Hátrányos helyzet, testközelből

Szerző: Szolomájer Timi • Fotók: Freepik • 2024. június 26.

Megosztom:

Hátrányos helyzet, testközelből.

24 éve dolgozom tanítónőként egy vidéki elemi iskolában. A csökkent tanulólétszám miatt az elmúlt években összevont oktatási formában zajlik az oktatás, ami azt jelenti, hogy az én osztályomban együtt tanul a második- harmadik osztály. Az elmúlt évtizedekben sokszor elgondolkodtam azon, hogy a mindennapi életben egy gyermek vagy akár egy felnőtt számára mi minősülhet hátrányos helyzetnek? Földrajzi, gazdasági, társadalmi tényezők befolyásoljak ezt? Vagy az egyéni, egymással való bánásmódunk, megítélésünk szempontjából kerülhet valaki hátrányos helyzetbe? Én a legtöbb esetben nem érzem a hátrányos helyzetet hátrányos helyzetnek, csak másnak. Számomra ez a más nem a kényelmetlen, a fura, a szégyenletes szinonimája, hanem egyszerűen a többségitől eltérő. S hogy főként miben tér el például a roma gyerekek helyzete a többségitől? Itt jegyezném meg, hogy én cigányt szoktam használni, mert számomra ez nem pejoratív szó.
Két rövid személyes történettel szeretném bemutatni:
Magyarországon részt vettem egy Szociopoli nevű színházi társasjátékban, melynek keretében mi, a nézők voltunk a „bábuk”, akik cigány családokat alkottunk. A játék elején megkaptuk a havi, családnak járó szociális támogatást, mellyel gazdálkodnunk kellett a játék végéig, életszagú kiadásokkal és lehetőségekkel kapcsolatban döntéseket hozva. Mind a négy „család” mínusszal, vagyis tartozással zárta a hónapot, azaz a játék végét.
A másik történetem két évvel ezelőtt a szatmárnémeti zenélő szökőkútnál esett meg. Egy sötétebb bőrszínű felnőtt (ez a nyári verzióm) – amit a láthatósági sárga felsőm megtolt egy árnyalattal – és egy csapat 7–8 éves, vízben tapicskáló, félpucér barna gyerek, meleg júniusi délelőttön a megyeszékhelyen. Két percen belül jelentek meg a rendőrök a hátam mögött, s szóltak, hogy szedjem ki a gyerekeket a „vízből”. Aki nem járt még ott, elmondom, hogy a víz a járólapok közül szökik fel, akkor épp nem zenére koreografált programban úgy, hogy más gyerekek is mezítláb szoktak játszani benne. A nem roma gyerekek is. A bőrömön éreztem a megkülönböztetést. Nem érdekelte a rendőröket, hogy tudunk-e írni, olvasni, számolni, hogy becsületes emberek vagyunk-e vagy sem. Rontjuk az összképet és pont.
Innen indulunk. Létbizonytalanságból és hátrányos megkülönböztetésből. Ez keretezi ezeknek a gyerekeknek a mindennapjait. És igen, tudom, beugranak ilyenkor a több generáció által hangoztatott mantrák: ők tehetnek róla, mert annyi gyereket vállalnak, mert nem mennek dolgozni stb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeken a fázisokon én magam nem mentem keresztül. De az önhergelésen kívül semmilyen eredményre nem jutottam. Döntést hoztam. Elfogadni őket amennyire képes vagyok és arról a szintről indulni velük, ahol tartanak. Ez azt is jelenti, hogy nincsenek hagyományos értelemben vett pedagógusi sikereim, statisztikai vagy versenyeredményeink. Elengedtem a házi feladatot, mert nincs ki vagy aki jól segítsen otthon benne, elengedtem a kézírás fontosságát – digitális világba születő nemzedék ők is –, a tanmenet éves szintű elvárásait. Választottam, a saját tempóban való fejlődést a saját szintjükhöz mérten (ami igen rapszodikus épp a már említett két fő ok miatt), és a közösség fejlesztését az élménypedagógia eszközeivel. Ez az oktatási módszer a szociális kompetenciák fejlesztését célozza meg, kerettörténetbe foglalt kihíváshelyzet teremtésével, amelynek megoldását és kivitelezését a gyerekeknek kell megtervezniük és végrehajtaniuk. A végrehajtást feldolgozás követi, melyben kielemezzük a felelősségvállalás kérdését, az akadályokkal való megküzdés lehetőségét is, az elért eredmény függvényében, amellyel egy másik helyzetben hatékonyabban vehetik fel a harcot.
Hosszú távon ezek az eszközök jelentik a kritikus gondolkodás és felelősségvállalás pilléreit. Ezért történhet meg az osztályomban, hogy bár az írás, olvasás, számolás képessége döcög, de képesek ötletelni, egymást meghallgatni, egyre jobban érvelni, részfeladatot becsületesen teljesíteni, a közös cél érdekében vezetői feladatot vállalni, irányítani, demokratikus szavazást tartani és ennek függvényében cselekedni. Igen, ellentmondásos ez a két dolog, s ki hiszi ezt el, ha erről nincs írott jegyzőkönyvünk? Csakis az, aki velük van. Bizalmi rendszerben dolgozunk. S nyilván nem váltok ezzel világot, és ha csak rövid ideig kukkantasz be hozzánk, azt tapasztalod, hogy hangosak, vulgárisak és agresszívek is, de ilyen a világuk, ilyen az otthonuk. Amit az iskolában élünk meg, az egy alternatív valóság, amely számukra a küszöbön véget ér.
Nem is lehet ezt másként felfogni. Ez állandó munkával jár velük és önmagammal egyaránt. Amiben hamarabb égek ki, fáradok el. Hiszen egy személyben vagyok terapeuta, animátor, biztonsági őr, bíró, alkalmanként szociális konyha, foglalkozásvezető s ezekkel együtt, ha marad idő és energia, tudás-tartalomátadó is. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen helyzetben, ahogy azt is, hogy egy hagyományosabb osztályban sem sétagalopp az élet. Azonban én vagyok az, aki ezt a helyzetet kimondja, kiírja és felvállalja. Könnyebb lenne számomra is, ha a bejáratott módon viszonyulnék a tanítványaimhoz. De nem tudom ezt tenni, nem így működöm, hanem holisztikus látásmóddal, ami helyzettől függően egyben áldás vagy átok. A megoldásokat is ebben látom. Együttműködő, szakértői hálózatok létrehozásában, amelyben helye lenne a szociális szakterületnek is, ahol a másság lehetőség, nem pedig hátrányos helyzet.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ