennünk. A méltó bánásmód kialakításáért nekünk, nőknek kell tenni, bármennyire nehézkes és hosszadalmas folyamat is. Szólni arról, mit szeretnénk, szólni arról, ha valami nem jó, nem csak a közvetlen környezetünknek, hanem az intézményeknek is.

Régen mindig jobb volt. Ezt tudjuk, hallottuk elégszer, ez egy axióma, amivel nincs is amiért vitatkozni. Régen megkövetelték a tananyagot és aki nem tudta, körmös kapott érte. Jogosan. Aki nem írt úgy, ahogy a tanítónak tetszett, a legcsodálatosabb betűi után is odaírták pirossal, hogy “Írj szebben”. Aki nem végezte el a házi feladatát, annak járt a rossz jegy és könnyűszerrel ki lehetett bukni első osztályból is. Aki nem szerette a könyvet, mehetett kapálni. Mindenki másnak fényes jövőt jósoltak, egy meleg irodában.

Mi voltunk az átmenet az analóg és a digitális világok között és mindenki meglepetésére sikeresek lettünk olyan területeken, amiket az előző generációk el sem tudtak képzelni, hogy egyáltalán létezni fognak.

És most itt állunk az iskola kapuban a gyermekeink kezét szorongatva és fogalmunk sincs, milyen jó tanáccsal lássuk el őket, melyek legyenek a “tanulj fiam, mert ami a fejedben van, azt senki nem veszi el tőled” jellegű jelmondataink, melyek hallatán a gyermekeink kedvükre forgathatják a szemeiket. Mi legyen az a jó szakma, ami fele irányítsuk az alfa generációt, amikor látjuk, hogy az influenszereknek sokkal jobban megy a dolguk, mint a jó meleg irodában kiégő papírtologatóknak? Hogyan magyarázzam el a gyermekemnek, hogy fontos, hogy megtanulja a tényszerű adatokat, amikor én is mindenre a böngésző keresőjét használom? Hogyan tudjak szülőként beállni az oktatási rendszer évszázados módszerei mögé, miközben a felnőtt életemben még nem jött el az a pillanat, amikor hirtelen integrálnom kellett volna, pedig kizárólag olyan szakmákban dolgoztam, amelyekhez állítólag kötelező a magas szintű matematika? Vagyis addig volt csak kötelező, amíg csak tanultuk ezen szakmákat. Amint kikerültünk a munka mezejére már csak a tapasztalat volt kötelező, ami ugyebár csak nulla volt, mert csak az elméletet tanultuk, de azt jó részletesen. És ezek mi vagyunk, azon szerencsések, akiken megakadt egy-egy munkáltató szeme és tapasztalat nélkül is szívesen alkalmazta.

Az emberiség történelme során többször is előkerültek botrányos nemzedékek, népcsoportok, akikre nem lehetett alapozni, akik megbízhatatlanok és felelőtlenek voltak. Az ilyen csoportok mozdították előre a világot, de sajnos csak akkor, ha támogató, esetenként vizionárius volt a rendszer, ami őket körülvette. Mi támogatja most a gyermekeinket az oktatási rendszeren belül abban, hogy a rájuk váró vagy akár a jelenlegi világnak részei legyenek? Hogy létezik, hogy Arisztotelész óta az oktatás ugyanazt jelenti: faktuális tények átadása és annak befogadása. Erre már vannak eszközeink, módszereink, melyek használatát az iskola ritkán szorgalmazza, felnőtt életünk során viszont kizárólagosan azokat fogjuk használni. Mikor fogjuk a felnőtt dolgokat tanulni? – kérdezi a gyermek otthon és nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg politikailag korrekt módon, hogy azt nem tanítják az iskolában, amit majd tenned kell, amivel majd a napjaidat tölteni fogod a hátralévő életedben. Az iskolában azt tanítják meg, amivel több mint valószínű, hogy nem fogsz soha többet foglalkozni, ahogy kiléptél az iskolakapun.

Létezik, hogy azokra az időkre készítjük a gyermekeinket, amikor majd elveszik az áramot, nem lesz internet? Valószínűleg nem, mert eddig még semmit nem tanultak a kertészkedésről, állattenyésztésről, építkezésről, ácsolásról, fenntarthatóságról, tudatos fogyasztásról. Vagy talán a kocsmakvízekre készülnek? Vagy pontosan hol és mikor fogja a hasznukat szolgálni ez a sok információ, amit magukba kell szívjanak? Miért nem része a tantervnek az olyan örökérvényű készségek fejlesztése, mint a reziliencia vagy bármi egyéb, amit valóban használni fognak? Mert a mesterséges intelligenciát fogják használni, mint ahogy a kütyüket is, csak egyáltalán nem mindegy, hogy megtanulják őket ésszerűen, a maguk hasznára fordítva alkalmazni vagy csak görgetnek a végtelenbe, miután kiszívta őket egy olyan rendszer napi nyolc órában, aminek semmi értelme és aminek semmilyen hasznát nem látják.

A régi szép időkben azok az oktatók, akik megengedték a logarléc, számológép, számítógép, gyorskereső használatát még a vizsgákon is, akik kísérleteket mutattak be, kivitték a tanítványaikat az életbe és arra törekedtek, hogy a kíváncsiságukat táplálják, ezáltal ki is lépve az oktatási program keretei közül, kockáztatva saját állásuk, nagyobb tiszteletnek örvendtek és a diákjaik legtöbb esetben örömmel és nyitott elmével vettek részt a tanóráikon. Megfoghatóvá és érdekessé vált az a tantárgy, amiben nem a kulival telt el az idő, hanem a kutatással, a felfedezéssel és az elmélet gyakorlatba való átültetésével. Most sincs ez másképp és létezik az a házi feladat, ami MI segítségével még több munkát igényel, mint anélkül, és az sokkal érdekesebb és életszagúbb a mai generációk számára.

Sokszor megfordult a fejemben a kérdés, hogy mi a jövő sztár szakmája vagy hogy egyáltalán hogyan tudjuk megsaccolni ilyen körülmények között, amikor ekkora az elmélet és a gyakorlat közötti szakadék, hogy mi az, amit a gyermekünk szeret, ami számára örömet fog okozni és boldogan fogja végezni egy életen keresztül? Hát nem tudjuk és különben is, miért kellene egy életen keresztül ugyanannak a szakmának az útjait járni? A régi szép időkben kudarcként volt elkönyvelve, ha az ember szakmát váltott. Kiesett a sorból, nem bírta, nem volt neki való. Most azonban már inspiráló ha látjuk, hogy az emberek nem félnek újrakezdeni, nem félnek újrahuzalozni magukat és legtöbbször kifejezetten szeretik az új szakmát, amit már felnőttként választottak, amikorra már megismerték önmagukat, a képességeiket és úgy általában már belekóstoltak az életbe, tudják, hogyan kell megrágni azt. Hogyan is várhatjuk el tizenévesektől, hogy tudják, mit akarnak az életükkel kezdeni?

Miért sürgetjük a gyermekeinket, hogy rögtön egyetemre menjenek, bármi áron is? Miközben meg persze szapuljuk a felgyorsult világot. Miért nem hagyunk nekik időt szétnézni, megismerni, megérkezni a számukra a gyakorlatban is megfelelő szakmába? Miért nem emeljük ki jó példaként azt, aki rugalmas volt és bátor és mert változtatni azon, amit már eldöntött egyszer, tévesen? Miért szégyen tévedni és újrakezdeni? Mind mind érvényes kérdések, melyeket rendszer szinten kellene megválaszolni. Porszemként viszont csak port kavarni tudunk, figyelmet felkelteni esetleg és persze megtanítani a saját gyermekeinket a “felnőtt dolgokra”. És nem utolsó sorban pedig megköszönni azoknak a tanítóknak a fáradhatatlan munkáját, akik ugyanezt teszik pult alatt, a rendszer elavult merevségére fittyet hányva.

A konyha egy igazi harctérré változott az otthonunkban. Mióta Zselyke el tud szaladni, el is szalad. Ezt igazából már az utazásaink alatt is tapasztaltuk, hiszen rutinos gyerekvadászokká fejlődtünk a főétkezések ideje alatt. Az akaratosság, a hiszti és végtelen időkig elhúzódó tagadás és ellenszegülés uralmuk alá hajtották mindennapjainkat. Ha csak fele ennyire jól művelné az evészet művészetét, biz isten, egy szavam sem lenne, de amikor asztalhoz kell ülni, nem kell neki semmi, kínálhatjuk bármivel. Eszik, ha éhes, nem kell erőltetni, mondják, de a szülő csak annyit lát ebből az egészből, hogy a gyermeke megint nem evett egy árva falatot sem. Így ér véget minden egyes nap, természetesen Mici felügyeletével, aki hűségesen helyszínel, minden földre esett falat esetében. Legalább a macska nem hal éhen.

Az egyeduralomnak azonban lassan vége, hisz pár napon belül Zselykéből nagytestvér lesz. Mici bizonyára már megszokta, hogy legtöbb esetben nem ő az első. Már beletörődött abba, hogy néha elfelejtünk enni adni vagy éppen kevesebb törődést kap. Ezeket a mulasztásokat persze előbb vagy utóbb háromszorosan is behajtja rajtunk. Zselykével kapcsolatosan azonban vannak aggályaim: szeret a középpontban lenni, a végtelenségig akaratos, egy igazi színház vele az életünk. Meséltünk neki a kistestvérről, örül is neki nagyon, csak abba még nem gondolt bele, hogy osztoznia kell majd vele a főszerepen és a királyságon. Aggályaim mellett azonban bizakodó is vagyok és hiszek abban, hogy a benne felhalmozódott energia nem a féltékenységben teljesedik majd ki, hanem sokkal inkább a szeretetben, az odaadásban, a gondoskodásban, húgocskája felé.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ebben a rovatban a fogantatás lelki részével, a várandósság kihívásaival, a szülésre való felkészüléssel, magával a szüléssel, annak körülményeivel, lelki, szellemi hátterével és a gyermekágyi időszakkal, szoptatással fogunk nyíltan foglalkozni. Tarts velünk, hogy ezt a hanyagolt és sok esetben  tabusított, de annál fontosabb életszakaszt megismerd vagy felelevenítsd magadban e tudást. Hiszen mindannyian megszülettünk egyszer és mindannyian hordozzuk ennek nyomait, ha tisztában vagyunk azzal, mi minden rejlik és mi mindenen kellene változtatnunk, akár rendszer szinten, ebben a különleges időszakba, a gyermekeinknek, unokáinknak már más lehet a tapasztalatuk földi életük első időszakáról.

Bevallom, ez a kedvenc témám, és egyáltalán nem egyszerű téma egy olyan posztkommunista országban, ahol a bábaságot/szülésznőséget mint szakmát kiirtották, és minden a szülész-nőgyógyász orvosok kezében van.

Mi a kettő között a különbség? Jó esetben csak a szülés helyszíne. Mivel a bábák születésházakban, illetve otthon, a szülésznők pedig kórházi körülmények között kísérnek szülést. Ahogy írtam, jó esetben mindkettő, a bába és a szülésznő is, amellett, hogy a szülés folyamatát élettani folyamatnak tekintik, tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy ez az élmény mind az anya, mind a baba szemszögéből egész életet meghatározó élmény, és kihat a család egészére.

Míg az orvos, a szülész-nőgyógyász is vészhelyzetre, életmentésre van kiképezve, amely tudás rettentő fontos vészhelyzet esetén, viszont egy egészséges várandósságot követő normális szülésnél valójában nem sok helye lenne. Kis hazánkban sok nyugati példa ellenére mégis a szülész-nőgyógyász orvos kíséri figyelemmel a várandósságot és vezeti le a szülést. Így hát kénytelenek vagyunk abból főzni, amink van, kihozni belőle a legtöbbet és a számunkra legmegfelelőbbet, ahhoz viszont tudnunk kell mi az, ami számunkra a legmegfelelőbb.

Ilyenkor lehet nagy segítség egy dúla, aki hiteles és a legújabb kutatási eredményeket is figyelembe véve tudja tájékoztatni a kismamát és annak családját arról, hogyan is zajlik egy szülés.

Ki is a dúla? Valójában egy laikus segítő, azaz nem szaksegítség, aki a fogantatástól a gyermekágy végéig segítséget tud nyújtani a kismamának/anyának és családjának. A bábai modell szerint fizikai, érzelmi, szellemi támogatást nyújt mindamellett, hogy információkkal látja el a családot. Ha már tudjuk mi az, amit szeretnénk, akkor ki tudjuk választani a megfelelő szaksegítséget is. Ami semmiképp nem az alapján történik, hogy a szomszéd, az unokatestvérünk, a barátnőnk meg volt elégedve vele, sőt az alapján sem, hogy a környék legjobb orvosának tartják. Hiszen mindenkinek nem lehet ugyanaz megfelelő és én abban hiszek, hogy mindenki a saját élménye alapján döntse el, ki számára a legmegfelelőbb segítő, főleg egy olyan fontos élethelyzetben, mint az anyává válás. De továbbmegyek, ha megvan a szimpátia és a biztonságérzet egy orvossal szemben, akkor jöhetnek a „kellemetlen” kérdések a választásaink mentén.

Amennyiben természetes szülést szeretnénk, az egyik legfontosabb kérdés, hogy a praxisában milyen százalékban fordul elő a császármetszés? Hány százaléka ennek a programozott császármetszés és hány százaléka, amelyet vajúdás beindulása után végzett? Mennyire valószínű, hogy jelen tud lenni a vajúdás és a szülés ideje alatt? Milyen gyakran indítja be a vajúdást, milyen módszerrel és hányadik héten? Ezek szerintem az alap kérdések, de rengeteg van még, amit érdemes feltennünk még a várandósság elején, akkor is, ha az orvos elhesseget azzal, hogy korai még a szülésről beszélni. Fontos ezeket az elején tisztázni, hiszen ha nem felelnek meg a válaszai az igényeinknek, érdemes másik szaksegítséget keresni.

A feltenni érdemes kérdések listáját megtalálod Ina May Gaskin: Útmutató a szüléshez című könyvében. És végezetül egy hasonlat, amely nagyon fontos szerintem annak megértésében, hogy miért nem mindegy, ki van jelen a vajúdás és szülés ideje alatt. A fogantatáskor volt-e ott más rajtunk és a párunkon kívül? Nem. A szülés pont ugyanilyen intimitást igényel, éppen ezért érdemes megkeresni azt a segítséget, akivel együtt rezgünk.

Ebben a rovatban a fogantatás lelki részével, a várandósság kihívásaival, a szülésre való felkészüléssel, magával a szüléssel, annak körülményeivel, lelki, szellemi hátterével és a gyermekágyi időszakkal, szoptatással fogunk nyíltan foglalkozni. Tarts velünk, hogy ezt a hanyagolt és sok esetben  tabusított, de annál fontosabb életszakaszt megismerd vagy felelevenítsd magadban e tudást. Hiszen mindannyian megszülettünk egyszer és mindannyian hordozzuk ennek nyomait, ha tisztában vagyunk azzal, mi minden rejlik és mi mindenen kellene változtatnunk, akár rendszer szinten, ebben a különleges időszakba, a gyermekeinknek, unokáinknak már más lehet a tapasztalatuk földi életük első időszakáról.

Azt gondolom, a gyermekvállalásra nincs igazán megfelelő pillanat, bár léteznek elméletek ezzel kapcsolatosan. Az elméletek pedig főként a külső tényezőket érintik. De vajon valós az az elképzelés, hogy csak mi döntnünk a felől, hogy mikor érkezik, hozzánk egy gyermek?

Azért, mert nem tudjuk igazából mi vár ránk. Talán a várandósság, szülés és a baba gondozása, majd a kisgyermek nevelése az az életszakasz, amelyre különösen igaz lehet, hogy a régiségben könnyebb volt a lelki vonzata. Míg az emberek szorosabb közösségekben éltek, volt mintájuk, látták, tapasztalták a családban, szomszédoknál ennek az életszakasznak a kihívásait. Ha valakinek mégis nehezebben ment az ezekkel a kihívásokkal való megküzdés, ott volt a közösség megtartó ereje, aminek segítségével túljutott a nehézségen. Bár most nagyobb jólétben élünk, mégis egy ilyen kiemelkedően fontos életszakaszban magunkra maradunk, nem hiába nevezi ezt az életszakaszt a pszichológia krízisnek, normatív krízisnek. A krízis egy egyensúlyi állapot megbomlását jelöli, a normatív krízis pedig egy fejlődési krízis, melynek eredményeképp kialakul az identitás, jelen esetben az Anya és az Apa, ezáltal pedig a család.

Szóval teher lesz vagy áldott állapot?
Szeretném, ha áldott állapottá válna mindenkinek. Mi kellhet ehhez? Mivel manapság mindenki is ért a várandósság, szülés, szoptatás, babagondozás témájához (is), fontos, hogy ne hagyjuk magunkat ellátni mindenféle jó tanáccsal, gondolattal.

Hasonlóan fontos, hogy honnan informálódunk. Az információ korát éljük, semmi esetre sem ajánlanám a fórumokról való tájékozódást. Helyette inkább beszélgessünk bábákkal, dúlákkal, olvassunk a témába vágó könyveket. A saját magunk és babánk egészségügyi állapotáról az orvosunk tud tájékoztatni. A már szült nők reflexe az, hogy amint megtudják, hogy gyermeket várunk, elmesélik a saját szüléstörténetüket. Hagyjuk meg nekik a saját tapasztalatukat, az az Ő megélésük, nem a miénk. Nyugodtan mondhatjuk, hogy el vagyunk tiltva a szüléstörténetek hallgatásától. Ha mégis szeretnénk ilyeneket olvasni, például Ina May Gaskin könyvei tele vannak szép szüléstörténetekkel, a szép szülésélmények megengedettek. Ha félelmeink támadnak, ami normális ebben a helyzetben, beszélgessünk egy dúlával és/vagy pszichológussal. A szülés folyamatát megkönnyíti, ha tisztában vagyunk a félelmeinkkel, az eredeti családunkhoz való viszonyulásunkkal, a párunkhoz füződő érzelmeinkkel, a saját anyaságunkat illető gondolatokkal.

A várandósság időszaka tele van tiltásokkal, én azt vallom, mindent lehet, ami jólesik. Nyilván az alkohol, drog, dohány nem tartozik ezek közé. Viszont például a mozgás igen, ha sportoltunk várandósság előtt, folytathatjuk, amíg kényelmes, aztán választhatunk valamilyen kismamák részére kitalált mozgásformát, vagy egyből végezhetjük ezeket. Az ételek terén sincs igazából valós tiltás. A testi intimitás, együttlét is kifejezetten ajánlott, ha mindkét fél vágyik rá.
És végül, de nem utolsósorban, hallgassunk az ösztöneinkre!

Életünk során folyamatosan valamilyen nyomás alá helyez bennünket a társadalom, általában egy fontoskodó üknagynéni, kíváncsi szomszéd vagy akár saját bajtársaink személyébe bújtatott elöljáró által. Úgy képzelem ezt, hogy vannak azon kiváltságosak, akik csak kérdezhetnek és vannak a kiszolgáltatottak, akiknek folyamatosan válaszolniuk kell olyan, egyáltalán senkire nem tartozó kérdésekre, mint hogy: mikor találsz magadnak egy valamire való párt? Mikor lesz már az esküvő? Mikor érkezik már a baba és igyekszik-e már utána a testvére?

Ezt a boldogságot, amit egy új testvér születése feltételez, nem igazán tudtam leolvasni Bambino arcáról, amikor bemutattuk neki a filmünk új szereplőjét, a tesót. Természetesen a főszerep továbbra is a Bambinoé maradt, hiszen ő a baba, és mindig is ő marad. Ez az elsőszülöttek kiváltsága és ha efelől bárkinek is kétsége támadna, figyelmesen nézze végig, hogyan zajlik egy óra a nagyszülőknél és máris egyértelművé válik, hogy kié a korona. Egy alig két éves azonban nem látja át a tágabb családi körökbeli pozíciójának kiemelt mivoltát, csak azt látja, hogy az anyja, aki eddig minden mozdulatát figyelte, most már ekörül a fura hangú biodíszlet körül sertepertél, ő meg ezzel az, általa nemrég felfedezett figurával kezdi tölteni az ideje jó részét, az apjával. Fagyiznak, motorkáznak, labdáznak, jó fej az öreg, de valahogy mégis zavarja őt az a másik, aki ott feküszkél, nyáladzik és bőg és baromi unalmas. Nem nevezi nevén, kerüli ahogy tudja, néha a szeme sarkából ránéz, kizárólag undorral, de ennyi, amit ő most adni tud. Elfogadom. Épp meg ne ölje és rendben leszünk.

Segundo nyugodt baba, nem igényel állandó figyelmet, eszik, alszik, jól megvan fél évig az apján a hordozókendőben. Ez lehetőséget ad számomra, hogy Bambinoval naphosszat játsszak, remélve, hogy így helyre billentem a lelki egyensúlyát és apránként megszokja a testvére jelenlétét. Pár hét elteltével úgy ítélem meg, hogy túlvan az első sokkon és biztatom, simogassa meg az öccsét. Összeszorított fogakkal, csikorgó tenyérrel és szikrázó tekintettel simít egyet az öccse karján, és látjuk, ahogy aktívan gyűlöli, mindehhez viszont jópofát próbál vágni, hide the pain Harold megirigyelné a mutráját. Ebből sem csinálunk szokást, gondolom és folytatjuk az életet, párhuzamosan, egyik szülő az egyik gyermekkel, a másik a másikkal. Legtöbb szülő rémálma, hogy a gyerekei utálni fogják egymást. Ebből alakulhatott ki a veszekedés utáni kötelező „pusziljátok meg egymást” szülői parancs, amivel a mi szüleink le is tudták a testvérek közötti konfliktusok kezelését. Bambino viszonyulása a még tehetetlen Segundohoz, pont ezt a félelmet ébresztette fel bennem és hirtelen le is vontam az anyák egyetlen következtetését mindenre: rossz anya vagyok.

Apránként kezdenek együtt játszani, természetesen az alárendelt szerep állandóan a tesóé, ő viszi el a balhét, ő hozza be a nasit, ő végzi a mocskos munkát magyarán. A család örök babája és büszkesége pedig egymásra halmozza a dicséreteket, hiszen mindent ő ér el elsőként. Segundo, mint minden rendes kisebb tesó, imádja bátyját, felnéz rá és követi mindenben és mindenhová. Ez Bambinot végtelenül irritálja és hogy megszabaduljon ettől a hűséges, kúszó-mászó kolonctól, kitalálja, hogy ő játszik egyik szülővel, Segundo meg játsszon szépen a másikkal. Mivel csak pár hónapja vagyunk kétgyermekes szülők, egyelőre csak annyi lebeg a szemünk előtt, hogy életben kell mind a kettőt tartani, minden körülmények között, ezért belemegyünk ebbe az „oszd meg és uralkodj” játszmába, nem számolva a következményekkel és ezzel a dinamikával apránként felszámoljuk a család természetes struktúráját: már nincsenek szülők és gyerekek, hanem van az egyik csapat, meg a másik csapat.

Bambino már egy valódi szenszejnek tűnik az öccséhez képest, olyan bölccsé és kiegyensúlyozottá válik. A dühkitörései száma is csökken, az öccse viszont továbbra sem érdekli. Segundo, vele ellentétben lerázhatatlan, állandóan nyomul, teljes vállbevetéssel játszani akar a bátyjával és addig piszkálja, addig idegesíti, míg Bambino oda nem csap egyet. Ez is végül is egyfajta játék. Egy folyamatos, fárasztó és állandó készültséget igénylő játék, amitől lezsibbad a szülő agykérge. Amikor Segundo szeme villan, már ugrok is közéjük, kivédem a csapásokat, rúgásokat, elhárítom a lesújtó öklöket és közben magyarázom az egyre értelmesebb bátyjának, hogy még milyen formái vannak a feszültség levezetésének. „Úgy jön, hogy megüssem”, mondja Bambio elcsukló hangon, miután az öccse már harmadjára dönti romba a kisautókból épített tornyát. Nyugtatom, vigasztalom, közben meg Segundo huncut tekintetében látom, hogy alig várja, hogy balhé legyen, mert az is hogy néz ki, hogy egy délután eltelik csak úgy, csetepaté nélkül. Így telnek tehát a napok, egyik cirkusz a másik után.

Végül a pandémia kényszerei között rázódik össze a két gyermek, amikor is mindkét szülőnek dolgoznia kell és egymásra vannak utalva. És mindezt abból veszem észre, hogy elkezdenek közös, gonosz terveket szőni, ellenünk. Öröm hallgatni, ahogy sutyurálnak a hangszigeteltnek hitt bunkerükben. Végre megérkeztünk, gondolom magamban és elképzelem, hogy ettől arrafelé kizárólag békés családi ebédek lesznek, mosolygós biciklizések, nevetős játszóterezések és már civakodás helyett csak azt fogják egymásnak mondani angyali hangon, hogy „mondjuk, hogy most megtámadják őket a cicák”. És valóban, néha tényleg minden idilli köztük, félszavakból, egy tekintetből értik egymást, ezerszer is elhangzik a békés kis „mondjuk, hogy”, de amikor ismét hajba kapnak, amikor le kell választani egyiket a másikról, mielőtt vér folyna, amikor lélekszakadva rohanok át az előszobán, hogy valamelyiket kiszabadítsam a másik kötöttfogásából, újra meg újra felötlik bennem a gondolat, hogy elrontottam, nem szeretik, csak speciális körülmények között legfennebb elviselik egymást.

Hogy hogyan kell jó testvéreket nevelni? Fogalmam sincs. Vagy hogy a gyermekeim jó testvérek maradnak-e egy életen keresztül? Valamelyest rajtuk is múlik az majd, a felnőttkori döntéseiken. Amit szülőként adni tudunk számukra, az az, hogy elöl járunk a jó példával, jó kapcsolatot ápolunk a testvéreinkkel, ha vannak. És persze a legnehezebb feladat, hogy megadjuk számukra a lehetőséget, hogy amennyiben az életkori sajátosságuk engedi, oldják meg az ellentéteiket egymás között. Szülőként kihívás pártatlannak maradni a gyermekek vitái során. Ha nagyobb testvér voltál, mindig a nagyobbak nehéz, felelősségteljes, úttörő sorsának emléke vezérli döntésed. Ha meg te voltál a kisebb, a kisebbek megalázott szolgasorsát sajnálod, valahányszor bíráskodnod kell közöttük. Szóval mindenképp részrehajló lesz a döntés. Az otthonról hozott minták állandóan belefolynak a testvérkonfliktusok kezelésébe, meg hát a személyes véleményünket sem tudjuk mindig véka alá rejteni. Fegyelmet igényel és mély önismeretet, hogy legyűrjük a gyerekkorunkból felbugyogó élmények kivonatait és teljesen objektíven tudjunk hozzáállni a gyermekeink közötti kapcsolathoz.

Megkérdeztem néhány veterán anyukát, akinek már tinédzser vagy akár felnőtt korú fiai vannak, hogy vajon mikor maradnak abba a fiúk között az atrocitások, bunyók és az állandó versengés: ahogy az egyik elköltözik otthonról, meglátod, abbahagyják, jött a megnyugtató válasz. És végül tényleg megnyugtatott ez a válasz, mert rávilágított arra, hogy nem vagyok egyedül és a fiaim sem a pokol valamelyik bugyrából bújtak elő egymás életét keseríteni, hanem egyszerűen csak ez a dolguk a testvéreknek, egymást felkészíteni a szociális életre, elfogadásra, beilleszkedésre. A tesón ki lehet próbálni, hogy iható-e az egyébként illatos banánsampon, hogy mennyire lehet valakit gyomorszájon vágni ahhoz, hogy még túlélje, hogy meddig lehet elmenni bizonyos kérésekkel, mielőtt a másik agyára megyünk, hogy hol van az a határ, amit ha átlépünk, már nincs megbocsátás, csak a testvérünk részéről, mert ő valamiért mindig megbocsát (legalábbis gyermekkorban biztosan). Szóval ez a tesó: a bajtárs az utunkon, aki előre megmutatja, hogy mi vár majd a későbbiekben. A demó verziója a későbbi kapcsolatainknak. Bambino és Segundo szinte egy évtizede rótták már együtt a gyermekkoruk göröngyös vagy éppen tükörsima útjait, amikor is egy reggel Bambino szembeállt velem és a semmiből csak úgy kijelentette: „Én azért szeretem Segundot.” Megtelt a lelkem melegséggel, átöleltem és azt mondtam neki: mindig is tudtam.

Hogy mit hoz a tinédzserkor? Bele sem merek gondolni. Egyelőre örülök, annak hogy összetartanak, segítenek egymáson és kiállnak egymásért nehéz helyzetekben. És hogy néha még kihallatszik a szobájukból a csilingelő „mondjuk, hogy”.

Ebben a rovatban a fogantatás lelki részével, a várandósság kihívásaival, a szülésre való felkészüléssel, magával a szüléssel, annak körülményeivel, lelki, szellemi hátterével és a gyermekágyi időszakkal, szoptatással fogunk nyíltan foglalkozni. Tarts velünk, hogy ezt a hanyagolt és sok esetben  tabusított, de annál fontosabb életszakaszt megismerd vagy felelevenítsd magadban e tudást. Hiszen mindannyian megszülettünk egyszer és mindannyian hordozzuk ennek nyomait, ha tisztában vagyunk azzal, mi minden rejlik és mi mindenen kellene változtatnunk, akár rendszer szinten, ebben a különleges időszakba, a gyermekeinknek, unokáinknak már más lehet a tapasztalatuk földi életük első időszakáról.

Szerintem mindenki ismeri már azt a tézist, hogy: „az vagy, amit megeszel”. A várandósság idejét és magát a magzatot nézve elég izgalmas ránézni, miből is növekedett a babánk a várandósság alatt. Mit ettünk, míg a gyermekünket a szívünk alatt hordtuk?

Hogy így van-e, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, és a kutatások is azt bizonyítják, hogy a génekben nem csak a kinézetünkre vonatkozó információkat tároljuk. Vagyis mindent, amit az édesanyánk és édesapánk megél, és az ezekre a megélésekre adott testi, lelki válaszaikat mi magunk is hordozzuk, és így vannak ezzel a gyerekeink is. Ha ennél is messzebb megyünk, akkor az a petesejt, amelyből mi magunk lettünk, az már akkor édesanyánk petefészkében volt, amikor Ő a nagymamánk méhében fejlődött, tehát a nagymamánk megéléseit is elraktározzuk. Csodálatosan van ez kitalálva.

De mit kezdjünk mi ezzel? Gyakran tűnődöm el azon, milyen lenne a földön az élet, ha minden egyes emberi lény fogantatása tudatos lenne. Nem arra gondolok, hogy a szülőknek legyen jó munkája, háza és autója, illetve anyagi tartaléka, bár ezek is nagyon fontos tényezők. Hanem arra, hogy tudatosan készüljünk a fogantatásra, lelkileg és biza testileg is, hiszen a tisztító táplálkozás testi folyamata magával hozhat, beindíthat több lelki folyamatot is, de maradnék most kifejezetten a lelki tényezőknél.

Vajon tudjuk-e magunkról, hogy hogyan és miben is vagyunk amikor a babánk megfogan? Milyen mintákat hozunk a szüleinktől a gyermekvállalást, gyermeknevelést illetően, akár anyaként akár apaként? Mi magunk milyen gyermekkort éltünk meg? Feldogoztuk-e az esetleges gyermekkori sérüléseket? Ismerjük-e a párunk gyermekkorát és az esetlegesen megélt sérüléseit? Látjuk-e magunkat és a párunkat szülőként? A baba utáni erős vágy felülírja-e az esetleges nehéz érzéseket magunkkal, a párunkkal, a kapcsolatunkkal kapcsolatban?

Azt gondolom, ezek nagyon izgalmas kérdések.
Azt is gondolom, hogy ha időben kezdünk ezekkel foglalkozni, nagyban megkönnyíthetjük a várandósság időszakát, a szülés folyamatát, és nem utolsó sorban a baba gondozásának időszakát és a gyermeknevelést is. Az életünk ezen csodás időszaka tartogat bőven kihívásokat is, talán nem teljesen mindegy, hogyan vészeljük ezeket át és mi az, amit továbbadunk a gyermekünknek. Hiszen a fogantatás pillanatától már nem csak a saját életünkért vagyunk felelősek, hanem azért a gyermekért is, akinek az életben tartása és az életben való terelgetése ránk lett bízva egy bizonyos ideig.

Saját tapasztalatom az, hogy a várandósság ideje alatt rengeteg minden a felszínre kerül a „családi örökségből”, főleg a női felmenőket illetően. Ebből kifolyólag nemcsak a szülés folyamatát tartom beavatásnak, hanem már a várandósság időszakát is, hiszen a megfoganás pillanatától beindulnak a testi változások és azzal együtt a lelkiek is, ha tudatosak vagyunk rá ha nem.

A gyermekáldás csodálatos lehetőség a valódi önismeretre, anyaként főleg, de apaként is, talán nem mindegy, hogyan élünk vele, ha vágyunk erre a kalandra és meg is adatik.

– Kristóf, a biciklit vidd vissza kérlek a fészerbe! – mondtam neki kedvesen, de határozottan, hogy közben ne hallatszódjon a hangomon, hogy kacagnék, mert szerintem is annyira gáz, hogy az már menő.
– De miért?
– Mert nem a miénk, nem használhatjuk.
– De csak egy kört megyek vele.
– Kristóf, a bicikli nem az enyém, így nem tudom odaadni neked, nem tudom megengedni, hogy használd. Vidd vissza kérlek!
– De csak két kört megyek, aztán visszarakom.
– Az előbb egy kört mondtál. És egyet sem mehetsz vele, mert én nem adhatom oda, mert nem az enyém.
– De ha nem a tiéd, akkor miért zavar, ha megyek vele?
– Mert érted felelősséget vállaltam, és tudom, hogy a Grundon nem teszünk olyant, hogy úgy használjuk más dolgait, hogy a tulajdonosa nem tudja.
– De ha nem tudod, hogy kié, akkor az nincs is itt, nem látja, hogy használtam.
– De én tudom, hogy használtad és te is tudod, hogy használtad.
– Ó na, csak két kört engedj, hogy menjek.
– Kristóf, eldöntheted, hogy mész vele, vagy nem mész vele. Mindkettőnek következménye lesz.
– Ja, az lesz a következménye, hogy te nyersz, én meg veszítek, és én nem veszítek soha. Megyek két kört, aztán visszarakom.
– Azért veszítesz, mert…? – vontam fel a szemöldököm, mert itt már felsejlett azért, hogy nem a bicikliről beszélünk.
– …Mert te azt akarod, hogy ne menjek, én meg akarok menni. Megyek két kört, visszarakom és nyerek.
– De Kristóf, miért gondolod, hogy az a nyerés, ha igazad van? Most olyasmihez ragaszkodsz, amit te találtál ki magadnak, és meg sem engeded, hogy végiggondold az igazságtartalmát. Szerintem akkor vagy igazán nyertes, ha felülkerekedsz önmagadon, és belátod, hogy amit most szeretnél csinálni. az gyakorlatilag vandalizmus. Olyan dolgot használsz, ami nem a tied, nem tudjuk, hogy ki a tulajdonosa, így el sem tudjuk kérni tőle, jó eséllyel fogod megrongálni, mert nem a te méretedre gyártották a biciklit, ráadásul a hátsó kereke le van eresztve, ha ráülsz kivágod a belsőt és meghajlik az abroncs is. Jobb vagy te ennél.
– Ja, ezt most azért mondod, hogy neked legyen igazad és nyerjél.
– Kristóf, én nem tiltom meg, hogy menjél vele, mert ismétlem, a bicikli nem az enyém. De tudd, ha mész vele, annak következménye lesz. És a következménye pedig az lesz, hogy ezután nem fogok tudni olyan könnyen megbízni benned.

Pár másodpercre sikerült belülre néznie, tényleg önmagába. Látszik az a tekinteten, mikor valaki képes belátni, hogy valami nem ellene történik, nem azért mondódik, hogy ne neki legyen igaza, hanem azért mert, … jaj, mert lehet, hogy tényleg azt akarják, hogy neki jó legyen. Amikor valaki bele tud abba a nyugalomba csak egy kicsit ereszkedni, hogy érte szól valaki, nem megküzdenie kell a másikkal, hanem megnyugodnia, biztonságban lennie. Kristóf ma egy pár másodpercig azt érezte, hogy egy felnőttel így is lehet.

– És ha nem ülök fel rá, csak tolom azt az utolsó kört?
– Kristóf, te döntesz.
Kristóf nem ült fel rá. Muszáj volt végigtolnia az utolsó körön azt a babakék- rózsaszín biciklit, mert nem engedhette meg magának, hogy ne legyen egy kicsit sem igaza. De sietett, látszott, hogy szabadulni akar már ettől. Hiszen ő nem vandál. Ő jobb ennél.

Sok sztorink van még a Perma? Cool! nyári iskolánkban, amelyet a MOL Románia és a Polgár-Társ Alapítvány finanszírozott, és amelyben minden lépéssel egyre mélyebbre kerülünk a permakultúra gyökereihez. Hogy felelősek vagyunk a környezetünkért. Még azért az árván hagyott, gazdátlan babakék-rózsaszín bicikliért is.

24 éve dolgozom tanítónőként egy vidéki elemi iskolában. A csökkent tanulólétszám miatt az elmúlt években összevont oktatási formában zajlik az oktatás, ami azt jelenti, hogy az én osztályomban együtt tanul a második- harmadik osztály. Az elmúlt évtizedekben sokszor elgondolkodtam azon, hogy a mindennapi életben egy gyermek vagy akár egy felnőtt számára mi minősülhet hátrányos helyzetnek? Földrajzi, gazdasági, társadalmi tényezők befolyásoljak ezt? Vagy az egyéni, egymással való bánásmódunk, megítélésünk szempontjából kerülhet valaki hátrányos helyzetbe? Én a legtöbb esetben nem érzem a hátrányos helyzetet hátrányos helyzetnek, csak másnak. Számomra ez a más nem a kényelmetlen, a fura, a szégyenletes szinonimája, hanem egyszerűen a többségitől eltérő. S hogy főként miben tér el például a roma gyerekek helyzete a többségitől? Itt jegyezném meg, hogy én cigányt szoktam használni, mert számomra ez nem pejoratív szó.

Magyarországon részt vettem egy Szociopoli nevű színházi társasjátékban, melynek keretében mi, a nézők voltunk a „bábuk”, akik cigány családokat alkottunk. A játék elején megkaptuk a havi, családnak járó szociális támogatást, mellyel gazdálkodnunk kellett a játék végéig, életszagú kiadásokkal és lehetőségekkel kapcsolatban döntéseket hozva. Mind a négy „család” mínusszal, vagyis tartozással zárta a hónapot, azaz a játék végét.

A másik történetem két évvel ezelőtt a szatmárnémeti zenélő szökőkútnál esett meg. Egy sötétebb bőrszínű felnőtt (ez a nyári verzióm) – amit a láthatósági sárga felsőm megtolt egy árnyalattal – és egy csapat 7–8 éves, vízben tapicskáló, félpucér barna gyerek, meleg júniusi délelőttön a megyeszékhelyen. Két percen belül jelentek meg a rendőrök a hátam mögött, s szóltak, hogy szedjem ki a gyerekeket a „vízből”. Aki nem járt még ott, elmondom, hogy a víz a járólapok közül szökik fel, akkor épp nem zenére koreografált programban úgy, hogy más gyerekek is mezítláb szoktak játszani benne. A nem roma gyerekek is. A bőrömön éreztem a megkülönböztetést. Nem érdekelte a rendőröket, hogy tudunk-e írni, olvasni, számolni, hogy becsületes emberek vagyunk-e vagy sem. Rontjuk az összképet és pont.

Innen indulunk. Létbizonytalanságból és hátrányos megkülönböztetésből. Ez keretezi ezeknek a gyerekeknek a mindennapjait. És igen, tudom, beugranak ilyenkor a több generáció által hangoztatott mantrák: ők tehetnek róla, mert annyi gyereket vállalnak, mert nem mennek dolgozni stb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeken a fázisokon én magam nem mentem keresztül. De az önhergelésen kívül semmilyen eredményre nem jutottam. Döntést hoztam. Elfogadni őket amennyire képes vagyok és arról a szintről indulni velük, ahol tartanak. Ez azt is jelenti, hogy nincsenek hagyományos értelemben vett pedagógusi sikereim, statisztikai vagy versenyeredményeink. Elengedtem a házi feladatot, mert nincs ki vagy aki jól segítsen otthon benne, elengedtem a kézírás fontosságát – digitális világba születő nemzedék ők is –, a tanmenet éves szintű elvárásait. Választottam, a saját tempóban való fejlődést a saját szintjükhöz mérten (ami igen rapszodikus épp a már említett két fő ok miatt), és a közösség fejlesztését az élménypedagógia eszközeivel. Ez az oktatási módszer a szociális kompetenciák fejlesztését célozza meg, kerettörténetbe foglalt kihíváshelyzet teremtésével, amelynek megoldását és kivitelezését a gyerekeknek kell megtervezniük és végrehajtaniuk. A végrehajtást feldolgozás követi, melyben kielemezzük a felelősségvállalás kérdését, az akadályokkal való megküzdés lehetőségét is, az elért eredmény függvényében, amellyel egy másik helyzetben hatékonyabban vehetik fel a harcot.

Hosszú távon ezek az eszközök jelentik a kritikus gondolkodás és felelősségvállalás pilléreit. Ezért történhet meg az osztályomban, hogy bár az írás, olvasás, számolás képessége döcög, de képesek ötletelni, egymást meghallgatni, egyre jobban érvelni, részfeladatot becsületesen teljesíteni, a közös cél érdekében vezetői feladatot vállalni, irányítani, demokratikus szavazást tartani és ennek függvényében cselekedni. Igen, ellentmondásos ez a két dolog, s ki hiszi ezt el, ha erről nincs írott jegyzőkönyvünk? Csakis az, aki velük van. Bizalmi rendszerben dolgozunk. S nyilván nem váltok ezzel világot, és ha csak rövid ideig kukkantasz be hozzánk, azt tapasztalod, hogy hangosak, vulgárisak és agresszívek is, de ilyen a világuk, ilyen az otthonuk. Amit az iskolában élünk meg, az egy alternatív valóság, amely számukra a küszöbön véget ér.

A tablón a fényképek kimerevítenék a pillanatokat. “Csak a jóra emlékezünk”, vagy inkább duplázzuk meg azt a z-t, és legyen csakajóraemlékeZZünk. Kiáltsuk ki, kiáltsuk fel, hogy ez most már szabály, ezt így kell csinálni, elmkézni imperatívuszban, hangsúlyosan csak a jóra.

Én arra kérlek, hogy csináljuk másképp. Emlékezz mindenre, ami beléd égett. Emlékezz arra, hogy helyt álltál, és arra is, ha kudarcot vallottál. Emlékezz, élesen, hogy mit csináltál, mit csináltak veled. Emlékezz az érzésre, mikor kiszolgáltatott voltál, mikor gyenge és nem tudtál senkitől segítséget kérni, nem sietett senki a segítségedre. Emlékezz, hogy kimásztál belőle. Emlékezz, hogy sztetoszkóppal is alig mérhető rezdülésekkel változást hoztál a napba, az életekbe. Emlékezz, hogy volt, amikor ott tudtál lenni a kollégád, a társad mellett, és noha fogalmad sem volt, hogy épp hogyan szenved, de igyekeztél, és sokszor másod nem volt, de a csendeddel mellette tudtál lenni.

Emlékezni kellene arra is, hogy rosszul keltél, nehezen, a tested alig bírta a reggelt, nem büntetett a rossz döntéseidért, egyszerűen ma több kellett volna neki a pihenésből, mint máskor. És meg tudtad beszélni vele, ki tudtatok egyezni, hogy elvisz az iskolába, hogy teszi a dolgát ma is, megengedi, hogy ott lehess.

Emlékezz arra is, hogy volt, amikor csak te tudtad a kérdésekre a választ. A géniusz felcsillant benned, kitört, és emlékezz, kérlek, hogy örültek neked. Örültek a barátaid, az iskolapadok is örültek neked, az okostáblán a szünetbe odafestett kriszk-kraszkok is örömtáncot jártak. Érezted, hogy –noha édesanyád most nincs itt –, de igazán büszke rád.

Emlékezz kérlek arra, amikor elfogyott az erőd visszaszólni, szépen, logikusan levezetett kritikai gondolatmenetet megfogalmazni, érvelni ésszel. Ehelyett megalázó beszólást kaptál, kritikát az életedre, hogy mindent rosszul csinálsz, hogy nem vagy elég, és hogy édesanyád is szégyellheti magát miattad. Azért emlékezz erre, mert ott volt, mert erősebb az érzés bárminél. És azért emlékezz vissza erre, hogy rétegről rétegre tanulj meg soha többé nem engedni a hatalmi harcnak. Ha csendben is maradsz, de tudd, hogy a megaláztatás nem mehet közel a belsődhöz, a belsőd a tiéd.

Amikor ránézel egy tablóra, a tablón képekre, akárkiére, kérlek emlékezz arra, hogy megcsináltad. És ne csak a jóra emlékezz. Emlékezz mindenre és légy büszke. A sikereidre és a kudarcaidra. Magadra.